Az Egyesült Államok külpolitikája európai szemmel

Az Egyesült Államok külpolitikája európai szemmel

Az új amerikai elnök, Joe Biden hivatalba lépésével ismét a nemzetközi figyelem középpontjába került az Egyesült Államok külpolitikája. Dérer Miklós ezúttal az amerikai külpolitika stratégiai céljait elemzi, és mindezt elsősorban a transzatlanti kapcsolatok szempontjából.

               AZ AMERIKAI KÜLPOLITIKÁRÓL

(Különös tekintettel a transzatlanti kapcsolatokra)

Egészen a legutóbbi időkig konszenzus volt elemzők, politikusok és laikusok között abban, hogy az Egyesült Államok mindenoldalú (katonai, politikai, gazdasági, ideológiai) dominanciája jellemzi az ezredforduló nemzetközi rendszerét, és ez a dominancia az elkövetkező egy-két évtized tartós jelensége marad más hatalmak folyamatos felemelkedése ellenére. Amerika vezető szerepét a főbb nemzetállami és nemzetközi szereplők (rövid távon) nem tekintik stratégiai fenyegetésnek, sőt, éppen az Egyesült Államok törekszik – jól, rosszul – a felbukkanó „szimmetrikus” (nagyhatalmi-nemzetállami) és „aszimmetrikus” (terrorizmus, kibertámadások, dezinformáció) fenyegetések egyfajta egyéni vagy/és koalíciós leküzdésére. Mindeközben – legalábbis a kilencvenes években – még virágkorát élte a politológiában bandwagoning-nak nevezett jelenség, a sikerrel futó (amerikai) szekérre való tömeges felkapaszkodás törekvése.

Ezt a politikát folytatta az Európai Unió (bármennyire is ambíciója lett a kinyilatkoztatások és a retorika szintjén az önálló globális szerepvállalás) és Japán (bármennyire is aktivizálódott a nemzetközi színtéren). Kína és Oroszország a kilencvenes években még nem igazán jelent meg ezen a színpadon – belső ügyeikkel, az előbbi hallatlan gazdasági növekedésének menedzselésével, az utóbbi helykeresésével és önmeghatározásával volt elfoglalva. Kína inkább regionális ambícióit igyekezett alátámasztani, Oroszország pedig korlátozott, nukleáris és energetikai „kétdimenziósságát” (szénhidrogén forrás és nukleáris-katonai hatalom) próbálja azóta is olyan megkerülhetetlen hatalommá transzformálni, amellyel folyamatosan és indirekt módon igyekszik erodálni az Amerika-túlsúlyos nemzetközi rendszer működőképességét.

Az ezredforduló körüli két évtizedben úgy látszott, hogy az Egyesült Államok valóban unipoláris világrendet alakított ki. A rendszer ugyan elvben multilaterálisan és multipolárisan, többnyire legális és legitim módon működött, ám a valóban hatékony és célravezető megoldásokhoz minden esetben nélkülözhetetlen volt az Egyesült Államok részvétele, leginkább pedig vezető szerepe (Irak 1991-ben, Bosznia, Koszovó, Afganisztán). Az amerikai vezető szerep a kilencvenes években szilárdult meg, ami nem jelentett unipoláris világot, mivel azoknak az egyébként is amerikai fogantatású nemzetközi intézményeknek a működésén és kiterjesztésén alapult, amelyek egyszerre korlátozták és legitimálták az Egyesült Államok hatalmát (ENSZ, Világbank, IMF, NATO, G7 majd G8, G20). Ebben akkori belátható időtávlatban – 2020-ig - nem volt várható lényegi elmozdulás, és manapság is az elemzők többsége még távolinak és nem eldöntöttnek tekinti a változást.

Hasonlóan nem várható lényegi elmozdulás Washington külpolitikájának alapjaiban – a kiinduló pontokban - az elkövetkező időszakban, az elnökválasztás után, a Biden-érában. Ennek alapvetően két oka van: egyrészt az Egyesült Államok külpolitikájának alapvető sajátossága a kontinuitás, másrészt Biden elnök olyan horderejű és kiterjedésű (globális) problémákkal néz szembe, amelyek óvatosságra kellene, hogy intsenek. Nem a gyors, nem a nagyvonalú és korszakos változtatások időszakát éljük; a felhalmozódó bizonytalanságok józan megfontolást igényelnek. A kiterjedt és befolyásos national security establishment (az egyesek által előszeretettel „mély állam”-nak nevezett informális hatalmi tényező konszenzusa nélkül - ezek egyetemi tanárok, think-tank szakértők, egykori kül- és védelempolitikusok, diplomaták – ugyancsak nem lehetséges változtatás. (Ez a csoport egyébként a Donald Trump-féle „túlzásoktól” persze mindenképpen szeretne megszabadulni, éppen a folyamatoság, a kontinuitás visszaállítása érdekében.)

