Dérer Miklós: Orosz stratégia amerikai szemszögből

 

Dérer Miklós ezúttal azt vizsgálja, hogy látják az amerikaiak Oroszországot. Mit várnak Moszkvától? Hogyan ítélik meg az orosz külpolitikai törekvéseket? Ezekre és hasonló kérdésekre keres választ szakértőnk eheti elemzésében.

Orosz stratégia amerikai szemszögből

(A RAND Corporation két dokumentuma és egyebek)

 

Az 1948-ban az amerikai légierő szakmai kiszolgálására alapított RAND Corporation (a research and development szavak összevonásával képzett betűszó) mára a világ vezető think-tankjei sorába emelkedve hetedik a hitelesnek tekinthető globális rangsorban. Egyúttal a mindenkori amerikai adminisztráció vezető háttérintézményévé fejlődött, napjainkra majd kétezer kutatóval és szakértővel felszerelkezve, Európában csak álmodható költségvetéssel. Ez az intézmény idén két nagyszabású kutatásban is foglalkozott az orosz külpolitika általános és aktuális alapjainak bemutatásával – amerikai szempontból és érdekekre figyelemmel.

∞

Az első vizsgálat célja Oroszország nagy stratégiájának (grand strategy) meghatározása, elemzése, és annak bemutatása, hogy a vallott és kinyilvánított nagy stratégia milyen kapcsolatban van a tényleges politikai cselekvéssel – vagyis az elvek és a valóság viszonyának bemutatása volt a dokumentum célja. (Russian Grand Strategy: Rhetoric and Reality, RAND, 2021)

A grand strategy fogalma felöleli egy ország politikai elitjeinek dokumentumokban és más publikációkban hazájuk nemzetközi szerepéről, a nemzetközi viszonyokban alkalmazott eszközökről és elérendő célokról kifejtett felfogását, amely (elvben) a politikai döntések irányvonalául szolgál. Miért, hogyan, és milyen célok elérésére kívánják mozgósítani a nemzeti erőforrásokat, a katonai erőt is beleértve.

A nagy stratégiának két, egymást tulajdonképpen kiegészítő rövid meghatározását ismeri a szakirodalom. Az egyik azokat a békében és konfliktusokban alkalmazható politikákat veszi figyelembe, amelyek a hatalom rendelkezésére állhatnak a hosszútávú nemzeti érdekek érvényesítésére és megőrzésére. A másik meghatározás szerint a nagy stratégia az állam felfogása arról, hogyan képes optimálisan megvalósítnai nemzeti biztonságát.

A RAND kutatói abból indultak ki, hogy az orosz stratégia alapállása a mai nemzetközi rendszernek az a felfogása, miszerint a Nyugat-centrikus, Amerika-vezérelte unipoláris viszonyok jelenleg és a jövőben elkerülhetetlenül policentrikus irányban fejlődnek. Ez előnyös Oroszországnak, mert nagyobb globális stabilitást eredményez, és Moszkvának nagyhatalmi státust biztosít mind regionális vezetőként, mind globálisan. A világban létező instabilitás legfőbb oka, hogy a Nyugat ennek az elkerülhetetlen és relatív hanyatlásának ellenállni igyekszik. Ezért Oroszországnak erős katonai erőre van szüksége nemzeti érdekei védelmére, különösképpen a szomszédságában megjelenő fenyegetések elhárítására. Moszkvának a nemzetközi rendszer változását nem csupán „átvészelnie” szükséges, hanem elő is kell politikájával segítenie. A kívánt stabilitás kialakulásával pedig a nagyhatalmi együttműködés olyan korszaka következhet, amelyben a nagyhatalmak kölcsönösen elismerik életbevágó érdekeiket. Ebben a kívánatos policentrikus világban pedig Oroszország nemcsak a posztszovjet eurázsiai térségben lesz vezető hatalom, hanem a nemzetközi szervezeteken keresztül globális befolyásra is szert tesz.

Orosz harckocsik a az ukrajnai Luhanszk körzettel határos voronyezsi területen
az 2021 áprilisi nagy port felvert és fenyegetőnek minősített orosz csapatösszevonás időszakában.

