Az orbáni Ukrajna-politika zsákutcája

Az ukrajnai háborúval kapcsolatban legújabban felgyorsultak az események, mind a csatatereken, mind a politikai mozgásokban. Az amerikai elnökválasztás eredménye - sőt, egyszerűen maga a választás ténye is – bizonyos várakozásokat keltett a résztvevő felekben, akik igyekeznek esélyeiket növelni a harcmezőn, és keresni a konfliktus lezárásának valamilyen módját– gyökeresen ellentétes elképzelésekkel, amelyek kevés teret adnak az ésszerű kompromisszumnak. Az orosz eszkalációs lépések – mert ne legyen kétségünk, mindig az agresszor tette meg az első lépéseket a konfliktus kiterjesztésének folyamatában – természetesen válaszlépéseket váltottak ki az ukrán oldalon, beleértve a megtámadott és védekező ország támogatóit.
Moszkva megállapodása a pária phenjani rezsimmel a harcoló észak-koreai csapatok részvételéről a kurszki ukrán offenzíva eredményeinek visszafordításában, a konkrét harci cselekményekben a háború eddigi talán legjelentősebb nemzetközi eszkalációjának minősíthető. A tízezernyi észak-koreai katona bevetésére válaszul az Ukrajnát támogató Egyesült Államok – hosszas előző tartózkodását feladva – felhatalmazta Kijevet a rendelkezésére bocsájtott középhatósugarú rakéták oroszországi célpontok elleni alkalmazására. Erre viszontválaszul a Kreml „megreformálta” az eddig érvényes és már jelenlegi formájában is fenyegető nukleáris doktrináját, tovább csökkentve az atomfegyverek felhasználási küszöbét. (Az orosz lépést az elemzők többsége blöffnek, a gyengeség beismerésének, vagy egyszerűen szimpla zsarolásnak minősítette.)

Ezzel egyidejűleg azonban Vlagyimir Putyin minden látszat szerint erősen számít arra, hogy Donald Trump, az új-régi elnök valamilyen javaslatot tehet az amerikai orosz viszony javítására, egyúttal a konfliktusból való kibontakozásra. A probléma csupán az, hogy egyszerűen nincs semmi jele annak, hogy az orosz vezető enyhítene-változtatna intranzigens és merev álláspontján, miszerint a tűzszünet és a béketárgyalások előfeltétele követeléseinek maradéktalan teljesítése. (Vagyis Ukrajna teljes semlegesítése kőkemény garanciákkal, alkotmányának oroszbarát megváltoztatása és az öt, részben vagy egészben elfoglalt ukrán régió orosz annexiójának elismerése.) Valószínűleg nehéz lenne változtatnia azon az álláspontján is, hogy az ukrajnai háború egyúttal a Nyugat ellen folytatott akciója, amelynek célja az aktuális nemzetközi viszonyok (a sokat emlegetett „világrend”) alapvetően nyugati elképzelések szerint kialakult állapotának a megváltoztatása. Másszóval a Nyugat (és legfőképpen az Egyesült Államok) domináns szerepének megszüntetése. Elképzelése szerint – amint azt a Valdai Klub éves konferenciáján november elején kifejtette – mindössze az orosz-amerikai viszonylat egyfajta stabilizálásáról lehetne szó.

