Dérer Miklós: Az ukrajnai válság

Egyre nagyobb feszültséget generál a továbbra is rendezetlen ukrajnai válsághelyzet. Ezen a héten Dérer Miklós egyedülálló vállalkozásában áttekinti az összes fontos nyugati és keleti értelmezést a kialakult helyzetről.

Az ukrajnai válság

Európa megosztott és a saját köldökét bámulja az ukrán válságban. Nyugat-Európa politikailag mással van elfoglalva, és ez megkönnyíti Putyin dolgát keleten – írja Gideon Rachman, a lap fő külpolitikai elemzője a Financial Times-ban. A legtöbb nagy állam éppen átmeneti időszakot él át és ez bizonytalanságot idéz elő. Így azonban még kevésbé vannak felkészülve arra, hogy szembe szálljanak Oroszországgal. Nagy-Britanniában Boris Johnson hatalma egyre gyengül. Franciaországban Emmanuel Macronra nem egészen három hónap múlva választás vár. Németországban Olaf Scholz csak néhány hete vette át az irányítást, próbálja egyben tartani a koalíciót, amely még nem esett át a tűzkeresztségen. Ha az olaszoknál Mario Draghi lesz az államfő, széteshet a kormány. Egykor Chamberlain nyilatkozta az akkori Csehszlovákiáról, hogy a demokráciák számára általában mindig nehéz egy távoli ország viszályára összpontosítani, miközben az ottani népről alig-alig tudnak bármit is. Úgyhogy most tényleg itt a remek alkalom Putyin szemszögéből. A britek kiléptek az EU-ból, de Johnsonról egyébként is megvan a vélemény több fontos fővárosban. Európában nem bíznak azonban a német és francia álhatatosságban sem, amikor Oroszországról van szó. Macron soha nem titkolta, hogy az első számú vezető akar lenni a kontinensen. Többen félnek, hogy külön megállapodást köt a Kreml-lel a szövetségesek feje fölött, ám a próbálkozás visszaüthet, ha a feltételezett támadás után energiaválság, illetve gazdasági visszaesés következik be. Leginkább Németország számít jelentős bizonytalansági tényezőnek. Az ukrán helyzet az egyik legfőbb törésvonalat találja telibe a koalíción belül. A zöldek viszonylag kemények Moszkvával szemben, a szociáldemokratáknál viszont sokan vannak, akik megértést tanúsítanak Putyin iránt. Az Északi Áramlat 2 a német gázfüggőség és annak a jelképe lett, hogy Berlin semmibe veszi a Németország és Oroszország között fekvő államok érdekeit. Kijev nagyon nehezményezi, hogy a német kormány nem hajlandó fegyvert eladni nekik. A történelem folyománya, hogy a németek ennyire lebecsülik, sőt figyelmen kívül hagyják a mai orosz rezsim által jelentett veszélyt. De nem valószínű, hogy ez sokáig így maradhat. Akár tetszik, akár nem, Németország kényelmetlenül közel van a frontvonalhoz Európa legveszedelmesebb viszályában - írta Rachman.

