Az amerikai közvélemény és az amerikai külpolitika

Az amerikai közvélemény és az amerikai külpolitika

A Chicago Council on Global Affairs vagy ötven éve méri az amerikai lakosság véleményét az amerikai külpolitikáról, de nem tapasztalta még ilyen alacsony támogatást: 2022-ben – vagyis már a demokrata Joe Biden elnöksége idején - a republikánusoknak csupán 55 százaléka nyilatkozta, hogy akarja, az Egyesült Államok aktív szerepet játsszon a világpolitikában. A demokraták esetében ez az arány 68 százalék volt. Ám nem egyedül a Chicago Council jegyzett fel ilyen mértékű, az éppen kormányon lévő adminisztrációhoz való viszonyulást mutató pártalapú megoszlást. A Gallup hasonló felmérése azt hozta ki, hogy Barack Obama fehér házi időszakában a demokraták szintén jóval nagyobb arányban akarták, mint a republikánusok, hogy államuk vezető, vagy legalább is főszerepet játsszon a világ ügyeiben. Ugyanakkor a republikánus G. W. Bush elnöksége idején a republikánus szavazók sokkal nagyobb hajlandóságot mutattak egy hasonló világpolitikai szerep támogatására, mint a demokraták.

Bár Amerika – minden aktuális leválasztási (decoupling) törekvés ellenére - gazdaságilag rendkívüli mértékben még összefonódik Kínával, a politikai kapcsolatok megromlása a közvélemény Kínához viszonyulásában is tükröződik. A Gallup közvéleménykutató kérdésére az amerikaiak fele Kínát nevezi meg, amikor arra kérdeznek rá, hogy kit tartanak az ország legnagyobb ellenségének. Ezen túl a demokrata szavazók inkább, mint a republikánusok, Oroszországot teszik az első helyre, és nem pedig Kínát, és ez az 2016-os elnök- és kongresszusi választásokig megy vissza, amikor is Donald Trump győzött, és az oroszokat (főleg demokrata oldalról) megvádolták a választásokba történő beavatkozással.

Érdekes ugyanakkor, hogy amikor az Amerikát fenyegető különböző „kritikus fenyegetések” rangsorolására kérték a válaszadókat, Kína katonai ereje és gazdasága meglepően hátra sorolódott, pedig a politika és a médiumok eléggé intenzíven foglalkoznak a kínai agresszivitással és Peking regionális és globális ambícióival. Meglepő, de alaposabb gondolkodás után talán érthető módon a kiberterrorizmus fenyegetése szerepel az első helyen (84 százalék), alaposan megelőzve mind az iráni (74 százalék), mind az észak-koreai (73 százalék) nukleáris fenyegetést. A nemzetközi terrorizmus kritikus szintű veszélye évtizedek óta először esett 70 százalék alá (68 százalék), amivel nagyjából a kínai katonai hatalom fenyegetésével került egy szintre.

Fontos azonban a rangsorolásnál értékelni a grafikon jobb oldalán a „fontos, de nem kritikus” minősítéseket is, amelyek feltétlenül árnyalhatják az összképet.

Amikor viszont az amerikaiak véleményét arról kérdezték az elmúlt húszegynéhány évben, hogy melyik országot tartják a világ vezető hatalmának egy húszéves távlatban, azt tapasztalták, hogy a válaszok nagymértékben függenek Kína helyzetének és képességeinek éppen aktuális közfelfogásától. A kétezres években elég nagy fluktuáció volt tapasztalható, viszont jelenleg egyértelműen (és a valóságnak megfelelően) az Egyesült Államokat tartják a világ vezető gazdasági hatalmának.

A többi, a közfelfogásban szóba jöhető hatalom (Oroszország, India és az Európai Unió) egyik mintavétel esetében sem haladta meg az öt százalékos említést, illetve az Európai Unió 2000-ben tíz százalékot kapott. Japán stagnáló-csökkenő értékelése a realitásokat tükrözi.

Két megjegyzés még feltétlenül ide kívánkozik. Az egyik, hogy a republikánusok jó ideje Kínát tekintik a világ jövendő vezető gazdasági erejének, és 2021-ben még a demokrata szavazók is így gondolták. Az idei felmérésben viszont a demokraták (és a függetlenek!) véleménye radikálisan megváltozott (7, illetve 14 százalékkal emelkedett), és az Egyesült Államok vezető szerepe a jelenlegi várakozásokban ennek köszönhető.

Miközben az orosz-ukrán konfliktus – ahogyan láttuk – viszonylag hátrább sorolódik az amerikai polgárok szerinti fő fenyegetések prioritás-listáján, a háború elhúzódása és a jelentős amerikai anyagi-katonai segítség súlyos pénzügyi vonzata ellenére az ukrán hon- és területvédelmi háború támogatottsága magas körükben. A republikánus szavazók egy része ugyan levált a többségről, nem utolsó sorban a növekvő inflációs költségek hatására, mindazonáltal az amerikaiak kétharmada a győzelemig kívánja támogatni Ukrajnát, és csupán egyharmad sürgeti a háborúnak akár ukrán területveszteségeket is eredményező mihamarabbi befejezését.

