Az antiszemitizmus természetrajzai

Az antiszemitizmus természetrajzai

Átfogó fogalom az antiszemitizmus, amely történetileg változó arculatot képes ölteni, és eheti írásában ezeket az arculatokat, ezeket a megjelenési formákat tekinti át Dérer Miklós.

Az antiszemitizmus természetrajzai

 

Az antiszemitizmus – a talán legősibb „humán” civilizációs gyűlölet - egyidős a zsidóság megjelenésével a történelemben. Kezdetben az egyistenhit szokatlansága az ókor politeizmusai között, később a részben a zsidó vallásból kifejlődött másik két ábrahámi egyistenhívő vallás, a kereszténység és az iszlám türelmetlensége táplálta az ellenérzéseket a vallásukhoz és kultúrájukhoz ragaszkodó zsidósággal szemben. Az antiszemitizmus komplexitásában és tartósságában különbözik a közvélemények egy részében élő előítéletek más formáitól: a romaellenességtől Európában, a feketék diszkriminációjától az Egyesült Államokban, az araboktól való idegenkedéstől Izraelben, vagy az írek lenézésétől Angliában.

Történetileg négy gyökerét különböztethetjük meg az antiszemitizmusnak: a vallásit, a fajit (bármit is jelentsen ez), a gazdaságit és a politikait.

A vallási alapú antiszemitizmust eredetileg inkább anti-judaizmusnak nevezhetnénk kettős forrása miatt. Egyrészt fakadt abból a keresztény ellenérzésből, amelyet a vallásukhoz ragaszkodó „választott nép” makacssága váltott ki – hiszen a kereszténység a judaizmust felváltó vallásnak tekintette magát -, másrészről a Jézus Krisztus elítélését és kereszthalálát a zsidóság kollektív bűnének tekintő vádból. A Mindenhatóval kötött ábrahámi egyezség örökségéért folytatott küzdelem végül a kereszténység győzelmével zárult, de a „Krisztus-gyilkosság” vádja kétezer évig mérgezte a viszonyt, és táplálta az ellenérzést a keresztényekben a zsidók iránt.

A középkorban a Sátánnal és az Antikrisztussal való szövetséggel megvádolt zsidókat válogatott korlátozások sújtották. Számos európai államból kiűzték őket, másutt pedig nem tölthettek be közhivatalt; a városokban meghatározott utcákban és negyedekben (gettókban) kellett lakniuk, nem lehettek céhek tagjai, csúcsos süveget és megkülönböztető sárga jelzést kellett viselniük, sőt, az 1434-es bázeli zsinat külön zsidó ruházatot írt elő számukra.

A felvilágosodás haladó felfogása viszont a 18-19. század fordulóján konzervatív és ortodox volta miatt támadta a zsidóságot, illetve a zsidó vallást.

A tizenkilencedik században az imaginárius zsidó bűnök sora kiegészült a rituális gyilkosságok vádjával (lásd például a tiszaeszlári vérvád Magyarországon), majd a gyökértelenség és otthontalan nemzetietlenség bélyegével. A ’bolygó zsidó’, Ahasvérus figurája már előfutárja volt a nácik „nemzetellenes internacionalizmus” vádjának, amely csúcspontját az első világháborút követő forradalmakban és a radikális szocialista mozgalmakban játszott szereppel altámasztva a mai napig a szélsőjobb kedves toposza. A századfordulón jelentek meg a szintén mai napig ható összeesküvéselméletek, amelyeknek legtöbbet hivatkozott példája a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyve című hamisítvány a zsidó világuralomra törekvésről. A 19. század második felében pedig az oroszországi antiszemita pogromok hírei árasztották el a nemzetközi sajtót.

Igazságtalanok lennénk, ha nem szólnánk arról, hogy ez a vallási alapú zsidóellenesség korántsem volt teljesen általános ezekben a századokban a keresztények között. Uralkodók, értelmiségiek és egyházi emberek egyaránt kiálltak a zsidók mellett, és az atrocitások ellen. (Példának okáért VI. Kelemen pápa a nagy pestisjárvány idején elítélte a zsidó pogromokat.) Az irodalomban sem volt általános a Shakespeare-i Shylock-ábrázolás; kamaszkorom kedves olvasmánya, Walter Scott Ivanhoe-ja szerethető öreg zsidót és olyan csodaszép galamblelkű zsidó leányt is ábrázol, akiért lovagok vesznek meg, és a főhős is kiáll lovagi tornára becsületének védelméért.