Ugyanakkor Amerika változatlanul különleges és egyedi hatalomnak tekinti magát, amelyet sem nemzetközi jogi, sem szövetségesi megfontolások nem köthetnek, és amelyet - globális vezető szerepe ellenére - csak saját nemzeti érdekei és univerzálisnak tekintett értékei vezérelnek, és – legalábbis elvben - csak saját nemzeti közvéleménye korlátozhat. A multilateralizmus amerikai felfogása változatlanul a nagyobb szövetségesi hozzájárulásnak az elvárása, valamint az amerikai céloknak és politikáknak (beleértve a szankciókat, missziókat és az esetleges katonai beavatkozásokat is) a nagyobb partneri támogatása marad. Minden változás Washington értelmezésében csakis ezen kontextuson belül és csak fokozatosan következhet be.

Az amerikai külpolitikai doktrináknak több forrása és magyarázata is van. Egyik ilyen a nemzetbiztonságnak a kihívások sokrétűségéből és veszélyességéből fakadó mindenek felettisége, Pearl Harbor és szeptember 11. (9/11) nyugtalanító emlékezete. A „nemzetbiztonsági állam” (national security state) kialakulása a második világháború és a hidegháború következményeként, a terrorizmus veszélye miatti felfokozottság hangulatában eredményezte egyúttal az amerikai külpolitika erős militarizálódását, a katonai erő alkalmazásának, vagy az azzal történő nyomásnak gyakoriságát egyébként kifinomult diplomáciát igénylő helyzetekben is.

A másik az amerikai külpolitika erős, és az USA létrejöttétől „öntudatlanul” meglévő, de a tizenkilencedik század második fele, a fogalom megjelenése óta tudatosan vállalt domináns geopolitikai szemlélete. (A geopolitika – leegyszerűsítve - az államok területi meghatározottságának/kiterjedésének és a nemzetközi hatalmi viszonyoknak az összefüggéseit állítja a (kül)politika középpontjába). Az előző századforduló és különösen az első világháború után, Németország és a Szovjetunió Nyugattal ellenséges rendszereinek felemelkedése, majd pedig napjainkban, a huszonegyedik században Kína, és bizonyos mértékig Oroszország ambíciói következtében a geopolitikai felfogás további teret nyert. Az elméletből levont amerikai gyakorlati következtetés lényege, hogy a világpolitika, a világkereskedelem, és a világgazdaság szempontjából a legfontosabb terület Eurázsia (Heartland), és mindenképpen meg kell akadályozni, hogy ezt a földtömeget (Landmass) egyetlen hatalom, illetve koalíció uralja. Ugyanis – e felfogás szerint – ez a feltehetőleg ellenséges vagy ellenérdekű hatalom ellenőrizheti és akadályozhatja a világkereskedelmet (az Egyesült Államok kereskedelmét partnereivel) azáltal, hogy a legfontosabb kikötőket birtokolja. Washingtonnak tehát alapvető nemzeti érdeke, hogy minden lehetséges eszközzel megakadályozza egy ilyen helyzet előállását. Ennek jegyében avatkozott be a huszadik század világháborúiba, hirdette meg a szovjet gőzhenger feltartóztatásnak doktrináját is, és ellenzi jelenleg is a kínai és az orosz térnyerést.

Mindenképpen meg kell említeni az amerikai külpolitikának az amerikai különlegességtudatból és küldetéstudatból (a lefordíthatatlan „Manifest Destiny”) eredő történetileg már a kezdetektől megfogható ideológiai alapozását is, amelyet még a tizenhetedik században egy bizonyos John Winthrop tiszteletes fogalmazott meg új-angliai puritán bevándorlók előtt, és amely az utóbbi másfél évszázadban egyre népszerűbb lett Amerikában. Arra biztatta az újonnan érkezett telepeseket, hogy legyenek világító fáklya – ahogyan ő fogalmazott, egy „fényben úszó város a hegyen” (shining city upon a hill), amelyik példát és utat mutat az emberiségnek. Ezt a példát amerikai politikusok és döntőhozó vették, veszik elő rendszeresen, Kennedy-től Reagan-en át Obamá-ig és Mark Pompeo-ig, és részint ez magyarázza az amerikai világpolitikai viselkedés elmúlt évtizedeit, legújabban pedig a demokrácia terjesztés neokon ideológiáját.

