Dérer Miklós: Mítoszok és tanulságok az ukrajnai háborúról

Mítoszok és tanulságok az ukrajnai háborúról

A nyugati közvélemény – és a politikusok túlnyomó többsége is – Ukrajnát sokáig az orosz világ részének, legjobb esetben is a „közel külföld” (igen jellemzően orosz) kategóriájába tartozónak tekintette. Ezen az egysíkú, és a történelmi valósággal nem igazán megegyező hozzáálláson az első nagyobb repedések csak a 2014-es, a rátelepedő és agyonnyomással fenyegető, a több, mint közelség veszélyéből menekülni kívánó és nyugati orientációt sürgető színes forradalom idején jelentek meg. Az ukrajnai rezsimváltásra adott agresszív orosz válaszok – a Krím de iure (legalábbis orosz értelmezés szerint) és a Donbasz jórészének de facto elszakítása tovább növelte az érdeklődést. A megtámadott iránti rokonszenv csúcsokat döntött. Az események, a további orosz agresszió fenyegetése és Putyin fenyegetőzései a külön ukrán államiság és identitás európai jelentőségének felismerését, az egyre nyilvánvalóbb veszélyekkel szembeni védekezésre kényszerülő, a bizonytalan, de egyre nagyobb bizonyossággal megjósolható jövőre nem provokatívan készülő ország támogatásának a Nyugat önvédelme szempontjából is egyre sürgetőbb vállalását eredményezték.

Az Oroszország felől fenyegető veszélyeket plasztikusan jelezték az ország puszta létét is tagadó putyini megnyilatkozások (Ukrajna még csak nem is egy ország, mondta az orosz elnök 2008-ban az ifjabb Bush amerikai elnöknek), valamint azok a szaporodó orosz narratívák, amelyek tagadták az ország önálló történelmét, aspirációit és erőszakosan létrehozott, mesterséges képződménynek tekintették.

A tavaly februári, az Ukrajna mint független európai országnak és az atlanti világ felé törekvő, a halálos orosz ölelésbő szabadulni igyekvő rendszerének megdöntését alapvető céljának tekintő orosz agresszió aztán végleg eldöntötte a nyugati hozzáállást. A geopolitikai status quo elleni orosz fellépést általános elítélés, és a megtámadott védekezése segítésének egyre erősödő elhatározása fogadta. A dolog természetéből adódóan, a nyíltan hangoztatott orosz igények és a történelmi tapasztalatok miatt a leginkább érintett, magukat az ellenségeskedések közvetlen veszélyzónájába tartozónak érző európai uniós NATO-országok voltak a leghatározottabb elkötelezettjei az ukrán ellenállás segítésének. Miközben maguk is komoly erőfeszítéseket tettek a háború átcsapásának, eszkalációjának megelőzésére, az elrettentésre.

Az észt védelmi minisztérium még januárban hozott nyilvánosságra egy vitaanyagot[1] (discussion paper), Oroszország háborúja Ukrajnában: mítoszok és tanulságok címen. Nem érdektelen megismerni Ukrajna leghatározottabb támogatóinak – és az észt esetben a közvetlen orosz fenyegetés árnyékában élőknek - átgondolt és érvekkel alátámasztott gondolkodását, megfontolásait és következtetéseit.

Az észt vitaanyag abból a megállapításból indul ki, hogy az euroatlanti közösség egységesen támogatja Ukrajnának a győzelem felé vett irányát, ám jelentős mértékben eltér a véleményük abban a tekintetben, hogy jelent-e Oroszország hosszú távú fenyegetést számukra. Bizonyos narratívák szerint ugyanis az orosz képességek végletesen meggyengültek, a súlyos stratégiai hibák kudarcokat eredményeztek – sőt, az egész stratégiájuk kudarcos -, és a NATO elrettentése teljes mértékben működött.