Fontos megjegyezni, hogy sem a republikánus, sem a demokrata hangulat a tavaly augusztustól idén januárig eltelt fél évben nem változott. A stabilitás egyértelműen azzal magyarázható, hogy a Biden-adminisztráció külpolitikája egyik sarokpontjává tette az Ukrajnának nyújtandó támogatást. A pártalapú megoszlás, az egyébként is létező törésvonalainak elmélyülése stabilizálta az adminisztráció ukránpolitikájának (ellentétes) megítélését.

Érdemes arra is felfigyelni, hogy ez a kétharmad-egyharmad arány akkor is megmarad, amikor Ukrajna mint ország és állam általános megítélésére kérdeztek rá a Gallup szakemberei. Az alig kétszázalékos „vélemény nélküliek” aránya azt jelzi, hogy az amerikaiak 98 százalékának határozott véleménye van mind a konfliktusról, mind pedig szenvedő alanyáról, Ukrajnáról.

Arra is hadd hívjam fel a figyelmet, hogy miközben Oroszország mint kritikus méretű fenyegetés az amerikaiak szemében (mind a demokratákat, mind a republikánusokat beleértve) hanyatlik, egyúttal az ország megítélése a felmérések kezdete, 1989 óta a legkedvezőtlenebb. Tavaly a tavalyelőtti 15 százalékos „kedvező” szint 9 százalékra csökkent, ami a mindenkori legalacsonyabb mért érték. Ezzel Oroszország a negyedik olyan ország lett, amelyik az amerikaiak szemében a 10 százalékos „kedvező” megítélési szint alá esett. (A másik három Irán, Irak, és Észak-Korea.)

A mindenkori legalacsonyabb kedvező megítélést egyébként Irak érdemelte ki az öbölháború (1991) idején.

(A grafikont nem sikerült kimásolnom a Gallup jelentéséből, ezért jelzem az elérhetőségét annak, akit érdekel a kérdés bővebben, a maga teljességében.

Country Ratings | Gallup Historical Trends)

XXX

Végül fordítsuk meg a közvélekedések irányát, és nézzük meg, mi a vélemény Amerikáról, az amerikai politikáról a legutóbbi időkig eléggé elhanyagolt kontinensen, Afrikában.

Az amerikai külpolitikának, amennyiben globális szerepét fenn kívánja tartani, valamennyi kontinensen szerepet kell játszania. A feladat nehéz, nyilvánvalóan prioritásokat is kell választani, mert a források és képességek végesek. Amikor összefutnak a problémák, válságok, kihívások és fenyegetések, Washington is „elkezd futni a pénze után”. Ez történik mostanában Afrika esetében is. A Biden-adminisztráció felismerte, hogy a kontinenst, és különösen annak „fekete” részét, az Egyenlítőtől délre, Washington hosszú időn keresztül elhanyagolta. Zuhant az USA és Afrika közötti kereskedelem mérlege is, a 2008-as 142 milliárd dollárról 2021-re 64 milliárd dollárra, miközben Kínáé 254 milliárdra nőtt. Vagyis a keletkezett vákuumba a Nyugattal és az Egyesült Államok törekvéseivel és értékeivel ellenséges hatalmak, Kína (és Oroszország) hatolnak be, kihasználva az amerikai nemtörődömséget. Ezért tavaly decemberben Biden elnök alapos és kemény diplomáciai munkával Washingtonban összehozott egy Amerika-Afrika csúcsot, amelyen 55 milliárdos támogatásra, és többszáz milliárdos befektetésekre tett ígéretet. Sőt, legutóbb alelnökét, Kamala Harris-t jószolgálati útra küldte a kontinensre, ahol 2015 óta nem járt ilyen magas rangú amerikai politikus.

Az alelnök afrikai útja három országot, Ghánát, Tanzániát és Zambiát érintette. A Gallup ezzel kapcsolatban hozta nyilvánosságra vizsgálatait arról, hogy miként ítélték meg ezekben az országokban az amerikai vezetést, és ez a megítélés hogyan változott az elmúlt évtizedben.

Látnivaló, hogy az Egyesült Államok presztízse Barack Obama, az első fekete amerikai elnök elnökségének első időszaka alatt volt a csúcson mindhárom országban (90 százalék körüli rokonszenv-értéken), majd a csalódások, a figyelemhiány hatására drasztikusan csökkent, és - apró hullámzásokkal – azóta is 30-55 százalék körüli értékeken fluktuál. Tekintve különösen Kína erőfeszítéseit és az Egyesült Államok otthoni és globális gondjait ebből a helyzetből kellene visszaszerezni az elveszett presztízst, és legalábbis versenyben maradni Kínával.

Dérer Miklós