A The Wall Street Journal konzervatív amerikai lap szerkesztőségi vezércikkében úgy vélekedik, hogy Joe Biden elrettentő üzenetet küldött Moszkvába, amikor bejelentette, hogy 8500 katonát vezényel Kelet-Európába, a NATO-szövetségesek pedig hadihajókat és vadászgépeket mozgósítanak. A Nyugat végre elszántnak tűnik, hogy megfékezze az agressziót és csak bizakodni lehet, hogy még nem késő. A lap véleménye szerint nem vált be az eddigi stratégia, amely abból indult ki, hogy nem kell provokálni Vlagyimir Putyint, hiszen az ukrán határ három különböző pontján is csapaterősítéseket hajt végre. Az amerikai egységek egyébként nem lépnek ukrán földre, mivel az ország nem tagja a NATO-nak, de a felbukkanásuk azt jelzi, hogy az USA fegyveres ereje nem marad tétlen, ha a Kreml, mondjuk, szemet vetne a balti köztársaságokra. A lépés egyben segít helyre rakni a Fehér Ház és Európa múlt heti, vegyes állásfoglalásait. Az oroszok el akarják foglalni, vagy legalábbis uralni igyekeznek Ukrajnát - véli, de úgy, hogy közben megosszák a Nyugatot. Putyinnak jó oka van azt hinni, hogy a terv beválik. Az USA-nak nem kell harcolnia ukrán területen, viszont az eddiginél többet tehet, hogy az ottani "demokratikus nemzet" megvédhesse magát. Harckocsi- és légelhárító rakétákat kell küldenie, segítheti a légvédelmet, a haditengerészetet, valamint a hírszerzést is. A cél az, hogy Moszkvának ne érje meg megindítani az inváziót. Ebbe beletartoznak a Biden által kilátásba helyezett kőkemény gazdasági szankciók, ideértve, hogy az oroszok nem használhatnák a SWIFT nemzetközi bankközi elszámolási rendszert. Amerikának nemzeti érdeke, hogy Putyin ne vonhassa ellenőrzése alá a szomszédos államot, mert annak természeti kincseire támaszkodva még jelentősebb ellenség volna, még súlyosabb fenyegetést jelentene a NATO számára. Az orosz vezető igyekszik helyreállítani a korábbi befolyási övezetet, ami megerősítené hazai pozícióit, illetve nagyobb szava lenne utána a világban. Sőt, az Egyesült Államok ellenfelei másutt is felbátorodnának, hiszen Iránnak és Kínának szintén baljós elképzelései vannak. Az autokraták ritkán elégednek meg azzal, hogy kezükben tartják saját népüket. Igen lényeges, hogy a Nyugat most Ukrajna mellé álljon, különben még súlyosabb veszély fenyegetné a békét Európában.

Vlagyimir Putyin helyzetét és állapotát elemezte terjedelmes cikkében a Szerkesztőségi Hálózat Németország (RND) elnevezésű szervezet „A magányos félelemkeltő a Kremlben” címmel. A szerzők szerint az orosz elnök, aki immár huszonegy éve ül a hatalom váltóinál, ma már nem találkozik senkivel, aki ellentmondana neki. Pszichológusok és történészek figyelmeztetnek: egy ilyen konstelláció minden esetben a növeli a valósággal való kapcsolat veszélyes elvesztésének kockázatát, és akad, aki ezért már sötéten látja az ukrajnai konfliktus megoldásának a lehetőségét. A szerzők leírták, hogy aki Putyin közelébe akar jutni, annak nem elegendő az oltás, vagy a negatív teszt: egy sziszegő hitech alagúton át lehet csak bejutni, amelyben felülről lepermetezik az áthaladókat. Angela Merkel már 2014-ben arra jutott, hogy Putyin „saját világában él” - ezt egy Barack Obama akkori elnökkel a Krím annektálásával kapcsolatban folytatott megbeszélésen fejtette ki, és azt is mondta: „nem biztos benne, hogy Putyinnak van-e még kapcsolata a valósággal. Ez a kérdés most, az ukrajnai válság fényében nyomasztó aktuálissá vált. Ma már a Kreml régi ismerői is gondolkodóba esnek azzal kapcsolatban, hogy mi a helyzet az éppen Ukrajna határán összevont százezer orosz katona legfőbb parancsnokának pszichikai állapotával.

Vajon Putyin valóban az a zseniális sakkjátékos, amilyennek szereti látni magát? A számítógép-agy, a hűvös zseni? Vagy már nincs meg a racionális magva az egyre mértéktelenebb hatalmi játszmáknak, amelyeknek kiteszi a világot? A szakértők egyetértenek abban, hogy Putyin még soha nem volt olyan elszigetelt, mint ma, és maga választotta magányról van szó. Az orosz államfő folyamatosan egyre nagyobb hatalmat koncentrált a saját kezében. Fabian Burkhardt, a Kelet- és Délkelet-Európa kutatásával foglalkozó Leibnitz Intézet Oroszország-szakértője szerint az orosz államfőt ma már kizárólag olyan emberek veszik körül, akik nem bírálják őt. Erica Frantz amerikai politikus és diktatúra-kutató arra figyelmeztet, hogy ennek súlyos következményei lehetnek. Az RND-nek Frantz a minap kifejtette: Oroszország mostanra úgynevezett személyi (perszonalista) diktatúrává lett. Egyetlen olyan egyén vezeti az atomfegyverekkel rendelkező országot, akit már csak és kizárólag bólogató Jánosok és a bárminek a megfékezésére alkalmatlan, kiüresedett állami intézmények vesznek körül. „Ilyen környezetben a politikai vezetők nagyobb kockázatokat vállalnak, és az ilyen diktatúrák minden más államalakulatnál gyakrabban kezdenek konfliktust más országokkal, és mindenki másnál ritkábban engednek” - mondta.

