Dérer Miklós: A migráció és az európai politika

A vitatott bevándorlási-migrációs törvény vitájában összeomlott a holland parlamenti többség, és Európa - Orbán Viktor mellett – legrégebben, 2010 óta kormányon lévő miniszterelnöke, Mark Rutte lemondani kényszerült. A hónapokig tartó vita a tömeges bevándorlás megfékezését szolgálta volna, ám a családegyesítési kérdések és a kétlépcsős menekültbefogadási rendszer különösen megosztónak bizonyult.

Az egykori Németalföld másik, 1831-ben függetlenné vált és a flamand-vallon ellentétektől szabdalt ország, Belgium – amelyet egyébként is a nemzeti vonalak mentén történő folyamatos szétválási-felbomlási veszélyek fenyegetnek - szintén a migrációs kérdések szorításában él.  Az általában függetlenségpárti jobboldali flamand pártok álláspontját a tömeges bevándorlás is az elszakadás irányába tolja. A jövőre 2024 júniusában esedékes választások előtt az északi, holland nyelvű Flandria (a déli Vallónia francia nyelvű) szélsőségesnek tartott Vlaams Beling pártja - amelyik az országrész teljes függetlenségére törekszik – vezeti a felméréseket, és az ország legnagyobb politikai erejének látszik. Mindez nem sok jóval kecsegteti az Európai Unió és a NATO központjainak egyaránt otthont adó ország egységét.

Elemzők úgy látják, hogy az idei európai választások eredményeként bekövetkezett új jobboldali előretörés (Olaszország, Svédország, Finnország), valamint más országokban – Ausztriában és Németországban például - az új jobboldal megerősödése az utóbbi évek európai válságsorozatának, és ezen belül is a migrációs kérdések a hagyományos jobb- és balközép pártok erőtlen, bizonytalan és sok esetben koncepciótlan és sodródó politikájának a következménye.

Érdekes kivétel ebből a szempontból Spanyolország, ahol a közelmúltban szintén parlamenti választásokat tartottak, ám az új jobboldali előretörés várakozásai nem jöttek be. Sőt, a szélsőjobbosnak és a Franco-rendszer szimpatizánsának tekintet új jobboldali VOX párt nemhogy javította volna helyezését, de a 2019-es választásokon elért 52 parlamenti hely 33-ra csökkent, ezzel nemcsak az olasz, hanem a svéd és a finn kormányzati megoldás sem jöhet létre Madridban. (Előbbi esetben az új jobboldali párt koalíciós partnerként vette be a kormányba a hagyományos jobboldal egyes pártjait, utóbbi esetben pedig a fősodor „volt kénytelen” a kormányozhatóság érdekében koalíciós partnerként befogadni a „szélsőségeseket”.) Spanyolországban a legvalószínűbb ezért a nagykoalíció, a néppártiak és szocialisták összefogása. Politikusi elemzések a választási eredményt részint a spanyol polgárháború és a Franco-diktatúra mélyen ülő emlékeivel magyarázzák.

Napjainkban nagymértékben a bevándorlás/migráció/menekültkérdés kezelése az, ami elválasztja egymástól a jobboldalt és a progresszív politikát, amely utóbbihoz csatlakoztak – kivételekkel[1] - a nyugati mainstream (fősodor) régi generációs konzervatív pártok. Az „új” jobboldal e törésvonal mentén értelmezhető a legvilágosabban, és nem véletlenül ez áll a politikája tengelyében, ahova mindig visszatér, ha választói megerősítésre van szüksége. A migrációval szembeni „engedékenységet” a lesújtó európai demográfiai helyzet és a munkaerőhiány miatt elsősorban a gazdasági szereplők támogatják, gyakorlati okokból. A progresszív megközelítésnek pedig alapfelfogása az univerzalista-pluralista értékrend, az emberi jogi megközelítés, valamint a szociális-jóléti teljesítmény, így a két csoport elképzelései találkozhatnak. Az új jobboldal lokális szemléletének és külön érdekeket hangsúlyozó érzelmi alapállásának és biztonsági igényének viszont sokkal fontosabb a hagyományos társadalmak különállásának és eredeti „tisztaságának” megőrzése, miközben politikai befolyásának fenntartása, sőt, növelése érdekében megnövelné az állam újraelosztó funkcióját, és – saját nemzeti logikájának értelmében – erősítené az állam központosító-szociális alapjait, sőt, bizonyos be nem vallott szocialista jelleggel is felruházná azt. A migrációval szembeni ellenszenv erősödése - a jobboldal szélén a rasszizmustól és a xenofóbiától a centrumig - egy politikai közösség kulturális képviseletéig, illetve tagjai életmódjának és szabadságának védelméig terjed. Ezzel választási sikereket ér el a magukat értékeikben megtámadottnak érző, elbizonytalanodott és védelmet igénylő emberek körében.

