Ukrajna NATO-tagságának kérdése

Dérer Miklós eheti elemzése arról győzi meg olvasóit, hogy Ukrajna NATO-tagsága jelenleg igencsak teoretikus kérdés.

Ukrajna NATO-tagságának kérdése

„A Felek egyhangú megegyezéssel a Szerződéshez való csatlako­zásra hívhatnak meg minden más európai államot, amely képes arra, hogy elősegítse a Szerződés elveinek továbbfejlesztését és hozzájá­ruljon az észak-atlanti térség biztonságához. Minden ekként meghí­vott állam részesévé válhat a Szerződésnek, ha csatlakozási okiratát az Amerikai Egyesült Államok kormányánál letétbe helyezi. E kormány a Felek mindegyikét értesíti az egyes csatlakozási okiratok letétbe helyezéséről.”

 Az Észak-Atlanti Szerződés 10. cikke, Washington, 1949

A Szovjetunió felbomlása után 1991-ben függetlenné vált Ukrajna, nehézkes belső konszolidációjának kezdeteivel küszködve, az önálló lét első évtizedében Leonyid Kucsma elnöksége alatt még igazán nem volt rákényszerítve, hogy Keletre vagy Nyugatra igazodjon. Az orientáció, a kérdés, hogy az ország egyes szovjet utódállamoknak a nagy Oroszország kovácsolta új frigyéhez közeledjen, vagy vegyen irány Európának, a transzatlanti világnak, még nem vetődött fel élesen. Mindenesetre nemzetközi státusát biztosítandó, 1994-ben lemondott örökölt szovjet nukleáris fegyvereiről – 1700 robbanófejével akkor a világ harmadik atomhatalma volt! -, és elérte, hogy a hivatalos atomhatalmak (Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy Britannia) a Budapesti Memorandumban elismerték szuverenitását és területi integritásának sérthetetlenségét.[1]

A ’hogyan tovább’ kérdése az új évezred első dekádjában merült fel igazán, és – leegyszerűsítve - a két Viktor, az oroszbarát Janukovics és a nyugatos Juscsenko elnökségért folytatott küzdelmében jelentkezett. 2013 végén az akkor éppen elnök Janukovics kvázi „tendereztette” az Európai Uniót és Oroszországot, hogy melyikük ad nagyobb támogatást az ország gazdasági rendbehozatalának beindításához. Az EU nem ismerte fel a lehetőséget egy fontos partner magához kapcsolására, így Putyin orosz elnök sokkal nagyvonalúbb ajánlata nyert elfogadást. A döntés nyomán kirobbant tömegmegmozdulások forradalomba torkollottak, amely eldöntötte az orientációs kérdést: az Európa-párti erők felülkerekedtek. Válaszul Oroszország megszállta, majd rövid úton, a nemzetközi joggal ellentétesen elcsatolta az egyébként orosz többségű Krím-félszigetet (2014 február-március). Egyúttal Kelet-Ukrajnában szeparatista erők polgárháborút robbantottak ki, moszkvai segítséggel és ösztönzésre. A befagyott konfliktus- státus felé araszoló helyzet megoldására ENSZ közvetítéssel történtek megoldási kísérletek (minszki egyezmények), azonban ezeket a felek nem igazán óhajtották betartani. Az EU és más nemzetközi szereplők a nyilvánvaló, és a Budapesti Memorandummal is ellentétes orosz intervenciókra büntetésül szankciókat léptettek életbe. A szankciós politika az agresszív és a nemzetközi jogot sértő orosz lépésekkel párhuzamosan, azoknak következményeként egyre határozottabbá és kiterjedtebbé vált.

Közben Ukrajnában is új szelek kezdtek fújni: Petro Porosenko addigi elnököt a 2019-es elnökválasztáson a szavazók nem engedték újrázni, és a politikában addig teljesen járatlan színészt és producert, Volodimir Zelenszkij-t választották elnöknek. Az új elnök pedig hamarosan szembekerült az egyedül megoldhatatlan feladattal, a szuverén Ukrajna létének megszűnésével fenyegető 2022. február 24 utáni orosz fegyveres agresszióval. Teljesen természetes volt, hogy a Nyugathoz, a NATO-hoz fordult segítségért.

