Dérer Miklós: Egy év, ami legalább kilenc

Dérer Miklós: Egy év, ami legalább kilenc

Egy év, ami legalább kilenc

(2022. február 24-ike évfordulójára)

Baljós jelek

A háború, a mely egy évvel ezelőtt robbant ki, már sokkal előbb elkezdődött. Még mielőtt Oroszország a véres és kiprovokálatlan agressziót elkövette volna, a szellemi előkészítése megindult, és ha komolyan vettük volna a fenyegetést, fel kellett volna ismernünk a gyülekező viharfelhőket. A Szovjetunió felbomlásával kialakult globális és regionális status quo-t – az Egyesült Államok és a Nyugat dominanciáját, a szovjet utódállamok függetlenségét és eltávolodását Oroszországtól, az Európai Unió és különösen a NATO bővülését és ezáltal is óhatatlan közeledését az orosz határokhoz[1] – a hidegháborús reflexekhez ragaszkodó Moszkva egyre kevésbé volt hajlandó elfogadni. A nyugati struktúrákba történő integrációja egyre gyorsuló iramban került le a napirendről, mert a bipoláris világ egykori „másik” szuperhatalma nem akart, megalázónak tartotta volna a többiekkel egyenrangú „egyszerű” résztvevőként beilleszkedni a multilaterális intézményekbe: különleges, magával az intézménnyel egyenlő jogosítványokat vindikált volna magának.[2]

A részleges és korlátozott – de sokak által biztatónak tartott és illúziókkal övezett - együttműködések mellett már a kilencvenes években megjelentek a törésvonalak, elsőként a délszláv háborúkban követett külön orosz politikák formájában. A csecsen háborúk a moszkvai rendszer brutalitásáról adtak szemléletes képet. Az olajbevételek növekedése pedig a Kreml étvágyának növekedését eredményezte: a gardasági fejlődéssel párhuzamosan az önbizalma és a határozottsága is erősödött.

Az első igazán fenyegető jel Putyin beszéde volt a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián. Az orosz elnök itt expressis verbis kifejtette kifogásait a Nyugat - úgymond – oroszellenes viselkedésével és politikájával szemben. A megdöbbent partnerek többnyire igyekeztek átsiklani az eseményen, nem is értékelték igazán a jelentőségén. A 2008-as georgiai konfliktus, az ország egy részének leszakítása lehetett volna a következő kijózanító pofon. 2009-ben viszont figyelmet keltett, amikor Putyin azt a véleményét fejtette ki, hogy „a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófája a Szovjetunió megszűnése volt”.

Ebben a megjegyzésben pedig már benne volt ezen „anomália” kívánatos megszüntetésének lehetséges politikája is, amelyet nyilvánvalóan békés eszközökkel nem igazán lehet végrehajtani.

Az orosz lépések komolyabban vétele – és az első, egyelőre vérszegény nyugati retorziós-szankciós lépések sora - a Krím elfoglalása, majd annektálása után kezdődött, ami már a nemzetközi jog és egy független állam szuverenitásának durva megsértése volt. Egyúttal Moszkva szeparatista törekvéseket bátorítva polgárháborút robbantott ki Ukrajna keleti régiójában, amely végül is először két, majd három megye nemzetközi joggal ellenkező, illegális elszakítását eredményezte, és amelyet Ukrajna és a nemzetközi közösség mai napig nem fogadott el.

Közben beindult ezerrel a fals kommunikáció, a hamis propaganda áradata, amely Ukrajna és az ukrán nemzet létét és történelmét igyekezett eltörölni. Leninista-fasiszta ((„náci”) találmánynak és Oroszország létét fenyegetőnek próbálták beállítani a számtalan problémával és nehézséggel küszködő, egyre nyugatiasabb orientációt követő országot és vezetését.

Hogy a robbanás elkerülhetetlen, legkésőbb 2021 decemberében nyilvánvalóvá kellett volna lennie (nem lett!) valamennyiünk számára. Ekkor intézett Vlagyimir Putyin durva és elfogadhatatlan, a tárgyalásokat és a kompromisszum lehetőségét kizáró, - természetesen a címzettek által visszautasított - ultimátumot Ukrajnához, az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz. Az orosz elnök ezzel a lépésével tudatosan nem adott visszakozási vagy enyhítési lehetőséget magának. Ezek után csakis az erőszakhoz folyamodhatott követelései érvényesítése céljából. Megindult tehát az orosz csapatok felvonultatása és összevonása az ukrán határok mentén, a fenyegetés állandósult. A támadás – a „különleges katonai műveletnek” nevezett igazolhatatlan agresszió – 2022 február 24-én be is következett.

Mi történt ezután?

