Dérer Miklós: A Trump-adminisztráció és a magyar külpolitika Ukrajna-dilemmája

Orbán Viktor nem is csinált titkot abból, hogy minden lapot Donald Trump győzelmére tett, és Trump is visszatérően dicsőíti Orbánt. A nyilvánosság számára jól látható szoros kapcsolat mögött a CBS amerikai televíziós társaság forrásai szerint mélyen a politikába és a kormányzati stratégiába nyúló, gyakori eszmecserék húzódnak meg, és a televíziós társaság portálja úgy látja, hogy Trump választási győzelmével ez a kapcsolat meghatározó külpolitikai tényezővé válhat. A választás óta eltelt időben történtek telefonos egyeztetések, a megválasztott elnök kikérte a magyar miniszterelnök véleményét az ukrajnai háborúról.

A két politikushoz közel álló személyiségek nem voltak hajlandók beszélni a magánbeszélgetések természetéről, de a tűzhöz közel állók szerint a magyar kormány által finanszírozott konzervatív amerikai intézeteket használnak a kommunikációra egyebek között Ukrajnáról, a családpolitikáról és a választások megnyeréséről.

A magyar és az amerikai intézetek közötti kommunikáció nyíltan folyik, a tartalmat továbbítják Trump kampánystábjának – ezt számos forrás megerősítette, a neve mellőzését kérve. A Kód Piackutató Intézet, amely az orbáni Századvéghez köthető, a „hogyan nyerjünk választásokat” témában oszt meg információkat Trump kampánystábjával – mondta el az egyik forrás. A Századvégről közismert, hogy együttműködik az amerikai konzervatívok tanácsadóival, ahogyan együttműködött a néhai Arthur J. Finkelsteinnel, akinek az ellenség-teremtés volt a márkajele. Az Orbán-párti budapesti Danube Institute pedig a Heritage Foundation amerikai konzervatív intézettel van szoros kapcsolatban, amely legutóbb a „Project 2025” című trumpista, de Trump által elutasított átalakítási tervvel vont magára figyelmet. (Az intézet igazgatója egyébként Trump tagadása ellenére Orbán kormányzását „az amerikai kormányzás modelljének” minősítette.)

Mindenesetre a két intézet munkatársai háromhavonta személyes találkozókat tartanak, amelyeken a szakértők olyan kérdéseket vitatnak meg, mint például Ukrajna és a migráció – mondták el a két intézethez közelálló források. A Danube Institute – amely Orbán konzervatív vízióinak terjesztésére szolgáló eszköz -, kutatókat is fogad a Heritage Foundationtól, ők a magyar politikát tanulmányozzák. A két intézet együttműködési megállapodást is kötött.
Úgy látszik, ezek a határokon átnyúló kezdeményezések Orbán külpolitikai stratégiájának részét alkotják. Mindenesetre a Heritage és Orbán proxijai közötti együttműködés a legutóbbi választások óta aktívabbá váltak.

„Az Orbán-kormány láthatólag egész sor közvetítőn keresztül jelentős összegeket fektetett be abba, hogy alakítsa az amerikai közvéleményt” – mondta el egy amerikai tisztségviselő, aki nyomon követi ezt a kommunikációt.

Magyarország a CBS szerint azon igen kevés ország egyike, amelynek nincs lobbistája Amerikában – ezeket be kell jegyezni -, a kommunikáció főként a különféle intézeteken keresztül zajlik, de nem ez az egyetlen csatorna.
„Orbán Viktor és néhány republikánus politikusok körüli, magasabb beosztású ember gyakran cserél sms-eket”, - ezt egy a magyar nagykövetséghez közelálló forrás mondta el. Az illető ezt úgy magyarázta, hogy Orbán szorosan nyomon követi a kétoldalú kapcsolatokat, és úgy vélte, hogy „ez biztonsági aggályokat vethet fel”.
Az egyik ilyen republikánus JD Vance szenátor (Idaho), Trump alelnök-jelöltje. Őt például a CBS információi szerint Orbánhoz közelálló magánszemélyek ősszel meghívták Budapestre, de végül lemondta az utat. Ugyanakkor számos jeles republikánus gyakran látogat Budapestre. Vance viszont februárban részt vett egy zárt ajtók mögötti találkozón a magyar nagykövetségen, ahol családpolitikáról volt szó.

