Dérer Miklós: Kétszáz éves az amerikai külpolitika egyik alapdokumentuma

„Az európai hatalmak háborúiban mi soha semmi módon nem vettünk részt, mert ilyetén módon cselekedni nem fér össze politikánkkal. Mi csupán abban az esetben lépünk közbe és készülünk fel védelmünkre, amennyiben jogainkat megsértik, avagy komolyan fenyegetik, és ezáltal sérelem ér bennünket. Ezen félteke mozgalmaihoz szükségszerűen közvetlenül kapcsolódunk olyan okokból következően, amelyeknek nyilvánvalóknak kell lenniük minden felvilágosodott és pártatlan megfigyelő számára. A szövetkezett hatalmak politikai rendszere alapvetően különbözik ebből a szempontból Amerikáétól…

…bármilyen próbálkozást arra nézve, hogy rendszerüket a félteke bármely részére kiterjesszék, békénkre és biztonságunkra nézvést fenyegetőnek kellene tekintenünk…

…Egyetlen európai hatalom jelenleg birtokolt gyarmati és függő területeinek ügyeibe nem avatkoztunk be, és ezután sem fogunk beavatkozni. Azonban azokkal a kormányzatokkal kapcsolatban, amelyek kinyilvánították és megtartották függetlenségüket, amelyet mi alapos megfontolás után és igazságos elvek alapján elismertünk, bármely európai hatalom részéről bármiféle beavatkozást elnyomásuk, vagy sorsuk bármiféle ellenőrzése céljából nem tekinthetünk másnak, mint barátságtalan lépés bizonyítékának az Egyesült Államokkal szemben.”

Az Egyesült Államok „szent nemzeti dogmá”-ja a Monroe-elv (Monroe doctrine), amely még a nálunk talán ismertebb Truman elvnél sokkal inkább benne van a külpolitika és a történelem iránt érdeklődő átlagamerikai tudatában, lévén, hogy az „Amerika az amerikaiaké”, „Amerika különleges”, „különbözünk az európaiaktól”, sőt, az „AMERICA FIRST” jelszavakkal is társítani lehet. Európában – különösen a baloldalon meg a szélsőjobb körökben, no meg a volt szovjet világ közvéleményének egy jó részében– az amerikai imperializmus alapkrédójának tartják, és semmi másnak.

A véleményekben sok igazság van, de ahogyan minden közvélekedéssel kapcsolatban elmondható, a valóság egy kissé összetettebb, ahogyan James Monroe-nak, az Egyesült Államok ötödik elnökének 1823 december 2-i kongresszusi beszédéből alaposabb olvasás a fenti idézett részletekből is kiolvasható.

James Monroe elnök aktuális (!) külpolitikai kérdésekben a Kongresszusnak küldött 1823-as üzenete – erőteljesen hangsúlyozva az amerikai kontinens köztársasági rendszer(ei)nek lényegi eltérését az európai monarchiák berendezkedésétől - alapvetően a nyugati féltekének európai hatalmak (monarchiák) általi kolonizációjával szembeni amerikai elutasításról szólt, általánosságban és konkrét lépéseket nem kifejtve. Az eredetileg akkor aktuális fenyegetésekre válaszul megfogalmazott anti-kolonialista elvek hamarosan amerikai mítosszá emelkedtek, és az elkövetkező generációk politikusai számára az amerikai expanzió hivatkozási (vagy elutasítási) alapjává emelkedtek. A tizenkilencedik és huszadik század külpolitikai vitáiban – hadd utaljak az 1840-es évek nyugati irányú terjeszkedésére, a polgárháborús önvédelmi diplomáciára, a spanyol-amerikai háború erős imperiális vonatkozásaira, vagy akár a Népszövetség gondolatának megfogalmazására – a Monroe-elv eminens szerepet játszott.

Az ötödik elnök által kifejtett elv megfogalmazásában a külügyminiszter, John Quincy Adams - aki egyébként elődjét követte az elnökségben – Monroe-nál nagyobb szerepet játszott. Gondolataik természetesen nem előzmények nélkül pattantak ki a fejükből. Hivatkozhattak – ahogyan ma is hivatkoznak rá az izolacionisták - George Washington-nak, az első elnöknek 1796-os híres búcsúüzenetére („Európának megvannak a maga elsődleges érdekei, amelyek a mieinkkel semmilyen, vagy csupán nagyon távoli kapcsolatban vannak”). Vagy Thomas Jefferson feljegyzésére 1813-ból, amit a kibontakozó dél-amerikai függetlenségi mozgalmakkal kapcsolatban írt („…bármiféle kormányzatot is hoznak végül létre, azok amerikai (kiemelés az eredetiben – D.M.) kormányzatok lesznek, amelyek nem szándékoznak tovább rész venni Európa soha véget nem érő felfordulásaiban. Az európai nemzetek a földkerekség különálló részét alkotják...országaik egy másmilyen rendszer alkotóelemei…Amerika maga is különálló félteke. Szükségszerűen megvan a különálló érdekrendszere, amelyet nem szabad az európai érdekeknek alárendelni…”

Mi volt az a konkrét helyzet, amelyre a még mindig fiatal, és a gyarmattartó európai hatalmaktól még igazán komolyan nem vett Egyesült Államok úgy érezte, hogy reagálnia kell?