Az oroszok

Az orosz tervek már a kezdetektől kudarcra voltak ítélve. A túlságosan szétaprózott, öt irányból, elégtelenül és rosszul felszerelt és irányított támadó csapatok a vártnál lényegesen nagyobb ellenállásba ütköztek. Nem volt reális az a putyini elképzelés, hogy az ukrán vezetést már az első napokban vagy likvidálja a beküldött kommandó, vagy megpuccsolják a Moszkva-barát elemek. Feltételezték, hogy az ukrán katonaság nem áll ellent, sőt, átáll, a lakosság pedig virágokkal köszönti a „felszabadítókat”, majd ezek után minden további nélkül elfogadja a nyakára ültetett bábkormányt, meg a területi „változásokat”. Később pedig – minden valószínűség szerint – az „önkéntes” Oroszországhoz csatlakozást.

Azonban Kijevet nem sikerült elfoglalni és a támadók hatalmas veszteségeket szenvedtek. Egy idő után és fokozatosan a mai napig tartó, erőket felőrlő állóháború alakult ki, és a létszám és utánpótlási nehézségekkel szembesülő orosz vezetés egyre inkább a szakadár területek és a Krím-be vezető tengerparti folyosó biztosítására összpontosított, miközben terrorbombázásokkal az ukrán infrastruktúra elpusztítására törekedett. Miközben a kudarcok következtében kialakult frusztrációját a nukleáris háború rémével folytatott veszélyes blöffökkel kompenzálja.

Őszre anyagi, technikai és logisztikai fölénybe kerültek az ukrán csapatok, és sikeres ellentámadásokkal felszabadították az elfoglalt területek egy jelentősebb részét is. Az orosz katonai és politikai vezetés késve és bizonytalanul reagál a helyzetre, de erői átcsoportosításával, illetve új csapatok bevetésével idén tavasszal feltehetően igyekszik majd kedvezőbb pozíciókat kiharcolni.

Mindazonáltal az orosz agresszió ez idáig csupán azt érte el, hogy a világ túlnyomó többsége elítéli az agressziót, a szélesebb értelemben vett Nyugat meglepő egységet mutatva összezárt az agresszor ellenében, és az ukrán nemzeti érzés és összetartozás anyanyelvi megoszlástól is függetlenül megerősödött és megkérdőjelezhetetlenné vált. Sőt, a mindig is létező elhatárolódó oroszellenesség erősödött és általánossá vált.

Az egyetlen kézzel fogható orosz sikert talán csak abban lehet megragadni, hogy erősödött a orosz -kínai együttműködés, de ebben is Peking egyfajta álsemleges óvatosságot tanúsít, nem kívánja még jobban megroppantani a romló nyugati kapcsolatait.

Az ukránok (és a Nyugat)

Ukrajna a Krím annektálása és a Donbasz leválasztása óta készült az önvédelemre, bár reménykedett a békében. A Nyugat jelentős logisztikai, kiképzési és anyagi segítséget nyújtott mind ehhez. Az ellenállás azonban nem lett volna sikeres, ha nem teljesülnek további feltételek. Legelőször is említsük a vezetést. Zelenszkíj elnök, az egykori „kis komédiás” nemzeti vezetővé érett, miután a támadás napján nem fogadta el az amerikai kimenekítési ajánlatot, és az ellenállást választotta. Elhatározása és az ukrán fegyveres erők kezdeti, majd folyamatosan erősödő és egyre professzionálisabbá váló sikerei meggyőzték a Nyugatot, hogy érdemes támogatni az ellenállást. Az ukrán elnök agresszivitás határát súroló követelései is hozzájárultak ahhoz, hogy folyamatosan egyre több és egyre szofisztikáltabb fegyverek érkeznek a védelem erősítésére. Az Európai Unió saját biztonsági és politikai érdekében is támogatja az ukrán ellenállást, legújabban nehéz harckocsik szállításával is. Ez a támogatás azt eredményezte, hogy az ukrán hadsereg nemcsak hadvezetési, hanem technikai fölénybe is került a legmodernebb felszereléseket nélkülöző oroszokkal szemben, akik egészen mostanáig a létszámfölényt sem tudták biztosítani. Sőt, az év végére pedig az ukránok ideiglenesen számbeli fölénybe is kerültek.[3] Nem hajlandók elfogadni a területvesztést, és fel kívánják szabadítani a teljes megszállt területüket.

Azt azonban le kell szögeznünk, hogy az egyre dominánsabb nyugati segítség nélkül az ukránoknak nem lenne esélye hosszabb távon az oroszokkal szemben. Így viszont – miközben elhúzódó konfliktusra lehet számítani – meg tudják akadályozni az orosz győzelmet. Az oroszok (katonai) legyőzése -bármit is jelentsen ez – szintén túlmegy az ukrán lehetőségeken. Ebben a törekvésükben a Nyugat sem igazán partner. Mark Galeotti politológus, a Mayak Intelligence vezetője az Egyesült Államok hozzáállásán keresztül érzékeltette ezt a nyugati megfontolást: „Teljesen egyértelmű, hogy az amerikai kormányzat elkötelezte magát: továbbra is rengeteg pénzt és katonai segítséget nyújt Ukrajnának. Még akkor is, ha van a részükről egyfajta óvatosság is. Egyértelműen nem szeretnék, ha Ukrajna a határtól távol fekvő célpontokat tudna elérni Oroszországban, vagy frontális támadást indítana a Krímért. Attól tartanak, ez lenne az a pont Vlagyimir Putyin számára, ami a háború eszkalációjához vezetne. Ebben a kontextusban próbálják úgy segíteni fegyverrel Ukrajnát, hogy előrébb hozzák a háború végét.”

