Közkeletű tévhitek az öröklésről

Egy friss hazai felmérés szerint az embereknek csupán a 12 százaléka készít végrendeletet. Arról nincs adat, hogy a népesség hány százalékának vannak érdemi ismeretei az öröklés szabályairól. Sándor Zsuzsa most felhívja a figyelmet néhány gyakori tévedésre.

„Már a régi rómaiak is…” Nehogy azt higgyék, hogy csak a jogi egyetemeken kezdődik szinte minden tantárgy ezzel a mondattal. Találkoztam már vele konyhaművészetről, adózásról, sőt pénzügyi válságról szóló cikkekben is. Így már szinte fölösleges is leírnom, hogy az öröklési jogunk szelleme is a római jogból, a „tizenkét táblás törvényből” ered.

Amikor azt olvastam Dr. Tóth Ádám, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnökének beszámolójában, hogy egy friss felmérés szerint az emberek 12 százalékának van csak végrendelete, ráadásul ezeknek is csak a töredéke kerül be a végrendeleti nyilvántartásba, arra gondoltam, hogy a népesség hány százalékát alkothatják azok, akik semmit vagy csak nagyon keveset tudnak az öröklés szabályairól.

Ebből a kevés nyilvántartott végrendeletből Tóth Ádám arra is következtetett, hogy

sok ezer, házilag készített végrendelet lapulhat otthon, a fiókok mélyén, amelyek többsége érvénytelen lehet, vagy elő sem kerül a hagyatéki eljárásig.

Arra nyilván nincs sem hely, sem idő, hogy a Polgári Törvénykönyvnek az öröklésről szóló, hetedik könyvét teljes terjedelmében itt ismertessük, ezért csak a lényegre próbálunk szorítkozni, illetve néhány elterjedt tévhitet eloszlatni.

Azt bizonyára sokan tudják, hogy az öröklésnek két alapvető módja van:

• a végrendeleti,
• illetve annak hiányában a törvényes öröklés.

Kezdjük talán az utóbbival. A törvény alapján elsősorban az elhunyt gyerekei örökölnek, fejenként egyenlő arányban. Ha valamelyik gyerek kiesik az öröklésből (például mert már nem él, vagy kitagadták, vagy lemondott az örökségről stb.), akkor az ő gyerekei, vagyis az elhunyt unokái örökölnek.

Ha az elhunytnak túlélő házastársa és gyerekei is vannak, máris elérkeztünk az első téves közhiedelemhez. Egy felmérés szerint a többség úgy tudta, hogy a vagyon felét az özvegy örökli, míg a másik felén osztoznak a gyerekek.

Ez bizony nem így van! Az özvegy a vagyonnak csak az egy gyerekre jutó részét örökölheti meg.

Ha tehát van két gyerek és a feleség/férj meghal, akkor a vagyon három részre oszlik, és mindhárman egy-egy részt kapnak belőle. Emellett persze az özvegynek holtig tartó haszonélvezeti joga van a házastársával közösen lakott lakásra és annak berendezésére. Az özvegynek akkor is osztoznia kell az örökségen, ha nincs gyerek, de az elhunyt szülei még élnek, mert gyermekek hiányában ők is örökösök.

Ha már a tévhiteknél tartunk, említsük meg, hogy az említett felmérés szerint a résztvevők fele azt hitte, hogy az élettársak automatikusan örökölnek egymástól.

Hát, bizony ez sem igaz! Az élettárs nem lehet törvényes örökös.

A házastárssal ellentétben még a közösen lakott lakásra sem szerez automatikusan haszonélvezeti jogot. Legrosszabb esetben az elhunyt élettárs gyerekei akár ki is tehetik a lakásból. És bár ez nem kapcsolódik szorosan az öröklési joghoz, azért azt is érdemes tudni, hogy az élettársaknak jogilag – ellentétben a házastársakkal – a vagyonuk sem közös. Azaz, ha még életükben szétválnak, nem fele-fele arányban osztoznak a vagyonon, csak annyit követelhet egyikük a másiktól, amennyivel ő maga hozzájárult a vagyon gyarapodásához. Ha – mondjuk – az egyiküknek volt egy lepukkant lakása, és azt a másik élettárs költségén tataroztatták, ez utóbbi élettárs csak a tatarozásra fordított költségeit követelheti.

Ez persze nem jelenti azt, hogy feltétlenül házasságot kell kötniük, ha nem akarnak. De ahhoz, hogy mindketten jogilag biztonságban legyenek, vagyonjogi szerződést köthetnek, illetve végrendeletet írhatnak egymás javára.

A római jog „öröksége” az a főszabály, hogy „ha az örökhagyó után végintézkedés maradt, az öröklés rendjét ez határozza meg.” Mielőtt a végintézkedés, vagyis a végrendelet írásának részleteibe elmerülnénk, azt azért érdemes megjegyezni, hogy akinek megfelelnek a törvényes öröklés szabályai, annak nem fontos végrendeletet írnia. Ha például valaki már özvegy, és van egy saját lakása meg két gyereke, a lakását (és egyéb vagyontárgyait) a törvény alapján is fele-fele arányban a gyerekei öröklik.