A tengeri kereskedelemre jelentős mértékben támaszkodó gyarapodó új államot irritálták az amerikai kontinens európai gyarmattartó hatalmainak kizárólagos kereskedelmi jogai ottani függő területeiken. Nyitottnak kívánta látni a kontinenst az áruszállításai érdekében, és hevesen ellenezte az egyébként általa ideológiai okokból is elvetendő gyarmatosítást, a nyugati féltekén az európai monarchikus jelenlétet. Nyugtalanította a18. században Észak-Amerikában is megjelenő cári orosz birodalom expanziója is, ami nem csupán Alaszkát, hanem a Csendes-óceán attól délre fekvő partvidékét szintén érintette. Különösen heves reakciókat keltett egy 1821-es cári ukáz, amely komolyan akadályozta volna az amerikai kereskedelmi hajók jelenlétét ezen a területen, további kereskedelmi korlátozásokat jelentett volna a már létező brit, francia és spanyol mellett.

Az európai gyarmatosítást ellenző anti-kolonizációs álláspontnak ez volt a gazdasági alapja.

A jelentős gazdasági érdeksérelem mellett aktuálisan az akkori századforduló körül és után fellángoló és sikeres latin-amerikai függetlenségi küzdelmek, az új, az Egyesült Államokéhoz hasonló berendezkedésű köztársaságok támogatása, függetlenségük védelme volt Monroe (és John Quincy Adams) üzenetének, a készülő európai beavatkozást elutasító álláspontjának a politikai háttere.

A spanyol gyarmatok függetlenségi harcának sikereit nagyban lehetővé tette az a körülmény, hogy a napóleoni háborúkban elfoglalt, és egyébként is meggyengült spanyol monarchia nem volt képes a hatékony fellépésre ellenük. Napóleon pedig inkább szabadulni akart amerikai birtokaitól (Louisiana eladása). A Waterloo után, a bécsi kongresszuson kialakított szent szövetségi rendszer a status quo ante visszaállításában gondolkodott. Megvolt a veszélye az európai monarchiák összehangolt fellépésének azok ellen az újonnan függetlenné vált latin-amerikai volt gyarmatok ellen, amelyek új státusát az Egyesült Államok elismerte. Mivel azonban a kor legnagyobb hatalma, Nagy-Britannia ellenezte az intervenciót, és hamarosan elismerte az új köztársaságokat, a közös európai katonai megoldás lekerült a napirendről.

John Quincy Adams külügyminiszternek a doktrína megfogalmazásán túl még egy vonatkozásban volt jelentős szerepe a Monroe-nyilatkozatban. A többi európai hatalom amerikai intervenciós és terjeszkedő törekvéseit gyanakvással figyelő Nagy-Britannia javasolta a washingtoni kormánynak, hogy adjanak ki egy közös állásfoglalást ezek ellenében. Bár természetesen presztízs-emelkedésnek lehetett volna tekinteni a negligált köztársaság és a vezető hatalom együttes fellépését, Adamsnak sikerült meggyőznie politikustársait, hogy az Egyesült Államok önállóan adjon ki egy nyilatkozatot, ami jelezte a fiatal állam növekvő önbizalmát és nagyobb nemzetközi státusra támasztott igényét.

A sokáig Amerikában alig hivatkozott, nem is doktrínának nevezett, és a nagyhatalmak által is figyelmen kívül hagyott Monroe-nyilatkozatra 1848-ban James Knox Polk elnök kiterjesztés-értelmezésével vetődött rá először a figyelem. A még mindig fiatal, de erősödő Egyesült Államok nyugati irányú terjeszkedését ideológiailag alátámasztani hivatott Manifest Destiny (végzetszerű küldetésnek fordítanám – D.M.) értelmében az elnök figyelmeztette Nagy-Britanniát és Spanyolországot, hogy nem vethetik meg lábukat Oregon, Kalifornia és Új-Mexikó területén, amely egyébként az Egyesült Államok kontinentális terjeszkedésének célpontjai volt.

Monroe üzenete a korai időkben inkább a demokraták, mint az egész amerikai politikai establishment gondolkodását határozta meg. Igazán akkor került elő újra, mint hivatkozási alap, amikor az Egyesült Államok megfelelő erővel és tekintéllyel is alá tudta támasztani. A polgárháború (1861-1865) után a Monroe-elv értelmezése kiszélesedett. Amilyen mértékben növekedett Washington ereje és hatalma, olyan mértékben kezdte igazolni az Államok terjeszkedési és az amerikai kontinensen hegemón törekvéseit.

