Dérer Miklós: Kína a szuperhatalmi státus küszöbén

Dérer Miklós: Kína a szuperhatalmi státus küszöbén


Dérer Miklós ezúttal a Kína Népköztársaság gazdasági és katonai felemelkedésének folyamatát vizsgálja, valamint az arra vonatkozó nyugati percepciót.

Kína a szuperhatalmi státus küszöbén

(A „kemény hatalom” építése)

 

Az Egyesült Államok jelenleg a világ legnagyobb gazdasága, a mintegy 100 billiós (pontosabban száznégyezer milliárdos) globális GDP mintegy egynegyedét produkálja, és ez a teljesítménye kisebb-nagyobb hullámzásokkal – a második világháború végén például a 44 százalékot tett ki! – igencsak konstansnak tűnik. Azonban Kína nagy iramban jön fel, és gazdasági fejlődésének az utóbbi időben megfigyelhető lassulása ellenére a legtöbb elemző szerint 2030-ra megelőzi az Egyesült Államokat. Oroszország 1,8 billiós (1800 milliárdos) teljesítményével éppen nem fér be az felső tízbe. Európából négy ország is szerepel a vezető tízes csoportban, nem meglepetésre Németország van közülük a legelőkelőbb helyen.

Az alábbi táblázatok a 2022-es, tehát jelenlegi becsléseken alapulnak. első a top10 -et mutatja, a másik kissé grafikusabban és színesebben az első ötvenet. (A trillió magyarul billiót, tehát ezer milliárdot jelent.)

1. ábra

Rank Country GDP (current prices, USD)
#1  United States $25.3 trillion
#2  China $19.9 trillion
#3  Japan $4.9 trillion
#4  Germany $4.3 trillion
#5  United Kingdom $3.4 trillion
#6  India $3.3 trillion
#7  France $2.9 trillion
#8  Canada $2.2 trillion
#9  Italy $2.1 trillion
#10  Brazil $1.8 trillion

 

2. ábra

Egyébként az Európai Unió gazdaságait összesítve mind a GDP-ban (nemzeti össztermék), mind pedig a PPP-ben (összehasonlítható vásárlóerő) a harmadik helyen lennének az Egyesült Államok és Kína után, nem sokkal lemaradva.

Mielőtt Kína globális hatalmi törekvéseinek gazdaságon és politikán túli, hard power (tkp. katonai) helyzetét és irányait vizsgálnánk, még két ábra. A 3. ábrán vázlatosan Kína elképesztő ütemű gazdasági növekedését látjuk, a 4.-en pedig a katonai költségvetésnek az utóbbi évtizedben megfigyelhető dinamizmusát, amelynek egyes összefüggéseivel kíván foglalkozni a jelenlegi cikk is.

3. ábra

4. ábra

A Középső Birodalom a huszonegyedik század első évtizedének végéig szervesen bekapcsolódott a világgazdaságba, és sajátos kommunista pártirányítású államkapitalizmusával részint lenyűgözte, részint elgondolkoztatta a világot. Eleinte úgy tűnt, hogy Peking elfogadja a kialakult nemzetközi viszonyok alapvető struktúráit, és beilleszkedik az amerikai vezetésű „világrend”-be egyfajta junior partnerként. A gazdasági befolyás növekedése azonban előbb-utóbb meghozta a politikai étvágyat is, és az egyre határozottabb és agresszívebb érdekérvényesítési törekvések katonai alátámasztást is igényeltek. (Ld. egyértelmű és egyoldalú, mesterséges szigetépítésekkel is alátámasztott terjeszkedési lépéseit a Dél-kínai tengeren, vagy komoly konfliktussal fenyegető fellépését Tajvannal szemben az egy Kína-elv nemzetközi tudatosítása céljából.)

Kínát nemzetközi elemzők erősen kritizálják, hogy - hasonlóan az egykori Szovjetunióhoz -, a védelmi költségvetése nem átlátható, hiányzik a transzparencia, és a hivatalos adatok nem fedik a valóságot. Abban azonban a hivatalos és a becsült adatok is megegyeznek, hogy a Népköztársaság az Egyesült Államok után a legnagyobb összeget fordítja katonai kiadásokra.   Sőt, a tekintélyes amerikai think tank, a CSIS (Center for Strategic and International Studies) szerint a kínai katonai költségvetés növekedése legalább egy évtizede felülmúlja az ország általános gazdasági fejlődésének ütemét.

A világ vezető katonai költségvetésű országai 2021-ben

5. ábra

A következő ábrán pirossal a hivatalos kínai adatok, szürkével a SIPRI, a stockholmi békekutató intézet becslései.

6. ábra

Ahhoz, hogy egy államot globális katonai hatalomnak, szuperhatalomnak tekinthessünk, többek között két területen szükséges kiemelkedőt produkálnia: a világtengereken jelen lévő és műveletekre képes haditengerészettel (blue water navy), valamint globális-interkontinentális nukleáris csapásmérő, illetve elhárító képességgel kell rendelkeznie. Jelenleg az Egyesült Államok tekintélyes előnyben van mind a repülőgéphordozók (11, szemben 3-al), mind a nukleáris meghajtású tengeralattjárók, mind pedig a nagyobb felszíni hajók számában. A haditengerészet kötelékében tartott hajók összlétszámában a kínaiak viszont már vezetnek. Amerikai előrejelzések szerint a kínai haditengerészet 2040-ig 40 százalékkal fogja emelni a rendszerben tartott hadihajók létszámát. Kínai katonai szakértők úgy tartják, hogy a kontinentális bezártságú és a tenger felé riválisokkal körülvett Kína számára létfontosságú a tengeri hatalommá válás a tenger felől jövő fenyegetések ellensúlyozására, valamint a tengeri kereskedelmi útvonalak biztosítására.