Csakhogy vannak ennél sokkal bonyolultabb élethelyzetek is. Ilyenkor az, aki gondoskodni akar a hátramaradottakról, aki nem akarja, hogy esetleg vita, marakodás vagy per legyen a hagyatékon, saját döntése szerint rendelkezhet a vagyonáról.

Egy végrendelet háromféle lehet:

• közvégrendelet,
• írásbeli magánvégrendelet,
• illetve – kivételes esetben – szóbeli végrendelet.

A közvégrendeletet a közjegyző előtt teszik. Az írásbeli végrendelet kétféle lehet: vagy saját kezűleg írja meg az örökhagyó, vagy megírathatja mással is, ám ez utóbbi esetben a végrendelet csak akkor szabályos, ha azt két tanú is aláírja. Szóbeli végrendeletet – két tanú együttes jelenlétében – az tehet, „aki életét fenyegető olyan rendkívüli helyzetben van, amely írásbeli végrendelet tételét nem teszi lehetővé”. Ahhoz, hogy a végrendelet érvényes legyen, be kell tartani számos formai előírást, melyeket a Polgári Törvénykönyv (Ptk.) részletesen tartalmaz.

A végrendelkező a teljes vagyonáról rendelkezhet annak ellenére, hogy a magyar jog ismeri az úgynevezett „kötelesrész” intézményét. Ez jár a közeli hozzátartozóknak akkor is, ha nem szerepelnek a végrendeletben.A kötelesrészre jogosult azonban a szó igazi értelmében nem örökös, mert a neki járó részt az örökösöktől kell követelnie. A kötelesrész mértéke annak a harmadrésze, ami neki egyébként, mint törvényes örökösnek járna.

Amikor öröklésről beszélünk, szeretünk megfeledkezni annak „árnyoldaláról”, vagyis arról, hogy az örökös az örökség erejéig az elhunyt adósságáért is felel, illetve az örökség tényleges megszerzése bizonyos költségekkel jár. Elsődleges anyagi (és persze amúgy erkölcsi) kötelessége az örökösnek, hogy illően eltemettesse az örökhagyót. Emellett a hagyatéki tartozás körébe tartozik például az is, hogy viseli azokat a költségeket, amelyek a hagyaték megszerzésével, biztosításával és kezelésével merülnek fel, továbbá az örököst terhelik magának a hagyatéki eljárásnak a költségei is. Ha az örökhagyónak tartozása volt, azt ki kell egyenlítenie, de teljesítenie kell a kötelesrészre jogosultak törvényes igényeit is. Persze mindez a kötelezettség csak a hagyaték értékének megfelelő összegéig terheli az örököst.

Ha idáig eljutottak ebben a nem túl egyszerű jogi labirintusban, javaslom, szusszanjanak egyet, mert a jövő évre várható változások, amelyek elsősorban a termőföld öröklését érintik, még kacifántosabbak lesznek. Hogy mindjárt ijesztgetéssel kezdjem, egyáltalán nem biztos, hogy az lesz a föld tulajdonosa, aki azt megörökölte.

Nem mindegy ugyanis, hogy kinek mekkora földje lehet, és ez attól függ, hogy milyen módon örökölte a földet. Aki közeli hozzátartozójától örököl földet, az bármekkora területhez hozzájuthat. Ha viszont a törvényes örökös nélkül elhunyt örökhagyó végrendeletben hagy valakire termőföldet, az illető maximum 1 hektár földet birtokolhat (ha ő maga földműves, akkor háromszáz hektárt).

Mi lesz a helyzet akkor, ha több törvényes örökös közös tulajdonába kerülne a föld? 2023-tól ez nem maradhat így. Ők négy megoldás közül választhatnak.

1. Felosztják egymás között a hagyatékot úgy, hogy a föld egyiküké lesz, de a többieknek is kell kapniuk valamit a hagyatékból.
2. Ha elég nagy a földterület, szétoszthatják egymás között. De ha az egyes részek nem érik el területi minimumot, azé lesz az egész, aki a legtöbbet ajánlja érte. Ha valamelyikük földműves, akkor az övé lesz a föld, de kártalanítania kell a többi örököst.
3. Eladják a földet és osztoznak a pénzen.
4. Felajánlják az államnak. Persze az államtól semmit sem kapnak cserébe. De legalább adót sem kell fizetniük a megörökölt földtulajdon után. (Ez aztán a nagyvonalúság!)

A közjegyzői kamara elnöke említett még egy tervbe vett változást is. A jelenlegi szabályok szerint, ha nincs örökös, mindent az állam örököl. Tóth Ádám szerint az a terv, hogyha az ilyen örökségben ingatlan is van, akkor azt az állam helyett a helyi önkormányzat örökölje. Azért ez utóbbi változtatást illetően nekem vannak kétségeim.

Végül bizonyítandó, hogy az „öröklési jogot” a rómaiak már Kr. előtt 451-ben kitalálták, álljon itt egy mondat az V. táblából: „Si intestato moritur, cui suus heres nec escit, adgnatus proximus familiam habeto”, azaz:

Ha rendelkezés nélkül hal meg az, akinek nincs saját örököse, a legközelebbi rokon kapja meg a családi vagyont.