Dérer Miklós: Gondolatok a semlegességről

Dérer Miklós: Gondolatok a semlegességről

Mit jelent napjainkban a semlegesség? Van-e egyáltalán még létjogosultsága? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Dérer Miklós eheti elemzésében.

Gondolatok a semlegességről

„Nagyon kérem, közölje Lord Palmerstonnal, hogy az én politikám a szigorú semlegességen fog alapulni, legalábbis addig, ameddig képes vagyok ezt a semlegességet megőrizni és hogy soha, semmi esetre sem szándékozom ellenségeskedésbe keveredni Angliával, és Oroszországgal is csak abban a legvégső esetben, ha a háború már elkerülhetetlen.”

XIV. Károly svéd király, az egykori Bernadotte marsall, 1838.

„A semlegesség mint koncepció háborús helyzetekre vonatkozik. Amikor békeidőbeli semlegességre történik hivatkozás, ez csak annyit jelenthet, hogy egy nemzet, amelyik ki szeretne maradni egy nagyszabású háborúból, békeidőben nem korlátozhatja cselekvési szabadságát azzal, hogy csatlakozik olyan szövetségi szerződésekhez, amelyek kizárják a semlegességet háborúban.”

Erlander svéd miniszterelnök, 1949.

 

A semlegesség, amely a múltban gyakorta hangoztatott és vágyott fogalom és politikai törekvés volt, manapság nem, vagy inkább csak nem-politikai és nem-hatalmi kontextusban fordul leginkább elő. Például beszélünk karbon-semlegességről, mint az emberi tevékenységek okozta klímaváltozás káros hatásait kiküszöbölendő törekvésről; szó esik az ideológiai semlegességről (ideológiai relativizmusnak is hívják) például a történelemkönyvek és oktatás körüli vitákban. Aztán egyre többet olvasni a számítógépes hálózatok kívánatos semlegességéről (net neutrality) is. Nemzetközi értelemben a politikai semlegesség nem igazán téma, annak ellenére, hogy az ENSZ tagállamai közül is több tucat tartja magát semleges országnak.

Nemzetközi jogi értelemben csupán két ország, Svájc és Ausztria minősül semlegesnek, bár önként vállalt tartós semlegességet Finnország, Svédország és Írország is, azonban ezen országok közül Svájc kivételével a többiek tagjai az Európai Uniónak, és komoly együttműködési megállapodások voltak és vannak a NATO-val is. Vagyis hát a semlegesség igencsak relatív fogalom, és igazán csak háború esetén van értelme, akkor is viszonylagosan. (Például Svédország és Svájc a 2. világháborúban átengedte a Finnországnak vagy Olaszországnak szánt német vasúti szállítmányokat, az Egyesült Államok pedig még a háborúba lépés előtt segítette Nagy-Britanniát a lend-lease szállításokkal.) Sőt, a hidegháború idején is inkább „el nem kötelezettségről” beszéltek, mint a két hatalmi tömb közötti országok szervezetté szilárdult álláspontjáról.

Manapság Európában katonai semlegességét egyedül Szerbia hangsúlyozza, ám Belgrád megfontolásaiban a kilencvenes évek délszláv háborújába történő euroatlanti beavatkozás és Belgrád NATO bombázása miatti lakossági elutasítás játszik szerepet a hagyományos oroszbarátságon, és egyfajta Nyugat és Kelet közötti „egyensúlypolitikára” történő hivatkozáson túl.

A semlegesség körüli kérdések vitatása és értelmezése tehát a jelenlegi apály ellenére a nemzetközi politika esetenként lényeges és forró kérdése lehet, és hatásától mi sem menekülhettünk. Nem véletlen ugyanakkor, hogy a kilencvenes évek közepére-végére, a NATO-csatlakozás esélyeinek tisztázódásával és konkretizálásával párhuzamosan, bizonyos mértékig erősödtek, illetve markánsabban jelentek meg a Magyarország semlegességét támogató megnyilvánulások. Nem érdektelen ezeket feleleveníteni.