A faji alapú (rasszista) antiszemitizmus szintén a tizenkilencedik század második felének elmeszüleménye. A gyarmatosítás során megismert különböző humán ’rasszok’ teóriája, az elkülönülést és különbségeket hangsúlyozó nacionalizmus, valamint a tizenkilencedik században az Orosz Birodalomból Közép-és Nyugat-Európába irányuló tömeges bevándorlás okozta félelmek tudományos mezbe öltöztetett, széles körben komolynak tekintett fajelméleteknek adtak teret. Az elkülönülő és nem egyenértékű emberi fajokat vizsgáló „fajtudomány”, illetve a „tudományos” fajelmélet hamar megtalálta az antiszemita demagógokat, hiszen zsidógyűlöletüket tudományos körítéssel tudták általa megjeleníteni.  Az antropológia, a darwinizmus és az eugenika vadhajtásai és félreértelmezése egészen a múlt századi negyvenes évekig komolyan volt veendő a tudományosságban.

Eredetileg a nemzet és a faj szinonimává lett a fajokkal operáló gondolkodásban, amelyet önmagában már ezért sem lehetett mai értelemben „rasszistának” nevezni. Sőt, a fajelmélet jelentős figurái, például Gobineau egyáltalán nem voltak antiszemiták. Az elmélet akkor vált nyitottá az antiszemitizmusra, amikor már nem csupán alpesi, kaukázusi, vagy éppen északi fajokról, később „francia”, „német” és „magyar” fajról volt szó, hanem a fajok közötti hierarchia is felállíttatott. Alsóbb- és felsőbbrendű fajokról, értékes és értéktelen rasszokról folytak komolyan vett értekezések, azok politikai következményeivel egyetemben. Az elmélet végső, tragikus zsákutcája a náci fajelmélet és végkövetkezménye, a holokauszt lett.

Az antiszemitizmus gazdasági gyökerei – helyesebben hivatkozási alapja – a középkorra nyúlik vissza, és kapcsolatba hozható a vallási alapú antiszemitizmussal. A zsidók elleni megszorítások ugyanis nem csupán a céhekből tiltották ki az izraelitákat, hanem – részint ezáltal is – olyan foglalkozásokba kényszerítették őket, amelyekben a pénz, a hitel (uzsora értelemben használták) domináns szerepet játszott: a távolsági kereskedők, a mozgóárusok és a pénzváltók-bankárok rendszerint zsidók voltak. Miután a különböző zsinatok nem csupán elítélték az efféle gazdasági tevékenységeket, hanem tiltották is a keresztények számára, a kör bezárult. Az „uzsorás” fogalma összekapcsolódott a „zsidó”-val. Mivel a kapitalizmus születésében és fejlődésében a pénzügyek - a banki kölcsönügyletek és a távolsági kereskedelem finanszírozása - egyre fontosabb szerepet játszottak, a tevékenység jelentős vagyonok és gazdagság felhalmozásához is vezetett.

Annak ellenére, hogy a pénzforgatás az újkorban, és különösen a tizenkilencedik századtól csupán a zsidók elenyésző kisebbségét érintette, az „uzsorás pénzmanipulátor, az ultra-materialista, szenvtelen és könyörtelen zsidó” megbélyegzés átterjedt az egész közösségre, és az antiszemitizmus – és az antikapitalizmus! - erős támasza lett. (Ezért is teszi lehetővé az antiszemitizmus vádját a zsidó származású pénzemberek politikai okokból célpontként és negatív hivatkozási alapként való beállítása.) A globális zsidó gazdasági uralom, a Rotschild-félék uralta világ Zion bölcseinek legendájával összefonódva mai napig hivatkozási alapja szélsőjobboldali populista narratíváknak.

Végül szólnunk kell a politikai antiszemitizmusról, amely viszonylag újabb jelenség, de napjainkra domináns az antiszemita irodalomban. Alapja a zsidó globális összeesküvés már említett mítosza, amely kiegészült az zsidók közfelfogás szerint különös affinitásával az internacionalizmushoz, a radikális és felforgató szocialista és kommunista mozgalmakhoz, az internacionalizmushoz. Legújabban pedig a zsidók liberalizmushoz vonzódása az antiszemita kritika tárgya, amit például a magyar nyelvben jó kifejez a megbélyegző „libsi” megnevezés, a liberális és a „bibsi” (zsidó, biboldó) összevonásával. A kifejezést egyúttal szokás a szélsőjobbon minden liberális érzületű emberre is alkalmazni, kvázi lezsidózva a liberálisokat.)