A szerzők hat fő elemét különböztetik meg az orosz nagy stratégiának:

• Oroszországnak felkészültnek kell lennie a környezetében bekövetkező belső instabilitás és államok közötti háború esetére, amelyek különösképpen együttesen jelentenek fenyegetést.
• Közvetlen környezetében jóindulatú vezető szerepre kell törekednie befolyásának megőrzése érdekében.
• Kész válaszokkal kell rendelkeznie a perifériáján bekövetkező kisebb háborúk (small wars) és az ellenlábasaival kialakuló, „közvetlen érintkezéssel nem járó háborús esetlegességek”[1] (non-contact warfare eventualities) kialakulásakor.
• Mivel Moszkva a közvetlen környezetében kialakuló helyzetekre kíván reagálni, ezért a régión kívüli szerepvállalásra alkalmas képességek kifejlesztésére nem szükséges fókuszálnia.
• Oroszországnak nem célja a Nyugat gyengítése, inkább szelektív együttműködésre törekszik, egyúttal lépéseket tesz a Nyugat ambícióinak korlátozására, és külpolitikai viselkedésének megváltoztatásra.
• Az orosz politikai és gazdasági figyelem fókusza a relatíve hanyatló Nyugatról az „új hatalmi központok” (Kína, Brazília,stb.) irányába tolódik el.

A RAND szakértői terjedelmes elemzésük után összefoglalva vizsgálataik eredményeit leszögezték:

Oroszország hivatalosan kinyilvánított és elfogadott stratégiáját általánosságban megbízható iránymutatónak lehet tekinteni a gyakorlati politikai cselekvés irányát illetően. Ugyanakkor az ukrajnai válságra és a Nyugattal ezek után megromlott kapcsolataira nem a deklarált stratégiai céloknak megfelelően reagált. Gazdasági teljesítményének elégtelensége és politikai befolyásának hiányai korlátozzák a kinyilvánított célok megvalósítását. Az orosz stratégia - elvben - a veszélyekre fókuszál, azok elhárítását tekinti prioritásnak, és ezért kevésbé fontos területeken kockázatvállalástól sem zárkózik el. Ám a gyakorlatban kevés hajlandóságot vagy képességet mutat ezen kockázatok elfogadására, és ezért igyekszik forrásokat elkülöníteni ezek kezelésére, akár a deklarált stratégiával nem összeegyezhető módon is.

Mindez azonban nem változtat az elemzés azon végső kicsengésén, hogy Oroszország kinyilatkoztatott nagy stratégiájától alapjaiban nem térnek el a gyakorlatban megvalósított politikai-katonai lépései. A gyakorta nemzetközi miniválságokhoz és szankciókhoz vezető beavatkozásai és beavatkozási kísérletei a nyugati államok választásaiba és más politikai folyamataiba szintén levezethetők a stratégiának a Nyugat politikájának megváltoztatását célzó törekvéseiből.

∞

A másik elemzés az amerikai külpolitikai-katonai tervezés és intellektuális vizsgálódás mára alapvető problémájává emelkedett kérdéssel, az orosz-kínai viszonnyal, és a vélt és félt szövetségkötés lehetőségeivel foglalkozik. (China-Russia Cooperation: Determining Factors, Future Trajectories, Implications for the United States, RAND 2021)



Néhány előzetes megjegyzés kívánkozik a dokumentum ismertetése előtt.

Az Oroszországhoz (Szovjetunióhoz) és a Kínához való viszony a második világháborút követően mindig is az amerikai külpolitika középpontjában lévő, megkerülhetetlen kérdés volt. A hidegháború időszakában az amerikai felfogásban a két ország kettős ideológiai (kommunista) és geopolitikai (regionális és globális ambíciók a befolyás terjesztésére) fenyegetése ellen Washington a kettős feltartóztatás (double containment) politikáját alkalmazta. A két kommunista hatalom közötti viszonynak a hatvanas években a fegyveres összetűzésig vezető megromlása azonban álláspontja átértékelésre késztették a Fehér Házat. Henry Kissinger véleménye döntőnek bizonyult: ki kell használni az egykor barátinak mutatkozó felek szakítását, éket kell verni közéjük (driving a wedge), és az Egyesült Államoknak mindkettőjükkel egyenként jobb viszonyt kell ápolnia, mint amilyen az ő viszonyuk egymással. Ez az adott helyzetben a détente (enyhülési politika) mellett azt is jelentette, hogy Amerika Pekinget favorizálta Moszkva ellenében.[2]