Hatalomra jutása idején Putyin még egészen másképpen lépett fel. Tárgyalásra hajlamosnak mutatkozott, és nagy súlyt helyezett a gazdaságra. Mostanában a Kreml a NATO keleti bővítésével érvel: azt állítja, hogy ezzel a NATO új fenyegetéseket teremtett, és ezzel sarokba szorította Moszkvát. Valójában 1999-ben Lengyelország, Magyarország és Csehország, 2004-ben Észtország, Lettország és Litvánia csatlakozott a katonai szövetséghez. Putyin szélsőségesen represszív kurzusa azonban 2011-ben vette kezdetét, és egészen másról volt szó: a hazai hatalmával szembeni fenyegetésről. Akkoriban Észak-Afrikában és a Közel-Keleten lázadások zajlottak és világszerte számos diktatúrát megingattak. Úgy tűnt, a demokrácia mindenhol fellendülőben van, és a mindenféle tekintélyelvű uralkodók leváltása csak idő kérdése. Moszkvában is tüntetni kezdtek az emberek a 2011-es választás után, és ezek lettek minden idők legnagyobb Putyin-ellenes tüntetései. Putyin jéghidegen reagált, és még szorosabbra vette a már addig se finom megfigyelési államának gyeplőjét. A FSZB belföldi titkosszolgálat átvette a digitális folyamatok teljes ellenőrzését, a rendőrségnél 400 ezer embert helyeztek közvetlenül elnöki felügyelet alá, és újra megerősítették Putyin személyi őrségét az elit harcosoktól az előkóstolóig. A 2011-es tüntetések vezérei közül Navalnijt bebörtönözték, majd megmérgezték, Borisz Nyemcovot 2015-ben a Moszkvában, a nyílt utcán lelőtték.

Akkoriban a kőolajból és gázból származó bevételek csökkentek, cserébe Putyin az embereknek nagyobb belső szigort és kifelé több nacionalista ragyogást kínált. Ettől senkinek sem lett jobb, de legalább felülemelkedtek a „kisebbeken”. Timothy Snyder neves amerikai történész „szado-populizmus"-ról beszél, amelyhez hasonlót később Donald Trumpnál is felfedezett. Putyin népszerűsége valóban nőtt, de közben az ország kollektíve elfordult a valóságtól. Az elnök nem ismerte fel, hogy a valóságvesztés előbb-utóbb számára is veszélyes lehet. Fabian Thunemann, a berlini Humboldt egyetemről már jó ideje hívja fel a figyelmet arra, hogy a tekintélyelvű rendszerekben zavar van a kommunikációban.

Putyin akkori teremtményei között voltak az orosz történelem legnagyobb védelmi erőfeszítései. Az addig ismeretlen víz alatti drónoknak például az volt a célja, hogy nukleáris robbanótölteteket juttassanak idegen kikötőkbe, és ott nukleáris eredetű cunamit váltsanak ki - ez egyenesen a James Bond filmek világuralomra törő gonoszaira emlékeztet. Mindegy, hogy ez még zsenialitás vagy már őrület: szárnyakat ad a jóleső felsőbbrendűségi érzéseknek. A legtöbb német külpolitikus még mindig Putyin hagyományos - a végső soron okos, hideg fejjel kalkuláló, észérvekkel elérhető orosz elnökről szóló - képét őrzi. De mi van akkor, ha tévednek? Akkor hamarosan háború lesz Ukrajnában, és senki nem tudja, hogy ez milyen láncreakciókat válthat ki.