Végül az Európa-Amerika viszonyról. A transzatlanti kapcsolatok az ún. Nyugat alapja és legfőbb összetartó ereje; változva, alakulva, nem csupán egyenjogú felekként, de az egyenrangúság irányába változva hosszabb távon is megőrzik szerepüket és helyüket a gyorsan alakuló és az instabilitás nyomait hordozó globális rendszerben. Fontosságuk és viszonyítási pont jellegük a kapcsolatrendszerben résztvevők szemében az új erőközpontok és kihívások megjelenése ellenére végső soron megmarad. A kapcsolatok ez idáig elvben egyenjogúak, de a gyakorlatban nem egyenrangúak voltak, hanem a globális kérdések kezelésére fordított figyelem, az ambíció, a cselekvési hajlandóság és a problémák megoldására szánt források függvényében aszimmetrikusak: az Egyesült Államok kiemelkedő befolyása és teljesítménye nem volt megkérdőjelezhető. Az atlanti világ az elmúlt időszakban sokáig stabilitást és jólétet teremtett. A hidegháború után kiterjesztette a stabilitás zónáját, a globális biztonság, gazdaság és kultúra alapvető – bár nem megkérdőjelezhetetlen - pillérének bizonyult. Relatív világgazdasági súlya csökkenhet, katonai, politikai és ideológiai-kulturális potenciálja azonban hosszú távon biztosítja megkerülhetetlen globális szerepét.

Ugyanakkor ezek a kapcsolatok a nemzetközi viszonyokban bekövetkezett változások miatt a hosszantartó minőségi átalakulás stádiumában vannak. A civilizációs vitából (egy vagy két, esetleg több értékrendet képvisel-e az atlanti világ) annyi mindenesetre leszűrhető, hogy ez(ek) az egyetlen, a demokráciára alapozó civilizáció(k). Ezzel együtt újabb belső értelmezési válságok kialakulása is valószínűsíthető (a demokrácia felfogás erősödő vitája; Kína, Irán, Észak-Korea, Oroszország, energia ügyek, egyes globális kérdések iránti elkötelezettség színvonala, stb.). A fájó tapasztalatok ezekben nyilván kölcsönös mérsékletet igényelnének. A kapcsolat ennek ellenére egyedi és különlegesnek nevezhető.

Ezt a különleges kapcsolatot alapjaiban nem kérdőjelezik meg, csupán árnyalják a transzatlanti kapcsolatrendszer két pillére – Európa és Amerika - közötti aktuális politikai viták és ideológiai hangsúlykülönbségek, amelyeket egyébként addicionális, a pilléreken belüli viták és egymásnak feszülések is bonyolítanak. Valójában az a diszkrepancia sem érinti, amit az európai politikai elitek hivatalos atlanti kötődése és a lakosságok egy részének (esetenként többségének) esetenkénti és időnkénti  erősödő Amerika-ellenessége (vagy inkább fogalmazzunk így: Amerika-bírálata) közötti törés jelent. Ez a jelenség inkább aktuális és konkrét politikai lépésekhez (beavatkozások, szankciók, nyilatkozatok) és személyekhez (G.W.Bush, a neokonok, Donald Trump) köthető, mintsem az amerikai kultúra, életmód és politikai szerep általános elutasításához. A viták és különbségek egyébként természetesek, hiszen mégis csak két sajátos fejlődésű entitásról van szó, ha egy adott civilizációs paradigmán belül is. A történelmi emlékezet, az érdekek és a képességek eltéréseit igazán csak a különleges veszélyhelyzetek és közvetlen fenyegetések képesek tartósabban eliminálni.

A transzatlanti kapcsolatokban az eltérő hagyományok, tapasztalatok és képességek, valamint az ezekből adódó különböző politikai megközelítések miatt persze megismétlődhetnek az iraki beavatkozást követő időszak vitáihoz, vagy Trump előző elnök atlanti politikáját és annak ideológiai megalapozását elutasító és ellenszenvvel figyelő európai vélemények. Kölcsönös és alapvető felismerés azonban – és ezt a hozzáállást a Biden-elnökséghez kötődő európai korrekciós várakozások is erősítik -, hogy a feleknek szükségük van egymásra, a természetes és elkerülhetetlen nézeteltérések mederben tarthatók és kezelhetők, sőt mederben tartandók, kezelendők és megelőzendők. A felismerést nem csupán az unilaterális washingtoni törekvések halmozódó nehézségei segítették: az EU globális szerepvállalási lehetőségei is jórészt összefüggenek a transzatlanti kapcsolatok minőségével, függenek az Amerika-Európa viszonylatrendszer adott állapotától, a két pólus kimondott vagy kimondatlan nemzetközi munkamegosztásának színvonalától