Több forrás szerint főleg Orbán Balázs áll szoros kapcsolatban Vance-szel.
Júniusban az ifjabb Donald Trump járt Budapesten, az MCC-ben mondott beszédet. Meghívása ugyanazt a célt szolgálta, mint Vance-é: „olyan emberekből álló hálózat bővítése, akikkel Orbán közvetlenül kapcsolatba tud lépni, ha Trump győz” – volt a portál magyarázata.

Az aktív információcsere az amerikai-magyar kapcsolatok törékeny pillanatában zajlik. Emlékezetes ugyanis, hogy öt amerikai szenátor (köztük republikánusok is) Budapesten járt, kormányzati körök nem fogadták őket magas szinten, és később élesen bírálták Orbán Viktornak Putyinhoz való erős kötődését. Az is bonyolíthatja a kapcsolatok belső szilárdságát, hogy a januárban hivatalba lépő új adminisztráció Ukrajna és Oroszország politikája több vonatkozásban is eltérhet a magyar kormányzat eddigi, az orosz törekvéseket megértéssel kezelő, és Donald Trumpnak a választási kampányban tett bombasztikus nyilatkozatait készpénznek tekintő vonalától. (Amellyel kapcsolatban – átvitt értelemben - az alábbi grafikonok szerint a magyar lakosság többsége is szkeptikusan nyilatkozott.)

Az ukrajnai háborúval kapcsolatban legújabban felgyorsultak az események, mind a csatatereken, mind a politikai mozgásokban. Az amerikai elnökválasztás eredménye - sőt, egyszerűen maga a választás ténye is – bizonyos várakozásokat keltett a résztvevő felekben, akik igyekeznek esélyeiket növelni a harcmezőn, és keresni a konfliktus lezárásának valamilyen módját– gyökeresen ellentétes elképzelésekkel, amelyek kevés teret adnak az ésszerű kompromisszumnak. Az orosz eszkalációs lépések – mert ne legyen kétségünk, mindig az agresszor tette meg az első lépéseket a konfliktus kiterjesztésének folyamatában – természetesen válaszlépéseket váltottak ki az ukrán oldalon, beleértve a megtámadott és védekező ország támogatóit.
Moszkva megállapodása a pária észak-koreai rezsimmel csapatainak részvételéről a kurszki ukrán offenzíva eredményeinek visszafordításában, konkrét harci cselekményekben, a háború eddigi talán legjelentősebb nemzetközi eszkalációjának minősíthető. A tízezernyi észak-koreai katona bevetésére válaszul az Ukrajnát támogató Egyesült Államok – hosszas előző tartózkodását feladva – felhatalmazta Kijevet a rendelkezésére bocsátott középhatósugarú rakéták oroszországi célpontok elleni alkalmazására. Erre viszontválaszul a Kreml „megreformálta” az eddig érvényes és már jelenlegi formájában is fenyegető nukleáris doktrínáját, tovább csökkentve az atomfegyverek felhasználási küszöbét. (Az orosz lépést az elemzők többsége blöffnek, a gyengeség beismerésének, vagy egyszerűen szimpla zsarolásnak minősítette.)

Ezzel egyidejűleg azonban Vlagyimir Putyin minden látszat szerint erősen számít arra, hogy Donald Trump, az új-régi elnök valamilyen javaslatot tehet az amerikai-orosz viszony javítására, egyúttal a konfliktusból való kibontakozásra. A probléma csupán az, hogy egyszerűen nincs semmi jele annak, hogy az orosz vezető enyhítene-változtatna intranzigens és merev álláspontján, miszerint a tűzszünet és a béketárgyalások előfeltétele követeléseinek maradéktalan teljesítése. (Vagyis Ukrajna teljes semlegesítése kőkemény garanciákkal, alkotmányának oroszbarát megváltoztatása és az öt, részben vagy egészben elfoglalt ukrán régió orosz annexiójának elismerése.) Valószínűleg nehéz lenne változtatnia azon az álláspontján is, hogy az ukrajnai háború egyúttal a Nyugat ellen folytatott akciója, amelynek célja a nemzetközi viszonyok (a sokat emlegetett „világrend”) alapvetően nyugati elképzelések szerint kialakult állapotának a megváltoztatása. Másszóval a Nyugat (és legfőképpen az Egyesült Államok) domináns szerepének megszüntetése. Elképzelése szerint – amint azt a Valdai Klub éves konferenciáján november elején kifejtette – mindössze az orosz-amerikai viszonylat egyfajta stabilizálásáról lehetne szó.

