Dérer Miklós: Kínai-orosz tengely?

Eheti elemzésében Dérer Miklós a két eurázsiai nagyhatalom, Oroszország és Kína sajátos egymásra találásának okait vizsgálja. Ez a viszony azonban távolról sem felhőtlen. Tudta, hogy Peking több mint egymillió négyzetkilométernyi területről mondott le az oroszok javára a cári időkben?

Kínai-orosz tengely?

Stratégiai partnerség igen, katonai szövetség nem... egyelőre?!

Az eredetileg igencsak rosszhangzású „tengely” elnevezés eredete még a második világháború előtti időszakra nyúlik vissza. A kifejezés Benito Mussolini, a Duce „találmánya” volt, amikor 1938 november elsején bejelentette az újabb világégést előre vetítő német-olasz egyezmény megkötését: „a Berlin-Róma ív nem egy választóvonal, hanem egy tengely, amely köré Európa többi állama csoportosul.”

Ha Európa államainak a tengely „köré csoportosulása” szerencsére nem is következett be en bloc, jónéhány ország azért csatlakozott ehhez a tengelyhez, szerencsétlenségünkre Magyarország is. Mindenesetre a kifejezés negatív konnotációja azóta sokat enyhült, és a legváltozatosabb egybefonódásokra és szövetkezésekre alkalmazzák. Legújabban az elmúlt másfél évtizedben alakuló-kialakult orosz-kínai stratégiai partnerségre.

A cári Oroszország, majd a Szovjetunió, valamint Kína közötti viszony az elmúlt jó másfélszáz évben alapvetően nem egy megállapodott és barátságos kapcsolatrendszerben fejlődött. A Közép-Ázsia és a Távol-Kelet irányába terjeszkedő orosz birodalom a tizenkilencedik század derekától óhatatlanul összeütközésbe került az ipari forradalomból kimaradó, és ezért modernizációs válságba került, szomszédai és a nagyhatalmak szorításában vergődő Mennyei Birodalommal. Úgynevezett egyenlőtlen szerződésekben, több menetben, Peking egymillió-ötszáztízezer négyzetkilométernyi területéről mondott le – kényszerült lemondani – Szentpétervár javára.

A veszteség és a megaláztatás aztán még a „közös” kommunista időszakban is rányomta bélyegét a két hatalom viszonyára, és a kialakuló geopolitikai, ideológiai, és személyi ellentéteken túl is érvényesült. Egészen addig, hogy 1969-ben valóságos háborúra került sor kettejük között az Usszuri folyó egyik szigetének a birtoklásáért, és a területi vitákból fakadó ellentétek csak a kilencvenes évektől, több lépésben és orosz gesztusokkal rendeződtek végül 2005-re. (Az egyezményben Moszkva az Amur és az Usszuri folyók többszáz apróbb-nagyobb szigetéről mondott le Peking javára.)

(Alább a fegyveres összetűzéshez vezető vitatott terület különböző méretarányú térképei találhatóak. Pirossal jelezve a vitatott és a többezer áldozatot eredményező fegyveres összeütközéshez vezető terület.)

Nem véletlen tehát, hogy a kapcsolatokat azóta is a történelmi előzményekből fakadó, és a kultúrák különbözőségeitől is befolyásolt lélektani motivációk is alakítják, elsődlegesen a mindennapok és a közvélekedések szintjén, ám ezek nagyban érintik a politikusi érzelmeket és megfontolásokat is. Az orosz átlagember felfogásában Kína - a szovjet-kínai ideológiai és politikai szakítás és az Usszuri összeütközés, Szibéria kínai demográfiai veszélyeztetésétől, valamint a szupergyors és egyre agresszívabb kínai felemelkedés hatásaitól való félelmek és gyanakvások miatt – a legjelentősebb hosszútávú nemzetbiztonsági fenyegetés. Az elavult szovjet sztereotípiák (idősebb testvér-fiatalabb testvér) hatása, illetve a hagyományos felfogás a későn jövő, elmaradott Kínáról is jelentős, annál is inkább, mert végső elemzésben az oroszok magukat a nyugati civilizáció részének tekintik, és így a nyugati racionalizmusból fakadó felsőbbrendűségi érzés is munkálkodik bennük. (Ami egyébként azért is érdekes, mert ugyanakkor magával a „valódi” Nyugattal kapcsolatban eléggé észrevehető egyfajta kisebbrendűségi komplexus az orosz társadalomban.) Ugyanakkor éppen ebből kiindulva kérdéses, hogy az orosz politika mennyiben fogadna el egy „junior” státust egy kialakuló kapcsolatrendszerben, hogy egy kissé előre szaladjunk a kérdések felvetésében.