Az egyes nemzeti kormányok aktuális politikai érdekei egyre karakteresebben határozzák meg a transzatlanti viszonyok alakulását az óceán mindkét oldalán. Az amerikai vezetés érzékeli a korábbi egyoldalú akciók bizonyos korlátait, Európában pedig a hivatalos rokonszenv kifejeződései a politikai elit józan felismeréseit jelzik. A két fél érdekei túl sok helyen és kérdésben (világkereskedelem biztonsága, demokrácia és értékek védelmének elvi kérdései, non-proliferáció, terrorizmus elleni fellépés, energiabiztonság egyes kérdései, valamint az utóbbi években végre prominens helyet elfoglaló környezeti és klímabiztonsági ügyek) egyeznek ahhoz, hogy újra megkockáztassák a kapcsolatok megromlását, a bizalmatlanság kialakulását. A jelenlegi amerikai adminisztráció a kapcsolatok fokmérőjének nyilván továbbra is és alapvetően, de már nem kizárólagosan, az amerikai globális politika támogatásához való európai viszonyt tekinti, míg az európai oldalon a multilaterális egyeztetések mechanizmusainak alkalmazása, és a sajátos európai érdekek és mozgástér jobb elismerése a döntő szempont a közös érdekek érvényesítésében. Bár Biden elnök kifejezetten ideológikusan indított nemcsak kampányában de elnöksége első száz napjában is, feltehetően egy kiegyensúlyozottabb amerikai felfogást fog a jelenlegi adminisztráció kialakítani, viszont az ideológia és a pragmatizmus egyensúlya az európai nézőpontból elfogadhatóbbá válhat. Különösen, hogy mind az Európai Unió, mind a NATO a jövőben az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kíván fektetni az alapdokumentumaikban is meghatározott elvi és értékszempontokra.

Mindkét fél felismerte, hogy a transzatlanti politikai kapcsolatrendszer több, mint a NATO-n belüli hagyományos viszonyok összessége. nem szűkíthető le a biztonságpolitikára, a biztonságpolitika pedig az éppen aktuális kihívásokra, fenyegetésekre és veszélyhelyzetekre. Ezen az alapon új fejezet nyílhat a kapcsolatokban, amelyekben már nem a múlt témái dominálnak. A felek jobban támaszkodnak egymásra, túllépve a megosztottságon, a korábbi vitákat generáló konkrét ügyeken. A Biden-adminisztráció jobban figyelembe veszi a transzatlanti szövetségesek érdekeit, felismeri cselekvésének és befolyásának korlátait, nagyobb energiát fordít a partnerek megnyerésére. Számos alapkérdésben ugyanakkor megmaradnak az eltérő álláspontok, a képességek, az ambíciók és a hagyományok által meghatározott különböző megközelítések. A közös célok (az atlanti értékek és alapelvek támogatása, stb.) és a közös fenyegetések (terrorizmus, non-proliferáció, szabályozatlan migráció, éghajlat- és környezetváltozás, stb.) azonban hosszabb távon is a közös érdekek tudatosítását segíthetik, a kialakítandó világrend hierarchiájáról vallott nem teljesen megegyező álláspontok ellenére is. Ez a hosszú távú, a közös kihívások, kockázatok és fenyegetések felismerésén alapuló egymásra utaltság teszi különlegessé az atlanti világot, a transzatlanti kapcsolatokat.

Dérer Miklós

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

1 Kommentek

  1. Tamás Mészárovits
    május 26, 2021 at 07:46
    Reply

    Holokauszt túlélő, 56 után Nyugat-Németországban USA kiskatonává lett, majd az USA-ban bizalmi civil személlyé vált távoli unokatestvérem videói alapján a 9/11 nem arab munka volt. Az itteni véleményt kérdezte vagy 10 éve, a sajátommal válaszoltam: “Larry Silverstein csak a második védelmi vonal.” Az előbbit én 10 nappal a 9/11 után megmondtam egy ádeni haveromnak. Akik “Pearl Harbor és szeptember 11. (9/11) nyugtalanító emlékezete” alapján gondolkodnak és politizálnak, azok nem tudnak a tényekről, vagy nem mernek róluk írni, de még beszélni sem.

    Mészárovits Tamás

Üzenjen nekünk

Close