A hetvenes évek végétől, Teng Hsziao-ping államkapitalista irányt vevő reformjaitól a kínai változások és fejlődés nagyvonalú és reménységekkel teli támogatásával különösen nyilvánvaló volt Kína amerikai favorizálása. Az olcsó munkaerő, a hatalmas piac, az ígéretes kezdeti reformok mellett az az elvárás is megfogalmazódott az ezredforduló után, hogy Kína felelősségteljes szereplője (responsible stakeholder) legyen az amerikai vezetésű liberális nemzetközi rendszernek.

Közben a szovjet összeomlás után az új Oroszországgal alakuló viszony - a kezdeti egymásra találás és rövid kegyelmi időszak után - lassan, majd később gyorsuló iramban romlani kezdett. A NATO bővítésének Moszkva által fenyegetésnek érzett előre haladása, az orosz „közel külföld”, Moszkva befolyási és biztonsági övezetének tekintett államaiban bekövetkező nyugatbarát fejlemények és hatalmi váltások a putyini vezetés autokrata önvédelmi ösztöneit erősítették. Az amerikai(nyugati)-orosz viszony folyamatosan erősödő és nehezen visszafordítható megromlására végül a 2014-es krími és kelet-ukrajnai orosz intervenciók, a Krím elszakítása és az orosz lakosságú donyecki „népköztársaságok” kikiáltásával bekövetkező ukrán polgárháború, és abban az orosz részvétel tette fel a koronát. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a kérdésben Oroszország elszigetelődött, és megvolt a veszélye, hogy méretei és képességei ellenére hosszantartó geopolitikai vákuumba kerül.

Közben Kínával kapcsolatban is egyre erősebb lett a washingtoni frusztráció. Ahogy a pekingi gigász egyre jobban magára talált és kezdte agresszíven érvényesíteni érdekeit, és ahogy az egypárti uralom logikája Hszi Csin-ping vezetése (uralma?) alatt egyre határozottabbá vált, úgy szigorodott az érintett külvilág hozzáállása is. A lehetőségeket viszont bonyolította az a szoros gazdasági összefonódás, amely kialakult a Nyugat és Kína között az elmúlt évtizedekben, és amelyet a feleknek figyelembe kellett venniük a kapcsolatok alakulásakor. Geopolitikailag azonban Kínát is egyfajta, az orosznál persze enyhébb geopolitikai elszigetelődés fenyegeti, lévén, hogy terjeszkedőnek is nevezhető kül-és védelempolitikai lépései miatt nemcsak az Egyesült Államokkal, hanem szinte valamennyi déli és keleti szomszédjával feszültebbé vált a viszonya, és komoly erők szervezkednek feltartóztatására (Quad, AUKUS).

Szinte természetes volt tehát, hogy Kína és Oroszország - az amerikai dominanciájú, általuk nem kívánatosan unipoláris nemzetközi rendet megváltoztatni akaró két hatalom évszázados ellentétjeiket félretéve - közeledni kezdett egymáshoz. Ezt a gazdasági alapokon induló, de egyre inkább külpolitikai és stratégiai egymásra utaltságú közeledést az amerikai politika igyekezett követni, bár eleinte szkeptikusak voltak a tényleges szándékokat illetően. Még 2013-ban is abban az illúzióban ringatták magukat politikusok és elemzők, hogy az eltérő geopolitikai érdekek, valamint az ellentétek és a történelmi sérelmek felülmúlják a kétségkívül és elismerten meglévő közös érdekeket. Szibéria kínai migránsokkal történő elözönléséről fantáziáltak (alaptalanul), Oroszország egzisztenciális kínai fenyegetettségéről írtak kolumnákat. Még Szergej Karaganov elnöki tanácsadó is Szibéria jövőjét Kína „mellékleteként”, kiegészítő részeként láttatta.