Mindenesetre, ezek az érzelmek és felfogások a politikai közeledés és az élénkülő gazdasági kapcsolatok mellett is érződnek és hatnak.

A kínaiak Oroszországhoz való viszonya sokkal magabiztosabb. Az orosz nukleáris felsőbbrendűség és az energiabőség ellenére Pekingben magától értetődőnek tekintik, hogy a kapcsolatban az erősebb kártyákat ők tartják a kézben. Miközben a történelmi sérelmek kezdik hatásukat veszteni, erős és jogos a meggyőződés, hogy a hatalmi viszonyok és a gazdasági fölény egyértelműen Kína javára billent el, és a különbség növekszik. A globális, sőt a regionális döntési helyzetekben Moszkva folyamatosan csúszik a marginalizálódás felé, miközben Peking egyre határozottabban, sőt, agresszívabban érvényesíti gazdasági és biztonsági érdekeit.

Mindez legjobban és legfeltűnőbben Oroszország tradicionális befolyási övezetében, a mai „közel külföld”-jében, Közép-Ázsiában figyelhető meg. Kérdéses, hogy az esetleges külön érdekek a közös szomszédságban okozhatnak-e olyanféle összeütközést és konfliktusokat, mint amilyeneket Kelet-Európa országai, a Nyugat és Oroszország közös szomszédsága (Ukrajna, Moldova, Belarusz) eredményeztek.

Minden elképzelhető, a helyzet azonban jelenleg az, hogy nem Kína és Oroszország verseng igazán a térségben Közép-Ázsiáért, hanem Közép-Ázsia és Oroszország verseng Kínáért, lévén ezek egyaránt nyersanyag és élelmiszertermelők, akik eladni akarnak Pekingnek, ugyanakkor elszántan versenghetnek a kínai fogyasztási cikkekért, beruházásokért és kölcsönökért. (Egyébként mára a régió öt államának elsőszámú kereskedelmi partnere nem Oroszország, hanem Kína.)

Ami pedig a biztonsági kérdéseket illeti, itt hasonlóak a megfontolások: mindkét ország érdekelt a közép-ázsiai térség stabilitásában és abban, hogy ne lehessen a terrorizmus, a szeparatizmus és az iszlám radikalizmus melegágya. Abban is közösek az érdekeik, hogy a térségben ne legyen érzékelhető befolyása az Egyesült Államoknak. Ez az érdekközösség teszi elfogadhatóvá Peking számára Moszkva tradicionális csendőri szerepét a régióban, hiszen bármilyen instabilitás vagy felfordulás a szomszédos Kínához tartozó és többmilliós muszlim lakosságú (ujgurok lakta) Hszincsiang nehezen és vaskézzel megtartott stabilitását is veszélyeztetné.

Ahol viszont kétséges, hogy Oroszország engedné, vagy akár jó szívvel fogadná az egyoldalú kínai katonai és gazdasági behatolást, az a Sarkvidék, amely különösen érzékeny és fontos geopolitikai terület, és ahol formálódik egy együttműködő-versengő viszonyrendszer az északi országok között. Itt inkább egy amerikai-orosz érdekösszeütközés várható – az egyébként kevéssé valószínű legrosszabb szcenárió szerint.