A centrum, a hagyományosan jobbközépnek nevezett, „régi” jobboldal egy része tradicionális szavazóbázisának megőrzése érdekében jelentős narratívákat átvesz az új jobboldal programjából, leginkább éppen a migrációs kérdésekhez való hozzáállás tekintetében. Egy közösség kultúrájának, identitásának és szociális biztonságnak védelme természetesen legitim politikai cél. Ezt a célt az új jobboldal az „eredeti” közösség zárt rendszerként (bírálói szerint zárványként) való megőrzésével kívánja elérni. (A „progresszív” politikára furcsa módon a legjellemzőbb az egyébként kereszténydemokrata Angela Merkel parttalan Wilkommenkultur-politikája.) Egy kiegyensúlyozott politika - és itt a túlzásoktól megtisztított jobb- és baloldal politikáira közösen utalok - a védekezés és a szelektivitás okos kombinációját jelentheti. Ugyanis a centristább nézet sem menekülhet a munkaerő pótlásának a gazdaság alapjait érintő kérdéseitől. A szélső – de fővonalba kerülő – álláspontoknak is figyelembe kell vennie az európai értékeket, a humanitást, az elesettek és szükséget szenvedők felkarolását.

Nyilvánvaló – ahogyan a Neue Zürcher Zeitung konzervatív-liberális svájci lap írja kommentárjában – az új jobboldali populisták nem demagógia miatt tudják meglovagolni a migrációt, hanem mert ebben a kérdésben (egyelőre?) csődöt mondtak a hatalmon lévő középutas pártok elképzelései, és az a sors fenyeget, hogy elsöprik őket, ha nem veszik komolyan a bevándorláspolitikát, és a lakosság egyre növekvő részének biztonság és identitás-igényeit.

Az utóbbi hetekben liberális-progresszív körökben erősödik a félelem, hogy egész Európa jobbra tolódik. A hivatkozott irányzatok közös jellemzője, hogy korlátozni kívánják a bevándorlást. Ebből a szempontból riasztó az a felmérés, amely arra jutott, hogy a franciák csaknem fele hisz a „nagy lakosságcsere” összeesküvés-elméletében. Sokan félnek a haza elvesztésétől, identitásuk kikezdésétől, az idegen kultúra dominanciájától. Ily módon könnyű dolguk van a populistáknak, mert sem a hagyományos bal-, sem a hagyományos jobboldal nem teljesít valami fényesen ebben a kérdésben.

A progresszív szárny sokszor még azt sem látja, hogy gondot jelent az ellenőrizetlen migráció. Nagy megértést tanúsít a bevándorolt kisebbségek félelmei és bizonytalanságai iránt, a menedékpolitika bírálóit viszont szívesen állítja be úgy, hogy azok paranoidok, illetve szélsőségesek. A konzervatívok viszont megelégednek annak hangoztatásával, hogy a kérdés bizony kemény dió, és kész. Pedig foglalkozni kell a beérkező, és a legkülönböző okokból munkanélküli külföldiek egy részének bűnözésével, valamint a politikai iszlám szerepével egyes párhuzamosan kialakult európai társadalmakban – írja a Neue Zürcher Zeitung szemleírója.

Tavaly Európában csaknem egymillió menedékkérelmet nyújtottak be, nem számítva az ukránokat. Az iszlám világból főleg alacsonyan képzett fiatalok érkeznek, akiket gyakran nem, vagy csak nagy nehézségek árán lehet integrálni a munkaerőpiacon, de nem kevesen nem is akarnak dolgozni. A szociális juttatások ugyanis kellőképpen vonzóak. Németországban például a nyolc éve bevándorolt szírek fele még mindig állástalan. A menedékrendszer akadozik, a kitoloncolás nemigen működik. De a kérdés általában csak akkor kerül elő, amikor már túlságosan is nyilvánvalóak a következmények. Ez azonban megint a populisták malmára hajtja a vizet. Az uralkodó fősodor politikája szem elől tévesztette a középrétegek véleményét is. Ám ha ez így megy tovább, akkor valószínűleg a demagógok kerülnek hatalomra – írta a fentebb említett konzervatív liberális svájci lap.[2]

Érdemes az új jobboldal előretörését a németországi fejlemények tükrében is megvizsgálni.

A Bild am Sonntag-nak készített és az INSA közvélemény-kutató által végzett reprezentatív felmérés alapján az Alternatíva Németországnak (Alternative für Deutschland, röviden: AfD) július elején már csak négy százalékkal marad el a Kereszténydemokrata Unió (CDU) mögött (sőt, legújabban talán már vezeti a pártlistát), ami egyrészről az AfD eddigi legmagasabb mért eredménye, másrészről a legkisebb különbség a jelenleg – legalábbis a közvélemény-kutatásokban – első helyen szereplő CDU-hoz viszonyítva.

A felmérés alapján Németországban az Unió-pártok (CDU és CSU) egy százalékot veszítve csak 26 százalékot értek volna el, amennyiben július elején lettek volna a szövetségi parlamenti választások. A kormánykoalíció pártjainak a támogatottsága az előző heti felméréshez képest nem mutatott változást: a kancellár pártja, az SPD 18 százalékon állt, a Zöldek 14 százalékot értek volna el, míg a liberális FDP hét százalékon stagnált. Összesítve tehát a jelenleg kormányon lévő három párt mindössze 39százalékos támogatottsággal bírna, amely az abszolút többség eléréséhez nem lenne elegendő. Ezzel szemben az elmúlt hónapban az előző héthez képest az AfD két százalékkal tudott erősödni, az elmúlt évhez viszonyítva pedig megduplázta támogatottságát. És ez a támogatottság egyelőre folyamatosan növekszik.