A helyzet – és ennek alapján a vélemények – 2014 után változott meg, egyre gyorsuló iramban. Az Egyesült Államokban fokozatosan ráébredtek a két hatalom geopolitikai egymásra utaltságára és alakuló konszenzusára. 2020-tól pedig szaporodtak az elemzések Kína és Oroszország fenyegető katonai együttműködéséről, sőt, egy Amerika-ellenes szövetség veszélyéről is. A radikalizálódó washingtoni stratégiai megfontolásokból azonban mind a mai napig hiányoznak a hetvenes évek megosztásra irányuló reálpolitikai megfontolásai, és egyelőre a kétfrontos ellenlépések hosszú távon erőforrásokat pazarló és túlvállaló irányvonala dominál. Ahogyan a RAND Corporation fent említett elemzéséből is világosan kiderül.

A dokumentum abból indul ki, hogy a két hatalom az Egyesült Államok legfőbb, hosszú távon is megmaradó versenytársai (competitors). Növekvő és egyre szorosabbá váló politikai, katonai és gazdasági együttműködésük fő motivációi Amerika hanyatló relatív hatalma, valamint a közösen vallott, Amerika túlsúlyát és ideológikus törekvéseit elutasító (demokrácia terjesztés, rezsimváltásokra törekvő beavatkozások a belpolitikákba, stb.) felfogásuk. A szerzők úgy vélik, ez az együttműködés hosszútávon is fennmarad, részint a nemzetközi erőegyensúlyban bekövetkezett változások, részint pedig a Kínával és Oroszországgal szembeni agresszív amerikai szándékok (aggressive U.S. intentions to China and Russia) eredményeként. Ugyanakkor véleményük szerint a politikai érdekeik különbözősége és erős szuverenitási törekvéseik miatt el kívánják kerülni a jelenleginél szorosabb együttműködést. Ez megakadályozza a feleket abban, hogy erőik egyesítésével hatékonyabban tudják kihívások elé állítani az Egyesült Államokat. Így a közeljövőben egyesített erejük növekedése mellett sem lesznek képesek felülmúlni Amerikát.

A dokumentum fő politikai megállapítása, hogy az Egyesült Államok keveset tud vagy tudna tenni a kínai-orosz kapcsolatok jelenlegi irányának megváltoztatásáért. Ennek fő oka a jelenlegi általános washingtoni politikai prioritásokban, elsősorban az Oroszországgal kapcsolatos politika irányvonalában keresendő. Csupán remélni lehet tehát – vélik az elemzők - , hogy a két hatalom minden valószínűség szerint  megnövekedő globális katonai jelenléte, és az ezzel összefüggésben az amerikai erőkkel való megszaporodó érintkezések nem vezetnek konfrontációhoz (engage with them on a hopefully nonconfrontational basis).

Ezt mi is csak remélhetjük.

∞

Az írás befejezése után került a kezembe két olyan elemzés ez utóbbi témában, amely érdekesen árnyalja a RAND Corporation dokumentumát.

Az egyik Dimitri K. Simes-nak, a The National Interest nevű nagytekintélyű amerikai folyóirat kiadójának tollából jelent meg a lap szeptemberi-októberi számában (Dangerous Illusions címen). Cikkében Simes hangsúlyozza, hogy annak ellenére, hogy mind Kína, mind Oroszország kihívásként élik meg az Egyesült Államok külpolitikáját, nem igazán hajlandók formális politikai vagy katonai szövetségre lépni. A két ország nem nevezhető természetes szövetségesnek, azonban ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi washingtoni politika nem hozza össze a vonakodó Hszi Csin-ping-et és Vlagyimir Putyint – például Biden hangsúlyosan képviselt Demokráciák Szövetsége Kína és a putyini Oroszország-ellenes elképzelésével. Ezt fenyegetésnek érzékelhetik, és egyesítik erőiket a demokratikus hegemónia veszélyének elhárítására. Egy ilyen helyzet egyéb esetleges érdekeltéréseiket is felülírhatja, és egységfrontba tömörülhetnek Washington ellen.

(Egyébként a The National Interest szóban forgó őszi száma más cikkekben is foglalkozik a problémával, lévén a két rivális hatalom Amerika-ellenes összefogása a washingtoni politika legfenyegetőbbnek tekintett rémálma. A magyar vonatkozású külpolitikai szerepéről nálunk is jól ismert A. Wess Mitchell, a State Department volt helyettes államtitkára egyenesen figyelmeztet egy kétfrontos háború veszélyére, különösen, ha ezt a biztonsági kérdést a Pentagon – és az egész washingtoni politikai establishment – kizárólag katonai, és nem diplomáciai kérdésként kezeli. De más szerzők is a kiadványban foglalkoznak a problémával, megoldásokat is kínálva. A kérdés iránt érdeklődőknek különösen ajánlom a The National Interest-nek ezt a számát.)