A Der Spiegel szerint a NATO már azt sem zárja ki, hogy Putyin esetleg Ukrajnán át a Nyugattal keresheti a fegyveres konfliktust, és tartanak attól, hogy „az orosz haderők az utóbbi időben jelentősen megerősített Földközi-tengeri, Észak-atlanti és sarkkörök túli jelenlétüket használhatják fel, hogy széles fronton támadást intézzenek - akár NATO-államok ellen is”. Lehetséges, hogy Putyin mégiscsak irracionális hazardőr? Ian Robertson neves pszichológus és agykutató szerint ez már nem zárható ki. Robertson a portálnak hangsúlyozta: pszichológusként szemléli a történéseket, de „sajnos borúlátó, és nagyon valószínűnek látja a katonai erő alkalmazását az ukrajnai konfliktusban”. Robertson 2014-ben közölt cikket a Psychology Today című szakfolyóiratban „A Putyin agyában leselkedő veszély” címmel. A politikusok patológiai megítélését a pszichológusok és pszichiáterek egységesen elítélik. Robertson azonban úgy véli, hogy Putyin esetében kivételesen indokolt a figyelmeztetés, nem utolsó sorban - sőt, főleg - etikai okokból. A kutató szerint Putyin most egy olyan ember minden klasszikus jelét mutatja, aki nem bírta el a nagy hatalmi pozícióban töltött túlságosan hosszú idő terheit. Minden eddiginél erősebben olyan benyomást kelt, hogy már nem tud különbséget tenni a személye és az orosz állam között. Ijesztő az egészséges demokráciák által megteremtett ellenőrző intézményekkel - a szabad sajtóval, a szabad parlamenttel, a független bíróságokkal, a szabad vélemény nyilvánítással - szembeni, szélsőségessé fejlődött megvetése is.

A német hadsereg egy magas rangú tisztségviselője arról beszélt a portálnak - természetesen név nélkül -, hogy szerinte Putyinnak egyszerűen tetszik, hogy ezen töprengenek, és erről vitatkoznak. Szándékosan nem beszél egyértelműen, mert félelmet akar kelteni mindenkiben, és ez nem módszer, hogy valamit elérjen, hanem maga a cél - vélekedett a katona. Hozzátette: szerinte stratégaként messze-mesze túlbecsülik az orosz elnököt, mert az inkább olyan, mint a rossz gyerek az iskolában, aki folyton szekálja és fenyegeti a többieket, miközben maga sem tudja, hogy ez hová vezethet.

Így látja ezt a The New York Times moszkvai tudósítója, Anton Trojanovszkij is. „Alighanem még senki sem tudja, még Moszkva legbelső köreiben sem, hogy Putyin békét akar, vagy háborút: valószínűleg még maga Putyin sem döntötte el” - írta a napokban. Vagyis mindez csak cinikus játszma lenne, amelyet Putyin még élvez is? A pszichológus Robertson szerint most senki sem élvez semmit. Ebben a drámában Putyin is már régen szenvedő alany. „A lélektanilag erősen igénybe vett diktátorokat a vége felé egyre inkább a félelem mozgatja, hogy az életükre törhetnek, és ez olyan megfontolás, amely elég gyakran nem légből kapott” - mondta. A félelemkeltő maga is fél: aki Putyint meg akarja érteni, annak látnia kell ezt a nyomasztó összefüggést, amelybe az orosz elnök az elmúlt 21 évben belevitte magát, mert ez sok mindent megmagyaráz - írta a szerző.

A The Washington Post felteszi a kérdést, vajon blöfföl-e Putyin az ukrajnai invázió fenyegetésével? A kérdésre adott válaszok világos geopolitikai megoszlást mutatnak: az amerikaiak é a britek hajlamosak komoly háborús fenyegetésnek tekinteni a szovjet vezető ultimátumait, az európaiak jó része viszont szkeptikus közvetlen orosz katonai invázió kérdésében. Különösen Németországban erősek azok a hangok, amelyek nem osztják a washingtoni és londoni félelmeket. Liana Fix, a berlini Körber Alapítvány szakértője nem hisz a katonai eszkalációban és úgy véli, Putyin csak blöfföl, és ezzel engedményeket igyekszik kicsikarni a Nyugattól. Kay-Achim Schönbach altengernagy, a német haditengerészet vezérkari főnöke szerint Putyinnak nincsenek területi ambíciói Ukrajna rovására, és „csupán” nyomást gyakorol, mert megteheti. (Politikai nyilatkozata miatt, mint a kérdésben illetéktelen katonának ezért egyébként fel kellett ajánlania a lemondását.)