Az észt dokumentum ezeket a véleményeket téveszméknek (misconception) minősítette, és arról fejti ki a véleményét, hogy a hosszútávú ellenséges orosz stratégiai célok, valamint az imperialista háború erős támogatást élveznek az orosz társadalomban. Oroszország változatlanul az eredeti háborús stratégiáját követi, és jelentős adui vannak a háború eszkalációjára is. Voltak kudarcai, azonban ezek taktikai, és nem stratégiai kudarcok voltak. Komoly felhalmozott muníció-készletekkel rendelkezik a háborús gépezet működtetésére. Arcátlan követelései (impudent demands), agresszív viselkedése és a téves számítások iránti hajlama megköveteli, hogy a NATO alapvető változtatásokat hajtson végre kollektív védelmi koncepciójában (collective defence posture). „Függetlenül az Ukrajnában folyó háború végkifejletétől, Oroszország változatlanul a legveszélyesebb, közvetlen és hosszútávú fenyegetést jelenti az euroatlanti közösség, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend számára. A NATO nem zárhatja ki azt a lehetőséget, hogy Oroszország katonai célpontjává válik… A Szövetségnek éppen ezért félreérthetetlenül világossá kell tennie Oroszország számára, hogy egy támadás a NATO ellen elviselhetetlenül nagy árral járó halálos zsákutca lenne.”

Az észt politika fegyelmezett és aktív NATO elkötelezettségével a Szövetség egyik igazán hasznos tagjává tette Észtországot. Az országnak a méreténél egyértelműen nagyobb a befolyása a kollektív döntésekre. Közvetlen orosz kitettsége viszont erősebb és radikálisabb megfogalmazásokra sarkallja, ami teljesen érthető, hiszen a fenyegető veszélyekre esetenként a közösség általános reakcióinál dinamikusabb formában hívja fel a figyelmet. Ez a figyelem magyarázza, hogy A Német Marshall Alap (German Marshall Fund – GMF) közvetlenül a megjelenése után szakértői vitát rendezett a dokumentum megállapításairól és az eltelt egy év háború tapasztalatairól. Az összejövetelen politikusok, diplomaták, egyetemek és kutatóintézetek (think tank-ek) korifeusai egy tíz pontból álló tanulságlistát állítottak össze, amelyet nemrég hoztak nyilvánosságra, feltehetően azért, mert jelenleg is érvényesnek tartják a következtetéseket. (Kiemelések az eredetiben – D.M.)[2]