A másik elemzés írója kakukkfióka, már ami a címben megjelölt amerikai szemszöget illeti. Nem amerikai, azonban nem érdektelen a véleménye. Ő Dimitrij Trenyin, a Carnegie Alapítvány moszkvai központjának igazgatója, akinek elemzése a Központ weboldalán jelent meg (The Impact of Sino-Ameerican Rivalry on Russia’s Relations with China.) A nem a Kremlhez köthető, inkább függetlennek nevezhető elemző szerint az orosz-kínai kapcsolat jelenlegi alakulása, a partnerség nem az Egyesült Államokkal kialakult konfrontációjuk eredménye: a közös érdekek, a vezetés hasonló világnézete, a gazdaságok komplementaritása és a közös határ miatt is közös geopolitikai megfontolások szolgáltak a viszony alapjául. Amelynek színvonalához Hszi és Putyin jó kapcsolata is újabban nagyban hozzájárul. Kína ugyan alapvetően érdekelt a jó orosz kapcsolatokban, a szoros partnerségben, ám „egyéni játékos” (solo player) és nem kész vagy hajlandó katonai szövetségre lépni Moszkvával. Oroszország, amely a nemzetközi rendszer független szereplője (independent actor) nem szuperhatalom, mint a másik kettő, és egyensúlyozásra, bár nem egyenlő távolság tartására törekszik velük kialakított kapcsolataiban, különös tekintettel rivalizálásukra (maintain an equilibrium, though not equidistance).  Az összetett háromoldalú kapcsolatban ez a helyzet mindaddig fennmaradhat, ameddig egy nagyobb Egyesült Államok – Kína válság – például Tajvan körül – nem kényszeríti arra a feleket, hogy szövetségeiket (az amerikaiak) és partnerségeiket (Kína) mobilizálják. Ebben az esetben Moszkvának nincs mozgástere. Addig viszont óvatos a kínai kapcsolat kiterjesztésében és intenzívebbé tételében, és maga kezeli konfrontációját Amerikával. Békeidőben a vitában Kína mellé letenni a garast az orosz stratégiai szuverenitás jelentős korlátozásával járna, s az országot a két hatalom rivalizálásának foglyává degradálná.

Az idei év eseményei, az AUKUS amerikai-ausztrál-brit Indo-Pacifik biztonsági paktum megkötése, az ausztrál-amerikai nukleáris tengeralattjáró üzlet, a Quad négyoldalú amerikai-ausztrál-japán-indiai partnerség Kína-ellenes élének erősítése, az afganisztáni amerikai kivonulás, valamint a Sarkvidék folyamatos és gyors konfliktuszónává válása komolyan érinthetik az előzőekben vázolt orosz-kínai-amerikai trilaterális kapcsolatrendszer alakulását, benne Oroszország külpolitikai kényszereit is.

∞

Az ismertetett és elemzett szövegek elérhetősége:

Russian Grand Strategy: Rhetoric and Reality

https://www.rand.org/pubs/research_reports/RR4238.html

China-Russia Cooperation: Determining Factors, Future Trajectories, Implications for the United States

https://www.rand.org/pubs/research_reports/RR3067.html

Dimitri K. Simes, Dangerous Illusions, The National Interest, No 175, September/October 2021.

Dmitri Trenin, The impact of Sino-American rivalry on Russia’s relations with China

https://carnegiemoscow.org/commentary/85580

 

[1] Ilyenek az ú.n. hibrid hadviselés egyes formái, a kiberháború, a dezinformációs és „fellazító” tevékenységek, stb.

[2] A nixoni-kissingeri politika Pekingnek is gesztust jelentő lépése volt a vietnami háborúból való kivonulás is, amelyet az a felismerés motivált, hogy Indokínában az Egyesült Államok nem Kínával és a nemzetközi kommunizmussal áll szemben, hanem egy lokális (regionális) helyi nacionalizmussal rúgta össze a patkót.