Miután a spanyol-amerikai háborúban az Egyesült Államok részint felszabadította, részint elfoglalta a maradék karibi és csendes-óceáni spanyol gyarmatokat, az utolsó nagyobb európai hatalom is kivonult az amerikai kontinensről, a gyarmati jelenlétük (kivételekkel!) alapvetően megszűnt. Az Egyesült Államok teljesítette a Monroe-elv egyik alapvető kitűzését, az anti-kolonializmust, és világhatalommá érett. Paradox módon ez azt is jelentette, hogy maga is gyarmattartóvá vált Guam, Puerto Rico és a Fülöp-szigetek megszerzésével.

Azonban nem állt meg itt, és Latin-Amerika felé fordult. A Monroe-elv „természetes” következményének tekintett Roosevelt Corollary (2004), Theodore Roosevelt elnök egyértelműen hegemonista doktrínája az Egyesült Államok jogát fogalmazta meg arra nézve, hogy érdekei sérülése esetén katonailag is beavatkozhat a latin-amerikai államok belügyeibe. (Erre az elkövetkező években jó párszor sor is került. Az Egyesült Államok beavatkozott 1904-ben a Dominikai Köztársaságban, 1914-ben Mexikóban, 1911-ben Nicaraguában, és 1915-ben Haitin.). )

Az elnök saját politikáját „morális szükségszerűség”-nek tekintette. Nevéhez fűződik az ún. „furkósbot politika” (big stick policy). Gyakran idézett egy nyugat-afrikai szólást, miszerint "Beszélj halkan és hordj egy nagy botot, messzire jutsz." (Speak softly and carry a big stick, you will go far.)

Korabeli amerikai karikatúra a „big stick” politikáról

Az intervenciós politika – amelyet Theodore Roosevelt-et követően Taft és Wilson elnökök is előszeretettel alkalmaztak – nemcsak egyfajta „nemzetközi rendőrré tette Washingtont a nyugati féltekén, hanem súlyosan megterhelte a latin-amerikai államokhoz fűződő viszonyát is. A húszas években a republikánus elnökök – Harding, Coolidge és Hoover – valamelyest igyekeztek lazítani a szorításon, azonban végül a demokrata párti Franklin Delano Roosevelt-re (FDR-ra) hárult a feladat, hogy republikánus kuzinjának, Theodore-nak a politikáját alapvetően korrigálja.

Első elnöki beiktatási üzenetében, 1933 március elején – még konkretizálás nélkül - bejelentette új külpolitikai doktrínáját, az úgynevezett „jószomszédsági politikát” (policy of the good neighbor): „A világpolitika területén ajánlanám ennek a nemzetnek a jó szomszéd politikáját – olyan szomszédét, aki határozottan tiszteli önmagát, és tiszteli ezáltal másoknak a jogait is.” Ezzel majdnem egyidőben Montevideó-ban, az amerikai államok hetedik nemzetközi kongresszusán az Egyesült Államok delegációja aláírta az államok jogainak és kötelességeinek konvenciókát, amelyik kimondta: „Egyetlen államnak sincs joga arra, hogy beavatkozzon egy másiknak a belügyeibe vagy külügyeibe.” Ez pedig azt jelentette, hogy Washington elfogadta a többi amerikai állam álláspontját a szuverenitás védelmének kérdéseiben. Három évvel később, Buenos Airesben pedig aláírta a konvenciót, amely leszögezte: ”A Magas Szerződő Felek kijelentik, hogy megengedhetetlen bármelyikük közvetlen vagy közvetett beavatkozása bármilyen okból a résztvevő államok belső vagy külső ügyeibe.”

Az Egyesült Államok ezzel nemzetközi jogi dokumentumban határolta el magát az addigi intervenciós politikától.

Ezután – a második világháború alatt és azt követően – latin-amerikai politikáját elvben az egyes államokkal történő bilaterális konzultációkon és az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) multilaterális kereteiben alakította. A gyakorlatban azonban a hidegháború viszonyai között, a szovjet és kommunista fenyegetés nyomásában a nemzetbiztonságát fenyegetőnek ítélt helyzetekben nem zárta ki az unilaterális megoldásokat. (Még azokban az esetekben sem, ha felfogott érdekei érvényesítésével autoriter és diktatórikus megoldásokat látott szükségesnek támogatnia.) Guatemalai, kubai, argentínai, nicaraguai, haiti, chilei, grenadai és más nyílt vagy titkos beavatkozásai ezt bizonyították. A kubai válság, amelynek végkimenetele az amerikai kontinensen a szovjet katonai jelenlétnek (fenyegetésnek) vetett véget, a Monroe-elvvel való kapcsolata egészen nyilvánvaló.

Napjainkban, a megváltozott nemzetközi környezetben és a latin-amerikai államok növekvő öntudatának és önálló orientációinak erősödése közepette nehezebb Washington számára a nyugati féltekét továbbra is saját exkluzív befolyási övezetének tekinteni. A térségben tapasztalható kínai és orosz térnyerést mindenesetre regionális koalíciók építésével próbálja akadályozni, egyelőre változó sikerrel.

Dérer Miklós