Az Donald Trump elnökségéhez és bombasztikus kampánykijelentéseihez fűzött túlzott orbáni „béketábori” várakozásokat az is megkérdőjelezi, hogy a megválasztott elnök azt a Keith Kellogg nyugalmazott altábornagyot nevezte ki az ukrajnai háborút lezárni hivatott béketárgyalások felelősének, akinek nagyon határozott elképzelései vannak a kibontakozás útjáról. Nevezetesen az üzente az ukránoknak, hogy amennyiben nem hajlandóak a tárgylásokra, az Egyesült Államok beszünteti a támogatásukat. A oroszokat pedig arra figyelmeztette, ohgy amennyiben ők nem ülnek asztalhoz, Amerika teljes mellszélességgel fogja Ukrajnát támogatni önvédelmi harcában („we’ll give Ukrainians everything they need to kill you in the field”, vagyis „mindent megadunk az ukránoknak, amire szükségük van ahhoz, hogy végezzenek veletek a harcmezőn.”) Vagyis a tábornok mindkét oldalt megzsarolva kívánja indítani nem is olyan egyszerűnek ígérkező megbízatását. Kezdeti határozottsága pedig azt is jelzi, hogy nem veszi igazán komolyan az orosz nukleáris zsarolást, a fenyegetődzést az Ukrajnának megnövelt további amerikai támogatás miatt, a folyamatos „vörös vonalakat”, amelyeket egyébként a Kreml minden esetben végül is hagyott átlépni.

Persze, több mint kétséges, hogy a Kellog-i zsarolás mennyire fog működni, mennyire lehet egy amerikaiak által kicsikart, a 90-es évekbeli jugoszláviaihoz hasonló megoldást elfogadtatni. Mindenesetre a republikánus színekbe öltözött tábornok támogatásáról biztosította a demokrata Biden elnök döntését az amerikai rakéták orosz területek elleni bevetésének engedélyezéséről. Az viszont erős meggyőződésem azok után, hogy az Amerikai Egyesült Államok (szövetségeseivel a huszadik században két világ és egy hidegháborúban akadályozta meg, hogy egyetlen hatalom geopolitikai monopóliumot élvezzen Európában, belemehet egy ukrán vereség-orosz győzelem szcenárióba, amit az orosz törekvések bármi fajta elismerése és a feltételek teljesítése jelentene. Mindez teljes hitelvesztést és az előző évszázad politikájának megtagadását jelentené.

A helyzetet közben tovább bonyolítja, hogy miközben legújabban Zelenszkij ukrán elnök gyakorlatilag beleegyezett a tárgyalásokba azzal, hogy elismerte, Ukrajna katonai győzelmére nincs már lehetőség, az orosz fél elutasító magatartása (egyelőre?) a konfliktus befagyasztásának lehetőségét vetíti előre.

Újra hazai vizekre evezve a magyar külpolitika dilemmája a háborúval összefüggésben csak fennmarad. Nem egyszerűen a lehetőségeink, a méretünk, és a befolyásunk teljes félreértésével folytatott, maximum a miniszterelnök hiúságát legyezgető, önhatalmú, formális szövetségeseinkben ellenérzést és további elszigetelődést okozó „békemissziók”-ról van szó. A racionális érvekkel csak bizonyos mértékig (energia) igazolható oroszbarát, oroszbarátnak minősülő, annak tekintett stb. jelenlegi hazai hivatalos kurzust egyfajta autokrata, illiberális, Nyugat-ellenes ideológiai rokonszenv is alátámasztja. Azonban ez a politika sem erkölcsi, sem pedig az államérdek-nemzeti érdek tekintetében talán fontosabb geopolitikai szempontból sem igazolható. Az előbbi szempont a megtámadott féllel szemben az agresszor támogatását jelenti. Az utóbbival kapcsolatban pedig éppen Orbán Viktor maga jelentette ki több alkalommal, miszerint érdekünk, hogy a magyar-orosz határ ne Sátoraljaújhelynél húzódjon, hogy legyen köztünk ”valami”, ami elválaszt. Ebben az esetben pedig eminens feladatunk, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel megakadályozzuk ennek a „valaminek” – Ukrajnának - a tényleges vagy virtuális megszüntetését.

Ezzel pedig a miniszterelnök maga cáfolta jelenlegi külpolitikájának a nemzeti érdek kereteibe illeszthetőségét. Olyan helyzetbe manőverezve magát, aminek kudarca az elkövetkező időben válhat igazán nyilvánvalóvá, nem utolsó sorban a várva várt Donald Trump és csapata jóvoltából.

Dérer Miklós