Egyúttal az AfD-nek az elmúlt hónapokban tapasztalható erősödése és sikerei miatt egyfajta, a párt irányultságával összefüggő belharc kezd kialakulni az ellenzék vezető erejének tartott jobbközép CDU-n belül, amelynek középpontjában Friedrich Merz pártelnök több kijelentése áll – Merz szerint ugyan a CDU az igazi alternatívája Németországban[3] a jelenlegi „közlekedési lámpa” koalíciónak[4], azonban hozzátette, hogy pártjának önkormányzati szinten meg kell vizsgálnia, hogy vannak-e olyan témák, amelyekben együtt lehet-e működni az AfD-vel. Ezeket a gondolatait a pártelnöknek mind a párttagság, mind pedig a párt vezető politikusainak egy része elítélte, ami egy kezdődő, párton kívüli és belüli helyezkedést vetíthet előre.

Végül álljon itt két elemzés összefoglalója. Az egyik a konzervatív londoni The Times-ból, a másik a balliberális német Der Spiegel-ből

The Times

Európában menetel a szélsőjobb, ezért kemény kihívással néz farkasszemet a szabadelvűség – mutatott rá a konzervatív újság szerkesztőségi állásfoglalásában.

Svédország sokáig mintának számított a maga gondoskodó államával, ám a nemzetet megrázta a fegyveres bűnözés, az erőszak és a kábítószer kereskedelem elburjánzása. Így a hatóságok bekeményítettek.

Bezárult az ajtó a menedékkérők előtt, miután az érkezők nagy többsége nemigen illeszkedett be, ugyanakkor aránytalanul sokszor szerepel a bűnözési statisztikákban. A Svéd Demokraták egykor politikai páriának számítottak, ma kívülről támogatják a koalíciót. Pedig olyan politikát képviselnek, ami a svédek szemében sokáig intoleránsnak és elfogadhatatlannak számított.

Ám Európa más részein is mind inkább bekerülnek a politikai fő áramlatba egykormérgezőnek tekintett ideológiák, és ez hat a hagyományos pártokra, mivel e nézetek egyre népszerűbbek, lásd például a francia Le Pen-t, vagy a spanyol Voxot.

A szélsőjobb irányítja Olaszországot, de a legriasztóbb alighanem az AfD felemelkedése. Áttörheti a tűzfalat. A siker titka általában az ellenőrizetlen bevándorlás, a nemzeti identitás elvesztése, a globalizáció sok megpróbáltatása, a woke politika körüli zavar, a kultúrharc, valamint a progresszív politika, főként a környezetvédelemben. Úgyhogy most az európai politika küzd a jelenséggel, ami megváltoztatja az egész földrészt.

Der Spiegel

Európában inog a fal, amelyet a konzervatívok emeltek, hogy elhatárolódjanak a szélsőjobbtól: egyre több a lyuk rajta, erről gondoskodik az Európai Néppárt vezetője, akinek nagy tervei vannak Giorgia Meloni-val. Az olasz miniszterelnök washingtoni meleg fogadtatása megerősíti, hogy a politikus immár a nemzetközi közösség megbecsült tagja – idézte a német hetilap a New York Times-t.

A lap által „posztfasisztának” nevezett Olaszország Fivérei főnökasszonya az öreg földrészen már jó ideje elfogadottnak számít. Ukrajna szilárd támogatásával és a stabil pénzügypolitikával eloszlatta a félelmeket, mármint, hogy egy szélsőjobbos dilettáns által irányított Olaszország belülről szétverheti az EU-t. A migráció ügyében keményvonalas, de amit képvisel, az ma már a fő vonalnak számít. Ráadásul immár nem emlegeti az „etnikai népességcserét”.

A bírálók a jelek szerint megkönnyebbültek, hogy nem kell annyira a körmére nézni, noha odahaza keményen bánik a melegekkel és más kisebbségekkel, és engedelmességre akarja bírni a médiát

Vagyis Olaszországban a lap véleménye szerint lebontják a jogállamot. De ezek az erők jönnek fel Finnországban, Svédországban és Ausztriában is.  Az Unióban az ilyesmi idáig elképzelhetetlen volt, mert megakadályozta a középjobb kereszténydemokraták és a középbal szociáldemokraták nagykoalíciója, a zöldek és a liberálisok segítségével – emlékeztetett a német liberális hetilap.

[2] https://www.nzz.ch/meinung/rechtspopulisten-in-europa-auf-dem-vormarsch-es-geht-um-migration-ld.1749239

[3] utalás az újjobboldali AfD – Alternative für Deutschland - nevére.

[4] a vörös SPD, a sárga FDP, és a zöld Grünen