A francia köztársasági elnök környezetéből Mujtaba Rahman-nak, az Eurázsia Group politikai kockázatelemző és tanácsadó cég európai ügyekkel foglakozó igazgatóját arról informálták, hogy nem látják az orosz katonai akció közvetlen valószínűségét. „Mi egész egyszerűen azt akarjuk, hogy a mi interpretációnkat vegyék figyelembe a közös nyugati megközelítés kialakításánál.” Josep Borrell, az Európai Unió külügyi főképviselője pedig figyelmeztetett az ”idegösszeomlásos” reakciók veszélyére: „Nagyon jól tudjuk, hogy mekkora a fenyegetés, és hogy miként reagáljunk erre. Nem kétséges, hogy el kell kerülnünk a vészmadár-reakciókat.”

Egyébként az orosz propaganda kapva kap ezeken a minősítéseken, nyilatkozatokon, és saját álláspontja igazolásául igyekszik felhasználni azokat, elítélve a nyugati úgymond „hisztériát”. Az egyre erősödő európai félelmeket, miszerint kihagynak bennünket egy amerikai-orosz megállapodásból, amely a mi biztonsági érdekeinket érintené, a legpolitikusabban Emmanuel Macron francia elnök fogalmazta meg január 19-i, az Európai Parlamentben elmondott beszédében: « L’Europe doit enfin construire un ordre de sécurité collective sur notre continent. » Vagyis: Európának kell végre megalkotnia a kollektív biztonság rendjét kontinensünkön.

Az orosz agresszió lehetőségével kapcsolatban egyébként a neves amerikai történész és katonai szakíró, Edward Luttwak is kétségeit fejezte ki. Blöfföt emleget, mert úgy véli, Oroszország katonailag nem alkalmas vagy képes invázióra egy Ukrajna méretű (Európa legnagyobb területű állama!) és erejű ország ellen, az ukrán határokon felsorakoztatott százvalahány ezres haderő alkalmatlan a válság sikeres katonai befejezésére.

Számos hasonló véleményt lehetne idézni. A vita Európában inkább azon zajlik, hogy az orosz elnök követeléseit a NATO bővítésének leállításáról, és a katonai visszavonulásról az 1997 előtti állapot szerint, egyáltalán és mennyire lehet figyelembe venni. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszterhelyettes hétfői nyilatkozatában egyértelművé tette, hogy javaslataik(?!) nem hasonlíthatók egy éttermi menühöz, amiből tetszés szerit lehet válogatni, hanem egészükben kell tekinteni őket.

Más, főként amerikai megközelítések ezért is sokkal veszélyesebbnek állítják be a helyzetet. Egyértelműen azt hangsúlyozzák, hogy a putyini ultimátum követeléseit egyszerűen nem lehet teljesíteni. Az oroszok ugyanakkor esetenként kizárják a kompromisszumot: A hivatalos amerikai álláspont talán túltolja a háborús veszélyt, de nagyon is megvan annak a veszélye, hogy a teljesíthetetlen követelésekkel az orosz elnök egy olyan csapdahelyzetbe lavírozza magát, amelyből nem lesz képes arcvesztés nélkül kihátrálni, ezért kiszámíthatatlan reakciókra kényszerül, otthoni és nemzetközi presztizse és hitelessége érdekében. Ahogyan Timothy Garton Ash brit történész megfogalmazta: „Amennyiben visszatáncol a katonai eszkalációtól, Putyin azt kockáztatja, hogy hogy azzal vádolhatják, hogy nem sikerült komoly engedményeket kicsikarnia Ukrajnával kapcsolatban, és a NATO-tól. Olyan embernek tűnhet, aki sokat beszél és fenyegetőzik, azonban amikor kemény válaszokkal szembesül a másik fél részéről, végül visszatáncol”.

Ahogyan a Moszkva által teremtett válság egyértelműbbé válik, egyúttal világossá lesz, hogy a Kreml célja az egész atlanti biztonsági architektúrának saját érdekei és elképzelései szerinti teljes átszabása, tekintet nélkül a másik fél érdekeire. Ennek a célnak az elérése érdekében hajlandó súlyos háborús kockázatokat is vállalni. Michael McFaul volt moszkvai amerikai nagykövet a The Post-ban írta, hogy Putyin úgy látszik ultimátumával egyáltalán nem tárgyalni szeretne. „És ultimátumok, jól tudjuk a történelemből, gyakorta ürügyként szolgálnak az annexióra vagy a háborúra.”

Hogy a helyzet borotvaélen táncol, nyilvánvaló. Mindkét fél józanságra van szükség.

 

Dérer Miklós