A semlegesség melletti általános érvek a következők voltak: nincs komoly külső biztonsági fenyegetés; a NATO idejétmúlt, hidegháborúból visszamaradt katonai szervezet; szuverenitásunk korlátozását jelentené bármiféle biztonságpolitikai-katonai integrációhoz történő csatlakozás; szűkös anyagi eszközeinket a NATO-fegyverkezés céljára fordítanánk; külföldi csapatok és atomfegyverek állomásoznának Magyarország területén, ezáltal ellenséges hatalmak célpontjává válnánk; a semleges kis országok (Svájc, Finnország, Svédország, Ausztria) előkelő klubja  -  nem utolsó sorban katonai tömbökön kívülisége miatt -  együttesen és külön-külön is nagyobb szerepet játszik, mint amelyet mérete, gazdasági vagy katonai ereje indokolna, ezért az ő példájukat kell mintának tekinteni, és az ő nemzetközi státusuk elérését kell célul kitűzni. A fenti véleményeket vallók erősködtek, hogy a döntés egyedül rajtunk múlik, tőlünk függ, nincs szükség különösebb nemzetközi garanciákra. Egyébként is értelmetlen ilyen rövid idővel egy szövetségi rendszerből (Varsói Szerződés) történt kiszállásunk után egy újabbhoz csatlakoznunk, és az új, a nagyhatalmak együttműködésén és konszenzusán alapuló világrendben a katonai kiadások megtakarításával (peace dividend) a lakosság életszínvonalának emelésébe kell inkább invesztálnunk.

A semlegességet támogató álláspontokat akkor – és tulajdonképpen azóta is - négy nagy csoportba lehetett sorolni: nosztalgikus—történelmi felfogások, elvi—pacifista meggyőződések, kommunista -,,oroszbarát” álláspont, valamint a szélsőjobboldali—nacionalista megközelítés.

A nosztalgikus—történelmi felfogás részint az 1956-os semlegességi törekvések tovább éléseként, részint pedig a rendszerváltást közvetlenül megelőző idők semlegességet – mint leginkább lehetséges harmadik utat - támogató irányzatainak tovább élő nosztalgiájaként értelmezhető. Ez a felfogás hivatkozott világháborús történelmi tapasztalatainkra, amelyeket különböző katonai szövetségekben szereztünk, mindig a vesztes oldalon; hivatkozott a több évszázados „egyedül vagyunk” keserűségre is, „sérelmekre”, miszerint a Nyugat veszélyhelyzetekben (török, tatár, orosz stb.) – úgymond- mindig cserbenhagyott bennünket. Az álláspont nem vette figyelembe a megváltozott, nemzetközi kooperációt forszírozó és integrációs törekvésekkel jellemezhető akkori európai biztonsági helyzetet, és változatlanul a hagyományos biztonsági kockázatokat és fenyegetettségeket, a konfrontatív elemeket hangsúlyozta. Ez a nézet „nehezen megszerzett” függetlenségünket és szuverenitásunkat olyan abszolút értéknek tekintette, amelyhez körömszakadtáig ragaszkodnunk kell, és nem óhajtott az egyik kényszerűen vállalt szövetségből kikerülve bármely másikba akár önként bemasírozni.

Az elvi-pacifista meggyőződések — amelyek a legnehezebben vitathatók érvekkel, mivel a magát realistának tekintő fősodorral annyira gyökeresen ellenkező értékekből indulnak ki — a hagyományos hadsereg- és fegyverkezés ellenes attitűdöket jelenítették meg, és felbukkanásuk mindig természetes és tiszteletre méltó a demokráciákban. Alapelveikben tartalmaznak romantikus, antikapitalista érveket, a „megszokott” és „sematikus” történetileg kialakult paradigmák bírálatát, egyfajta nyugati civilizáció ellenes és antiglobalista morális irányultságot (a gazdag Észak vagy Nyugat ostorozását, az egyeduralomra törő, unilateralista és imperialista Amerika bírálatát), esetenként a honvédelemnek a militarizmussal való mechanikus azonosítását. Ez a felfogás mindig erőteljesen hivatkozik a civil társadalom vélt és valós érdekeire és értékeire, szemben az – úgymond - katonai militáns gondolkodással, amely - e vélemények szerint — valamennyi vele szembenálló nézet lényege. A NATO-csatlakozás valóságának következtében az elvi-pacifista álláspont befolyása visszaszorult, ám kiindulási értékei változatlanul befolyásosak, és esetenként – például az utóbbi majd harminc évben végrehajtott külföldi katonai beavatkozások és az erőszakos demokrácia-terjesztés nyomán – felerősödtek.