Az Donald Trump elnökségéhez és bombasztikus kampánykijelentéseihez fűzött túlzott orbáni „béketábori” várakozásokat az is megkérdőjelezi, hogy a megválasztott elnök azt a Keith Kellogg nyugalmazott altábornagyot nevezte ki az ukrajnai háborút lezárni hivatott béketárgyalások felelősének, akinek nagyon határozott elképzelései vannak a kibontakozás útjáról. Nevezetesen azt üzente az ukránoknak, hogy amennyiben nem hajlandóak a tárgyalásokra, az Egyesült Államok beszünteti a támogatásukat. A oroszokat pedig arra figyelmeztette, hogy amennyiben ők nem ülnek asztalhoz, Amerika teljes mellszélességgel fogja Ukrajnát támogatni önvédelmi harcában („we’ll give Ukrainians everything they need to kill you in the field”, vagyis „mindent megadunk az ukránoknak, amire szükségük van ahhoz, hogy végezzenek veletek a harcmezőn.”) Vagyis a tábornok mindkét oldalt megzsarolva kívánja indítani nem is olyan egyszerűnek ígérkező megbízatását. Kezdeti határozottsága pedig azt is jelzi, hogy nem veszi igazán komolyan az orosz nukleáris zsarolást, a fenyegetőzést az Ukrajnának megnövelt további amerikai támogatás miatt, a folyamatos „vörös vonalakat”, amelyeket egyébként a Kreml minden esetben végül is hagyott átlépni.

Persze, több mint kétséges, hogy a Kellog-i zsarolás mennyire fog működni, mennyire lehet egy amerikaiak által kicsikart, a 90-es évekbeli jugoszláviaihoz hasonló megoldást elfogadtatni. Mindenesetre a republikánus színekbe öltözött tábornok támogatásáról biztosította a demokrata Biden elnök döntését az amerikai rakéták orosz területek elleni bevetésének engedélyezéséről. Az viszont erős meggyőződésem azok után, hogy az Egyesült Államok (szövetségeseivel) a huszadik században két világ- és egy hidegháborúban akadályozta meg, hogy egyetlen hatalom geopolitikai monopóliumot élvezzen Európában, belemehet egy „ukrán vereség-orosz győzelem” szcenárióba, amit az orosz törekvések bármifajta elismerése és a feltételek teljesítése jelentene. Mindez teljes hitelvesztést és az előző évszázad politikájának megtagadását jelentené.

A helyzetet közben tovább bonyolítja, hogy miközben legújabban Zelenszkij ukrán elnök gyakorlatilag beleegyezett a tárgyalásokba azzal, hogy elismerte, Ukrajna katonai győzelmére nincs már lehetőség, az orosz fél elutasító magatartása (egyelőre) a konfliktus befagyasztásának lehetőségét vetíti előre.

Újra hazai vizekre evezve a magyar külpolitika dilemmája a háborúval összefüggésben továbbra is fennmarad. A racionális érvekkel csak bizonyos mértékig (energia) igazolható oroszbarát, illetve oroszbarátnak minősülő, annak tekintett jelenlegi kurzust egyfajta ideológiai rokonszenv is alátámasztja. Azonban ez a politika sem erkölcsi, sem pedig az államérdek-nemzeti érdek tekintetében talán fontosabb geopolitikai szempontból sem igazolható. Az utóbbival kapcsolatban ugyanis éppen Orbán Viktor maga jelentette ki több alaklommal, hogy érdekünk, hogy a magyar-orosz határ ne Sátoraljaújhelynél húzódjon, hogy legyen köztünk ”valami”, ami elválaszt. Ebben az esetben pedig eminens feladatunk, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel megakadályozzuk ennek a „valaminek” a tényleges vagy virtuális megszüntetését.

Ezzel pedig a miniszterelnök maga cáfolta jelenlegi külpolitikájának a nemzeti érdek kereteibe illeszthetőségét. Olyan helyzetbe manőverezve magát, aminek kudarca az elkövetkező időben válhat igazán nyilvánvalóvá, nem utolsó sorban a várva várt Donald Trump jóvoltából.

Dérer Miklós