A NATO-Ukrajna kapcsolatok egészen a kilencvenes évek elejéig mennek vissza, és azóta az atlanti szervezet egyik legalapvetőbb partnerségévé fejlődtek. Kijev – mint majd mindenki más Európában - csatlakozott a Békepartnerségi programhoz (Partnership for Peace-PfP), és hamarosan a közeledés az Intenzív Párbeszéd (Intensive Dialogue) keretében folytatódott. A tagsági perspektíva – nem maga a tagság![2] – a 2008-as bukaresti NATO-csúcsértekezleten vetődött fel olyan értelemben, hogy Ukrajna meghívást kaphat a Tagsági Akciótervbe (Membership Action Plan – MAP), amely a tényleges tagság egyfajta előszobájaként szolgál, bár hosszú az út onnan a meghívásig. Az amerikai ötletet Lengyelország, a baltiak, a csehek, a szlovákok, valamint Kanada erősen támogatták, azonban a németek (leginkább), és a tekintélyesebb nyugat-európaiak erősen ellenezték, Oroszország „érdekeire”, a várható orosz ellenállásra való hivatkozással. (Már magától az ötlettől is komoly feszültségek keletkeztek a NATO-Oroszország Tanácsban (NATO-Russia Council – NRC, a közös együttműködés sokáig jól működő szervezetében.) Az ellenzők csúcstalálkozót megelőző kommunikációjában egyébként gyakran megkülönbözhetetlen volt a különbség a MAP-meghívás és a tulajdonképpeni tagsági meghívás között, pedig a kettő politikai és jogi szempontból is határozottan különbözik.

Az amerikaiak ugyan hangoztatták, hogy szerintük Ukrajna NATO-tagsága éppen, hogy jelzés lehetne az egykori ellenfelek megváltozott viszonyára, arra, hogy már nem a blokk- és érdekszféra szemlélet uralkodik közöttük. Azonban az európai szövetségesek jó részének ellenkezése és fenntartásai, a várható problémák felismerése, valamint az a tény, hogy az ukrán lakosság többsége sem támogatta abban az időben országa NATO-csatlakozását (52 százalék „agresszív katonai tömb”-nek tartotta akkor a szövetséget) végül azt eredményezte, hogy a kérdést levették a napirendről. Bár további lépéseket helyeztek kilátásba, a tagság közvetlen perspektívája napjainkig – minden eddigi ukrán törekvés ellenére - nem merült fel, hanem a kapcsolatok a legutóbbi időkig a további reformokra, és jobb teljesítményekre történő rendszeres felhívás formájában élt tovább.

A bukaresti döntést manapság, az orosz agresszió után, sok kritika éri, mondván, Ukrajnában fenntartotta a tagsági reményeket, miközben Oroszország felkészülhetett az ellenlépésekre egy tagsági meghívás esetén. Jaap de Hoop Scheffer, aki 2008-ban a NATO főtitkára volt, egyenesen worst case scenario-nak tartja az akkori álláspontot: „De facto azt közöltük az ukránokkal, hogy bejöhetnek a verandára, de nem léphetnek be a házba.”

Mindenesetre, a kapcsolatok és a védelmi együttműködés a Krím 2014-es lerohanása és illegális elcsatolása után intenzívebbé váltak. A 2022. február 24-i orosz invázió után pedig a NATO-tagországok példátlan méretű és minőségű támogatást nyújtanak Ukrajnának. Közben a sorozatos kudarcok, az eredeti célokat elérni képtelen, és ezért is egyre agresszívabb és fenyegetődzőbb Kreml is emelte a tétet. Szeptemberben nem csak az eredeti két szakadár területet, Donyecket és Luhanszkot csatolta Oroszországhoz, hanem még két elfoglalt dél-ukrajnai megyét, Zaporozsját és Herszont is. Erre válaszul Zelenszkij elnök kérte országa gyorsított felvételét a NATO-ba.