A harmadik álláspont, amelyet kommunista -„oroszbarát”-nak neveznék, tudva-tudatlanul a NATO-bővítéssel – és általánosságban is a NATO-val - szembeni ismert orosz (szovjet) érveket hangsúlyozta, megspékelve mindezt egyúttal a magyar gazdaság és politika Keletre visszanyitásának, illetve átorientálásának érveivel. Képviselői mintha nem vették volna észre, hogy időközben megszűnt a Szovjetunió, Oroszország már nem „a szocializmus és a nemzetközi proletariátus fényes csillaga”. Ha úgy tetszik, a „rablókapitalizmus” egyik mintaországa, az uralkodó és hagyományos orosz érdekek következetes és erőszakos érvényesítője lett. A hivatalos moszkvai politika a kilencvenes évek végétől egyre határozottabban és egyértelműbben a szembenállást és a Nyugattól, az orosz fejlődésnek az atlanti fősodortól eltérő civilizációs jellegét hangsúlyozza. Ez a fajta semlegesség-koncepció egyes korszerűtlen orosz különlegességi igények mindenkori elfogadását és támogatását is jelenti. Annak elismerését, hogy Oroszország nem „rendes”, normális államként csatlakozik egy kooperatív európai és világrendbe, hanem attól változatlanul különböző, az elkülönülési hagyományokat felelevenítő, konfrontatív megoldásokat eredményező érdekei vannak. Ez a koncepció a gazdasági összefonódás és magyar gazdasági és biztonsági érdekek szempontjait is hangsúlyozta akkoriban. Thürmer Gyula akkori véleménye szerint a NATO-ból való kimaradásunk több előnyt jelentett volna, „például: szabad cselekvést a magyar-orosz viszonyban, részvételt esetleges magyar—nyugati—orosz gazdasági konstrukciókban, nagyobb cselekvési szabadságot olyan kérdésekben, mint a magyar-iráni gazdasági kapcsolatok.” Bányász Rezső szerint „elsősorban ebben a térségben — nem az Atlanti-óceán partján — kell eladnunk a magyar föld termékeit…Mint semleges ország, könnyen elérnénk, hogy nemcsak a nyugati, hanem a keleti meglévő tőkét is — Japántól, Kínától Oroszországig és Ukrajnáig — újabb magyarországi beruházásokra lehetne rábírni.” „Ha a NATO terjeszkedik, ez térségünk számára ... előbb-utóbb új hidegháborús viszonyokat kreál. Maradjunk ki ebből végleg. ... Hazánk területéből a keleti szomszédaink ellen irányuló előretolt NATO-hídfőállást csinálnak. ... “A baloldali-,,oroszbarát” felfogás egyúttal bizonyos nacionalista rezonanciákat is szeretett volna kiváltani azzal, hogy semlegességünk esetére különleges történelmi szerepet, regionális központtá válás lehetőségét ígérte Magyarországnak.

A szélsőjobboldali—nacionalista megközelítés – vagyis a negyedik álláspont - a közelebbről meg nem fogalmazott magyar nemzeti érdekek és értékek hangsúlyozásval utasította el a nem kívánatos – mert szuverenitás vesztésnek, sőt a nemzetköziben való feloldódásnak tekintett - integrációs és szövetségi csatlakozást. Elvetette a globalizáció minden sajátosságát, amelyet egészében nemzetidegennek és nemzetellenesnek tartott. Racionális érvek helyett inkább érzelmekre hivatkozott, alapálláspontja végletesen túlideologizált volt. Nemzetközi összeesküvési elméleteket kreált, a mai Brüsszelt és Washingtont az egykori Moszkvával azonosította. A „magyar kisember” védelmére hivatkozva utasította el az „idegen” (nemzetközi) tőke hazai térnyerését és a privatizációt a külföldiek tulajdonszerzésével is járó elkerülhetetlen sajátosságai miatt az ország kiárusításaként állította be.