Kétségtelen, hogy szekularizált zsidók a társadalomban képviselt arányuknál nagyobb számban voltak jelen a szocialista eszmék születésénél és a nemzetközi szocialista mozgalom megalapításában. Az első világháborút követő baloldali szocialista forradalmi kísérletekben, valamint a szovjet bolsevik párt vezetésében is túlreprezentáltak voltak a zsidó származású értelmiségiek. Ennek szociológiai és lélektani okai ismertek: a diszkriminált kisebbségekhez tartozók általában hajlamosabbak az egyenlőséget és érvényesülést hirdető mozgalmakhoz csatlakozásra. A túlreprezentáció mindenesetre erősítette a globális összeesküvés narratíváját a két világháború közötti időben, amikor a szélsőjobboldali mozgalmak nemcsak Németországban és a vesztes államokban, hanem Európa-szerte előre törtek.

A második világháborút követően, a Shoah borzalmai, a hatmillió zsidó áldozat, valamint Izrael Állam megalakulása után az antiszemitizmus természete sok szempontból változott. Miközben magának a jelenségnek a többnyire rejtőzködő továbbélése volt megfigyelhető, a közbeszédet eleinte az elkövetett náci tettek és a szenvedés-történet befolyásolta. (Bár voltak súlyos atrocitások is a táborokból hazatérő és az eredeti környezetükbe újra beilleszkedni kívánó zsidókkal szemben.) Napjainkra azonban a szólásszabadság terjedése, a politikai korrektség túlzásai elleni támadások növekedése és a közvélemény egy részének megengedő „toleranciája” újra és világosan a köznapok érzékelhető jelenségévé tette az antiszemitizmust annak ellenére, hogy Európa zsidó és zsidó származású népessége a Holokausztban és a kivándorlás következtében tragikusan megfogyatkozott.

A „modern” antiszemitizmust az elemzők írásai alapján három kategóriába szokás sorolni. A zsidó összeesküvéseket vizionáló antiszemitizmus nemcsak továbbélt, hanem esetenként új erőre is kapott Európában. Új jelenségként bukkant fel a Holokauszt tagadása, illetve relativizálása, valamint az Izrael állammal és a palesztin problémával kapcsolatos antiszemitizmus, amely természetesen elkülönítendő az izraeli politikát érintő jogos kritikáktól. Ez az „új” antiszemitizmus Nyugat-Európában baloldali és palesztin-barát. Közép-és Kelet-Európában a helyzet összetettebb, sokszor szőnyeg alá sepert. Ezért is itt kevesebb a szakmai vita, nincs annyira előtérben a közbeszédben. Mindenesetre annyit meg lehet állapítani, hogy térségünkben a zsidóellenesség egyrészt inkább a szélsőjobboldal sajátja (már a történelmi hagyományok miatt is), másrészt felismerhető az anticionista kommunista párturalom hatása is. Tulajdonképpen keveredik a hagyományos és az új antiszemitizmus. Fontos megjegyezni, hogy tulajdonképpen nem is kellenek a zsidók az antiszemitizmushoz: ott is jelen van pusztító hatása, ahol a zsidó származásúak elenyésző számban vannak jelen.  A „zsidó” fogalma ezeken a helyeken még inkább a liberális, a nemzetközi, a kozmopolita, a nemzetidegen, sőt a „nemzetáruló” fogalmával azonosul a szélsőjobb kommunikációjában.

Az Izrael létével és az izraeli-palesztin, illetve zsidó-arab konfliktusokkal kapcsolatos antiszemitizmus át meg át van szőve nagyhatalmi játszmákkal (a hidegháborúban a Nyugat Izrael mellett tette le a voksát, míg a Szovjetunió a „haladó”, értsd szovjetbarát arab államokat támogatta), geopolitikai szempontokkal, valamint kisebbségi és emberi és nemzetközi jogi kérdésekkel (a palesztin lakosság jogi státusa Izraelben, a megszállt palesztin területek helyzete, a békefolyamat alakulása vagy megfeneklése, a hivatalos izraeli államközi kapcsolatok és a nemzetközi szervezetek és Izrael viszonya, és így tovább).

Ami a hazai helyzetet illeti, a valóság meglehetősen kétarcú. Egyrészt Magyarország – a jelenlegi magyar politika - Izrael elkötelezett támogatója a nemzetközi szervezetekben, általános be nem avatkozási politikájából is kiindulva nem szavazza meg a zsidó államot elítélő határozatokat, és belpolitikájában zéró toleranciát hirdet az antiszemitizmus vonatkozásában. Másrészt a Medián 2018-as felmérése szerint a magyarok 20 százaléka erősen, 16 százaléka mérsékelten antiszemita. 20 százalék holokauszt-tagadó, 10 százalék relativizálja ezt a zsidó és magyar nemzeti tragédiát. A rokonszenvező és támogató kormánypolitika és hivatalos kommunikáció ellenére az Izrael-ellenes attitűdök meglepően erősek a magyar társadalomban.

A felszín tehát más, mint a mély. Van még teendője az oktatásnak, a politikának.

Dérer Miklós

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

Üzenjen nekünk

Close