Rögtön szögezzük le: miközben egy jövendő esetlegesen kompromisszumos béke lehetséges megoldása lehetne Ukrajna NATO-tagsága a Krím és a négy megye elcsatolásáért cserébe, a kérdés jelenleg egyáltalán nem opportunus és nem lehetséges. Egy ilyen lépés mérhetetlenül megnövelné a háború eszkalációjának kockázatát és egy nyugati fegyveres konfrontáció valószínűségét Oroszországgal. Ezt mindenképpen el kívánják kerülni. A jelenlegi szintű, illetve egy tovább növelt nyugati támogatás voltaképpen maga is biztonsági garanciának tekinthető, mert ellehetetleníti az orosz háborús célok elérését. Ukrajna jelenleg felkészületlen a tagságra, nemcsak területi vitái, hanem belső helyzete, a korrupció szintje, a demokrácia állapota miatt sem alkalmas jelölt. (Bár a lakosság túlnyomó többsége ma egyértelműen támogatja a tagságot.) A NATO-ban ma sincs meg a konszenzus Kijev meghívásáról (támogatásáról annál inkább), és a tagsági felvétel ráadásul igazolná Vlagyimir Putyin narratíváját az Oroszországot fenyegető, közeledő nyugati szövetségről.

Jens Stoltenberg NATO főtitkár a meglepetésszerű és határozott ukrán NATO-tagsági igény bejelentését követő szeptember 30-i sajtóértekezletén világosan foglalt állást a kérdésben. Két mondata teljes mértékben lefedte a Szövetség álláspontját. Az első: ”A NATO nem részese ennek a konfliktusnak.” A második: ”Támogatjuk Ukrajna jogát arra , hogy megválassza saját útját; hogy eldöntse, milyen biztonsági megoldásnak kíván részese lenni. Ami pedig a tagságról történő döntést illeti, nos, ezt mind a harminc tagállamnak el kell fogadnia, ugyanis ezeket a döntéseket konszenzussal hozzuk meg.”

Úgyhogy Ukrajna NATO-tagsága jelenleg igencsak teoretikus kérdés. Ugyanakkor érdemes lehet megfontolni a már fentebb idézett, a bukaresti NATO-csúcsértekezlet idején főtitkár Jaap de Hoop Scheffer mostani gondolatait, amelyeket a Financial Times-nak adott interjújában fejtett ki: „Ukrajna leírása rossz megoldás lenne. Senki nem tudja ugyanis garantálni, hogy Putyin étvágyát ez nem növelné. Putyin többet akar Ukrajnánál és Grúziánál. Fehéroroszországot, Moldovát, Örményországot is akarja... Vissza akarja kapni a birodalmát.”

[1] A Budapesti Memorandumban a három aláíró a következő hat vállalást tette:
1. Fehéroroszország, Kazahsztán és Ukrajna függetlenségének és szuverenitásának tiszteletben tartása a meglévő határokon. 2. Tartózkodnak Fehéroroszországgal, Kazahsztánnal és Ukrajnával szemben az erőszakkal való fenyegetéstől vagy annak alkalmazásától. 3. Tartózkodnak a Fehéroroszországra, Kazahsztánra és Ukrajnára gyakorolt, politikai indíttatású gazdasági nyomásgyakorlástól. 4. Ha az említett három államból valamelyiket atomfegyverrel támadják meg, akkor az aláírók azonnal segítséget nyújtanak az ENSZ Biztonsági Tanácsán keresztül. 5. Tartózkodnak a nukleáris fegyverek Fehéroroszország, Kazahsztán és Ukrajna elleni alkalmazásától. 6. Konzultálnak egymással, ha e kötelezettségvállalásokkal kapcsolatban kérdések merülnek fel.

[2] A szervezet tagsági státusának elérése általában négy lépésben történik: PfP, utána ID, majd meghívás a MAP-ba, végül pedig a tagság maga, a tagok konszenzusával történő meghívással. Fontos hangsúlyozni, hogy a folyamat nem belépéssel, hanem meghívással megy végbe..