Mindezekkel az álláspontokkal szemben állt már akkoriban is az európai semleges országok egyre erősödő felismerése és gyakorlata, amely inkább abból indult ki, hogy a kooperatív struktúrák és a szorosabb integrációs formák nagyobb biztonságot kínálnak a kisebb országok számára, mint a biztonságpolitikai érdekek autonóm megfogalmazása és gyakorlása. A jövő tehát a biztonságpolitika területén — hiszen a semlegesség végül is biztonságpolitikai kontextusban értelmezhető csupán — a feladatmegosztásban és az együttműködésben keresendő. Annál is inkább, mivel a semlegesség elsősorban szembenálló nemzetállamok és szövetségeik katonai konfliktusai esetére kínál megoldást, az új biztonsági kihívások azonban sokkal komplexebbek, egyre inkább globálisak, túlnyomóan nem kizárólag katonaiak, a klasszikus semlegesség eszközeivel nem kezelhetők. Még akkor is, hogyha fontos és igaz ellenvetés lehet a jelenlegi nemzetközi rendszer kialakulatlansága, illetve átmenetisége. A bipoláris szembenállás megszűnte után a hagyományos semlegesség különböző felfogásai érzékelhetően elvesztették relevanciájukat. Ausztria, Svédország és Finnország azzal, hogy beléptek az Európai Unióba, történelmileg lemondtak (egyébként egymástól lényegesen különböző) semleges státusukról. Jelenlegi dilemmáik és tapogatódzásaik világosan bizonyítják, hogy a változatlanul létező biztonsági problémákra a ma Európájában sem, és globálisan  sincsenek elszigetelt nemzeti megoldások, és a semlegesség napjainkban az önálló cselekvés korlátozása (egyfajta önkorlátozás) éppen akkor, amikor a választási lehetőségek kiteljesednének, amikor az integrációs szervezetekben való tagság azt jelenthetné, hogy az országok részt vehetnének a róluk szóló döntésekben, és nemcsak elszenvedői lennének azoknak. Az okosan integrált Európa és a felelős, egyenrangú transzatlanti kapcsolatok ideálja – talán erre felé haladunk - ellentmond a semlegességnek. A semlegesség egész egyszerűen elszigetel, olyan területeken hangsúlyozza a nemzeti érdek és a nemzeti politika elsődlegességét, - esetenként kizárólagosságát - amely területeken az elmúlt időszakban történelmileg bizonyosodtak be az integráció és a kollektív-multilaterális megoldás előnyei: a kül- és biztonságpolitikák renacionalizálása Európa újbóli szétesését és egymással szembenálló csoportok kialakulását eredményezhetné. Nem lehetett véletlennek és csupán Nyugatra lihegő elitek törekvésének minősíteni, hogy szintén a kilencvenes évek közepére a NATO-val való intenzív párbeszédre törekedett már tizenöt európai ország, többségük a tagság szándékával. Az Európai Unióhoz tartozásnak is biztonsági vetületet kölcsönöz az európai biztonság újabb keletű, a krími orosz inváziót és annexiót követő megrendülése.  Az utóbbi időben, a Kína szuperhatalmi ambíciói és Oroszország agresszív érdekérvényesítése, valamint más regionális hatalmak felemelkedése miatt elbizonytalanodó egyes politikai elitek Európában ma nem a semlegességet preferálják, hanem a nemzeti szuverenitás végletes hangoztatásába menekülnek az összefogás és a kihívásokkal szembeni közös ellensúlyok erősítése helyett. Igyekeznek egyes vitákban köztes, „kiegyensúlyozott” álláspontokat elfoglalni, akaratlanul is segítve a Nyugat értékeinek és érdekeinek a megroppantását.

A hazai semlegességi viták óta eltelt több mint két évtizedben a világ nagyot változott. Az idősebb George Bush-hoz fűződő „új világrend” illúziók eltűntek. A kialakuló és egyre konfrontatívabb nemzetközi viszonyok közepette is az elmúlt évtizedek Magyarországot az euroatlanti térbe és szövetségi-politikai rendszerekbe integrálták. Ennek minden előnyeivel és következményeivel. Geopolitikai helyzetünk, történelmünk és a lakosság túlnyomó többségének vonzalmai is ide kötnek. Hídszerepünk tehát illúzió. Méretünktől függetlenül azonban egyfajta hídfő szerepet – másokkal együtt - még betölthetünk. Olyat, ahonnan – kötődéseinket szilárdan megtartva - segíthetjük az ellentétes partok közötti összeköttetés kiépülését. Ehhez az alakuló oldalak szereplői közötti általános elfogadottságunk lehet a biztosíték.

Dérer Miklós

 

 

 

Üzenjen nekünk

Close