Nemzetközi háttér

Bár az ENSZ közgyűlésének két plénumán is elsöprő többséget kapott az Oroszországot elítélő határozat[4], a szavazás – miközben azt bizonyította, hogy nem csupán az európaiak, a szélesebb értelemben vett Nyugat ítéli el az agressziót, a megosztottság nem közte és az egykori el nem kötelezettek, a „Dél” között feszül – rávilágított arra is, hogy van bizonyos megosztottság a nagyhatalmak között is (Kína, India és Dél-Afrika is tartózkodtak Oroszország elítélésétől). Az okok részint gazdaságiak, részint történelmiek. Kína álláspontja különösen figyelemre méltó, hiszen egyrészt a béke angyalának elfogulatlan szerepét ölti magára, másrész egy általánosságokban mozgó, és a vizet inkább Oroszország malmára hajtó béketervvel, valamint orosz kapcsolatainak erősítésével rokonszenvét is elárulja.

Konklúzió

Nem egyszerű a helyzet, ha valamiféle kibontakozást remélünk. A megoldást, egy kompromisszumos békét, amely nemzetközi biztosítékokkal garantálja a közös megegyezéssel létrejött megállapodást, mint távoli, és egyelőre inkább elméleti lehetőséget most ne is említsük. A harcoló felek beásták magukat. Amennyiben Moszkva számára a kitüntetett európai gazdasági (energia) kapcsolatok befagyása mellett Ukrajna ellenőrzése, illetve egy „baráti” Ukrajna lehetősége is végleg elveszik, Oroszország tulajdonképpen megszűnik európai tényezőként funkcionálni. Eurázsiai országgá válik, ami egyszer már volt történelme során, a századokig tartó mongol hódoltság idején. Európának viszont érdeke, - és ezt a hivatalos magyar politika is vallja -, hogy közte és Oroszország között legyen egy erős állam[5], amelyik inkább Brüsszel, mint Moszkva felé gravitál. Az Egyesült Államoknak pedig – amelynek az ukrán háború úgy kellett, mint a púp a háta közepére, hiszen Kínával van elfoglalva és nem érdeke a kétfrontos konfliktus – figyelembe kell vennie európai szövetségesei és legnagyobb és legközelebbi gazdasági partnerei érdekeit, egyben kell tartania a NATO-t, miközben – Ukrajna egyértelmű támogatása mellett - korlátozni is igyekszik a konfliktus hőfokát, kontrollálni a szembenállás szintjét és elkerülni egy robbanással fenyegető eszkalációt.

A két szembenálló fél a frontokon nem ilyen kategóriákban gondolkozik. Az egyik az egykori nagyság bűvöletében revizionista álmokat sző, valaha volt birodalmának újjáépítését forszírozza. A másik pedig a hazáját védelmezi, szuverén állami létének és önálló választásai szabadságának fenntartásáért harcol. Úgyhogy…

Dérer Miklós

 

[1] Tulajdonképpen nem a NATO közeledett az orosz határokhoz, hanem éppen ellenkezőleg: a volt szovjet szatellit országok igyekeztek menekülni szovjet múltjuktól, a geopolitikai vákuumból, az esetleges orosz-szovjet újjászületéstől tartva, elitjeik és társadalmaik természetes nyugati orientációit és európai illeszkedési vágyait felkarolva. Vagyis, ha úgy tetszik, a Kelet közeledett a Nyugathoz, nem pedig fordítva. A NATO ugyanis eleinte zavartan elzárkózott.

[2]  Ezzel is kapcsolatban mondta volt Bill Browder brit-amerikai pénzügyi guru, a Hermitage Capital Management vezetője: „Amennyiben Oroszország megfelelően lett volna kormányozva, mára már nagy és modern gazdasággá válhatott volna, Németországhoz és Japánhoz hasonlatossá”. Csakhát, a Kreml urai az Egyesült Államokkal kívántak volna pariban lenni, vagyis egy, a világgazdaságban max két százalékkal részesedő ország egy 2o százalékossal.

[3] Bár az orosz fegyveres erők létszáma és a tartalékállomány többszörösen felülmúlja az ukránt, Moszkvának egyrészt biztosítania kell a hatalmas ország határait is, másrészt vannak globális feladatai, mélytengeri flottája az óceánokon, békefenntartói és intervenciós erői más országokban is.

[4] Legutóbb, az évfordulón a világszervezet 192 tagállamából a határozat mellett 141 ország, ellene 7 szavazott, míg 32-en tartózkodtak. (12 tagállam nem vett részt a szavazáson.) A határozat ellen Oroszország és Belarusz mellett Észak.Korea, Nicaragua, Eritrea, Mali és Szíria szavazott – valamennyien igencsak kevéssé makulátlan demokráciák.

[5]  A magyar miniszterelnök megfogalmazásában: ”valami”.

Üzenjen nekünk

Close