A kínai-orosz viszony alakulásának elemzésekor figyelembe kell venni, hogy mindkét ország erősödő konfrontációban van a Nyugattal, és ez erősíti fokozódó elszigetelődésükből fakadó egymásra utaltságukat. A belpolitikai fejleményeire és külpolitikai-kereskedelempolitikai lépéseikre adott nyugati válaszok, a rendszereiket érintő kritikák, és mindezek eredményeként a gyarapodó gazdasági és politikai szankciók alapvető érdekeiket érintik, és esetenként kényszerű együttműködésükre vezetnek olyan területeken is, amelyeken egyébként szívesebben látnák a nyugati kapcsolatokat és partnerséget. (Elég orosz viszonylatban az Északi Áramlat 2 gázvezeték körüli vitákra gondolnunk, vagy kínai viszonylatban a Huawei és a G5 ötödik generációs vezeték nélküli mobilhálózat kiszorítása illetve kitiltása a nyugati piacokról.) Ez az állapot jelenlegi ismereteink szerint mindaddig fenn fog maradni, amíg az orosz kül- és védelempolitika agresszivitása, illetve a kínai kereskedelempolitika erőszakossága és egyoldalú előnyök szerzésére való törekvése megmarad.

Mind Oroszország („szuverén demokrácia”), mind a Kínai Népköztársaság („szocialista demokrácia”) magukat demokráciáknak tartó rezsimek, ám ez a „demokrácia” nem azonos a Nyugaton gyökeret vert (liberális) demokráciával. Sőt, autoriter, vezérelvű, az ellenzéket és a parlamenti pluralizmust el nem fogadó, illetve drasztikusan korlátozó, és az erőszakszervezetek túlhatalmán nyugvó rendszerek, amelyek minden eszközzel akadályozzák az esetleges rezsimváltozást, illetve az attól való félelem meghatározza játékterüket és közös érdekeiket erősíti. Minden bírálatot szuverenitásuk megsértéseként értékelnek – egymást bírálatától tartózkodnak -, és nem fogadják el a transzatlanti központú és amerikai vezetésű világrendszer jelenlegi hatalmi viszonyait. Multilaterális policentrizmusban gondolkodnak a világpolitikában (sőt, Kína újabban kizárólagossági ambíciókat is mutat), elutasítják a humanitárius intervenciót, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsát (amelyben mindketten tagok) megkerülő nemzetközi missziókat. Együttműködésük elkerülhetetlen, szükséges és kényszerű kompromisszumokon alapuló partnerség. Egyfajta kényszerházasság, amelybe – legalább is a jelenlegi színvonalába - a körülmények kényszerítették őket.

Ugyanakkor ez a Bobo Lo-nak, a két hatalom viszonyával a kilencvenes évektől foglalkozó tekintélyes ausztrál-kínai politikai elemzőnek a kifejezésével élve, ez a „kényszertengely” (axis of convenience) mindenképpen féloldalas, asszimmetrikus. Kína gazdasága és világkereskedelmi szerepe mellett eltörpül Oroszországé, és csupán idő kérdése, hogy a biztonságpolitikában és katonailag is egyensúlyhiányos legyen a viszony. Ahogyan Moszkva nem tudta elfogadni a junior partner szerepét a Nyugattal, az Egyesült Államokkal alakuló viszonyban a Szovjetunió összeomlása után, ahogyan nem fogadta volna el a NATO-ban az integrált katonai struktúrát és az amerikai vezető szerepet, ugyanígy nehézséget okozna számára elismerni Kína primátusát kettejük viszonyában. Nyugaton sokan javasolják a nixoni-kissingeri megközelítést a két hatalomhoz való viszonyban: légy mindkettővel jobb kapcsolatban, mint amilyen kapcsolatban ők vannak egymással. Persze ellenkező előjellel. Ahogyan a hidegháború időszakában Oroszország volt a fő ellenfél, jelenleg Kína az alapvető kihívás. Eszerint először Moszkvával kellene kialakítani a modus vivendit, leválasztva Pekingről, amely egyedül maradva könnyebben kezelhetővé válna. Azonban ne felejtsük el, hogy Kína nem azonos helyzetű az egykori szovjet birodalommal. Nem agyaglábú óriás, nem gazdaságilag jelentéktelen katonai szuperhatalom, hanem a világgazdaságba jóformán teljesen integrálódott gazdasági óriás, amely az évtized végére esélyesen a mutatók többségében maga mögött hagyja az Egyesült Államokat is.

Beláthatatlan és megjósolhatatlan következményekkel mind a jelenlegi kínai-orosz tengelynek, mind pedig a világnak a sorsára.

Dérer Miklós