1. Bár a Nyugat meglepő egységben reagált az orosz agresszióra, különböző álláspontok vannak azzal összefüggésben, hogy jelent-e Oroszország hosszútávú fenyegetést. Egyetértés van az Atlanti-óceán mindkét oldalán abban, hogy Oroszország ukrajnai háborújának végkimenetele középtávon meg fogja határozni a transzatlanti biztonság állapotát. Amennyiben nem sikerül győzelmet aratni ebben a háborúban, hasonló további konfliktusoknak nézhet elébe a transzatlanti közösség.
2. Bár Oroszországnak a mai napig nem sikerült céljait elérnie, még jelentős készletekkel, és emberanyagban kifejezett előnyökkel rendelkezik. Mi több, Oroszország hajlandóságot mutat a harctéri veszteségek és a szankciók elviselésére. A Nyugat ugyan ért el különböző taktikai sikereket, azonban a szövetség stratégiai válaszlépései még váratnak magukra.
3. Oroszországot felbátorították az elmaradt európai védelmi beruházások, valamint a Nyugat válaszának elmaradása az előző agresszióra. Ugyan a szövetségesek értek el haladást egyes területeken, eddig csupán kilenc NATO tagország teljesítette a 2014-es Wales-i csúcstalálkozón tett vállalást a védelmi költségvetésnek a GDP két százalékára emelésére. A Nyugat mulasztása, hogy komolyabb árat fizettessen mind a georgiai agresszióért, mind pedig a korábbi ukrajnaiért, szintén azt hitette el Oroszországgal, hogy a Nyugat ezt az újabb invázióját is el fogja fogadni.
4. Ellentmondás feszül a NATO-tagoknak Oroszország ukrajnai támadására adott válasza, illetve a jövőbeni ukrán NATO tagság kérdésére adott válasza között. Miközben a szövetségesek nagyra értékelik Ukrajnának az olyan nyugati értékekért folytatott harcát, mint a népének a saját kormányzat megválasztásához fűződő joga, a NATO nem adott világos jelzést a jövendő tagsággal kapcsolatban.
5. Széles körben osztott nézet a transzatlanti közösségben, hogy Oroszország ukrajnai támadása a szabályokon alapuló nemzetközi rendet ért legkomolyabb fenyegetés a második világháború óta, és hogy Oroszország a jövőben is hajlandó erőt alkalmazni és háborús bűncselekményeket elkövetni, még abban az esetben is, hogy fegyveres erői alulteljesítenek.
6. Bár a háború végkimenetele változatlanul bizonytalan, Oroszország stratégiai veresége nem zárja ki sem Ukrajna, sem pedig a Nyugat lehetséges stratégiai vereségét. Mivel adott Oroszország hajlandósága a veszteségek elviselésére, valamint az orosz és ukrán erők közötti méretbeli aránytalanság, a jelenlegi konfliktus elhúzódó háborúvá (war of attrition) változott, amely viszont a lőszerkészlet pótlásának olyan méretű költségigényével jár, amit nehéz fenntartani. Ez pedig következményekkel jár a NATO további fegyverbeszerzéseire.
7. A jelenlegi konfliktus nyilvánvalóvá teszi az Egyesült Államok létfontosságú szerepét a NATO-ban, úgyis, mint egységteremtő, és úgy is, mint a katonai erő képességekre váltója (enabler of military forces). A legtöbb európai hadsereg nem volt képes együtt mozogni az elmúlt év katonai műveleteivel. A háborúban világossá vált, hogy Európa nagyon messze van attól, hogy képes legyen gyakorolni a „stratégiai autonómiát”. A háború egyúttal nyugtalanító tanulságok levonására adott lehetőséget a tömegpusztító fegyverek elterjedésével összefüggésben. A konfliktus ugyanis világosság tette a nukleáris fegyverek értékét a nagyszabású agresszió elrettentésére.
8. Vlagyimir Putyin orosz elnököt semmi sem készteti a háború befejezésére, legfőképpen, mivel egy olyan eredmény, amely hasonlít a vereséghez, megingatja hatalmát. Ráadásul a háború orosz támogatottsága túlterjed a Kreml falain.
9. Az Egyesült Államok és Európa különbözőképpen reagált az új globális biztonsági helyzetre. Az előbbi igyekszik csökkenteni függését az agresszív hatalmaktól olyan intézkedésekkel, mint a Chips törvény és az infláció csökkentési törvény[3]. Az utóbbi veszélynek tette ki magát azzal, hogy orosz energiakitettségét kínai technológiai és nyersanyag függőséggel váltja fel.
10. Hamis alternatíva elhanyagolni Oroszországot csak azért, hogy Kínára koncentráljunk. Megvan annak a kockázata, ha alábecsüljük Oroszország erejét a jövőben. Lehetséges, hogy a konfliktus Ukrajnában egyértelmű győztes vagy vesztes nélkül fejeződik be, és alacsony intenzitású konfliktussá, vagy befagyott konfliktussá alakul át. Ez előnyös lenne Oroszország számára. Az ukrajnai konfliktusnak ugyanakkor vannak összefüggései a kelet-ázsiai feszültségekkel is, mivel Kína feszülten figyeli szövetségesek válaszlépéseit, amelyeket Oroszországnak a szabályokon alapuló nemzetközi rendszer elleni támadására adnak.

A GMF tízpontos tanulságlistája a globális biztonság és az európai státus quo fenntartásának konszenzusos NATO álláspontját tükrözi, bizonyos erős amerikai hangsúlyokkal (3.,4., 7.,9., és 10. pontok). Konstatálja, hogy (jelenleg) „Vlagyimir Putyin orosz elnököt semmi sem készteti a háború befejezésére”. Békét kizárólag követelései maradéktalan elfogadása esetén kész kötni, és tárgyalásokba is kizárólag ezen az alapon hajlandó bocsátkozni. Ez a mindenféle kompromisszum lehetőségét teljességgel kizáró alapállás nyilván elfogadhatatlan az egyébként (érthetően) szintén mereven határozott ukrán félnek. Erre viszont az az orosz válasz – ld. Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő minapi nyilatkozatát - : „Várunk addig, amíg a jelenlegi elnök megváltoztatja az álláspontját, vagy amíg egy jövőbeli ukrán elnök átértékeli azt az ukrán nép érdekében”.

Nem véletlen, hogy a GMF tíz pontja sem említi a békét.

Dérer Miklós

[1] https://kaitseministeerium.ee/en/mythsandlessons

[2]https://www.gmfus.org/news/russias-war-ukraine-top-ten-lessons

[3] A CHIPS and Science Act és az Inflation Reduction Act két 2022-es amerikai törvény. Az első 280 milliárd dolláros alapot állított fel a félvezetők hazai kutatásának és gyártásának elősegítésére, a kínai stb. függőség megszüntetésére. A második szintén a hazai infláció letörésére, az energiatermelésre, a gyártási kapacitások növelésére hozott létre alapot. Mindkét törvény éles (európai) kritikát kapott erős protekcionista jellege miatt.