A fenyegetésekkel kapcsolatban pedig egy kínai katonai szakértő egyértelműen az amerikaiakra utalt azzal megjegyzésével, miszerint „a leginkább megoldatlan kérdés, hogy mit tekintsünk amerikai provokációnak Kína felségvizein”. Aminek határait ugye a kínai vezetés eléggé tágan értelmezi.

Más komolyabb haditengerészettel rendelkező hatalmak egyébként ezen a szinten már nem rúgnak labdába.

Alább a jelentősebb hadihajókban kialakult kínai számszerű előnyt mutatja a grafikon. A számszerűség egyelőre nem jelent erősebb haditengerészetet, de a kínaiak egyértelműen azt a helyzetet vették célba.

7. ábra

Ami pedig a nukleáris fegyvereket illeti, Kína még messze elmarad az Egyesült Államok és Oroszország felhalmozott készleteitől, de képességeinek növekvő építése és robbanófejeinek szaporodó száma komolyan fenyegeti a jelenleg még létező nyugati (amerikai) katonai fölényt ezen a területen is. Mint a politikai és gazdasági területeken, ezen is erősödik a kölcsönös gyanakvás és a párbeszéd hiánya is akadály. A kivezető utat nem igazán látni ebből a helyzetből.

A 8. ábra alant a 2021-es állapot szerint mutatja  az ismert nukleáris hatalmak felhalmozott robbanófejeinek számát és sorrendjüket.

Az utolsó grafikon Kína nukleáris robbanófejeinek számszerű növekedését mutatja 2011 é s2030 között – tények és előrejelzések

9. ábra

Nem véletlen tehát, hogy a legfontosabb két nyugati erőközpont, az Egyesült Államok és a NATO az elmúlt egy-két évben kiemelten foglalkozott a „kínai kérdés”-el. A Biden-adminisztráció közvetlenül hivatalba lépése után megjelentetett ideiglenes nemzetbiztonsági stratégiai irányelveiben (Interim National Security Strategic Guidance) – Trump elnök Kína-politikáját kvázi a kétpártiság jegyében folytatva – kiemelten foglalkozott a kínai politika alakulásával, és hosszútávú rendszerszintű kihívásként értékelte a bekövetkezett változásokat:

„Különösen Kína vált gyorsan magabiztosabbá. Ez az egyetlen versenytárs, amely potenciálisan képes egyesíteni gazdasági, diplomáciai, katonai és technológiai erejét, hogy tartós kihívás elé állítsa a stabil és nyitott nemzetközi rendszert… Peking és Moszkva is sokat fektetett olyan erőfeszítésekbe, amelyek célja az Egyesült Államok hatalmának korlátozása, és annak megakadályozása, hogy megvédjük érdekeinket és szövetségeseinket szerte a világon.”

A NATO – nem véletlenül – ugyanebben a gondolati mederben értékeli Kína nemzetközi szerepét és viselkedését. Erőteljesen fogalmaz, de egyesek szerint kissé enyhébben és homályosabban, és Kínát nem kifejezetten rendszerszintű kihívásként azonosítja, helyesebben nem mondja ki ezt, hanem – elsősorban az európai szövetségesek álláspontjának engedve – nyitva hagyja a közeledés és az esetleges „békés együttélés” egyébként eléggé halványuló lehetőségeit. Ahogyan az idén elfogadott madridi Stratégiai Koncepció fogalmaz:

„A Kínai Népköztársaság (KNK) kinyilvánított ambíciói és erőszakos politikái kihívást jelentenek érdekeink, biztonságunk és értékeink számára. A Kínai Népköztársaság a politikai, gazdasági és katonai eszközök széles skáláját alkalmazza globális lábnyomának és hatalmának növelésére, miközben átláthatatlan marad stratégiájával, szándékaival és katonai fejlesztésével kapcsolatban. A KNK rosszindulatú hibrid és kiberműveletei, valamint konfrontatív retorikája és félretájékoztatása a szövetségeseket célozza meg, és károsítja a Szövetség biztonságát. A KNK a kulcsfontosságú technológiai és ipari szektorok, a kritikus infrastruktúra, valamint a stratégiai anyagok és ellátási láncok ellenőrzésére törekszik. Gazdasági befolyását arra használja fel, hogy stratégiai függőséget hozzon létre és növelje befolyását. Arra törekszik, hogy felforgassa a szabályokon alapuló nemzetközi rendet, beleértve az űr-, a kiber- és a tengeri területeket is. Értékeinkkel és érdekeinkkel ellentétes a Kínai Népköztársaság és az Orosz Föderáció közötti stratégiai partnerség elmélyülése, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend aláásására irányuló, egymást kölcsönösen erősítő próbálkozásaik.”

Nyilvánvaló, hogy nem egyszerű feladat a magára találó és hatalmasan erősödő Kína nyugati kezelése.  A történelem során a feltörekvő, az adott status quo-t megkérdőjelező hatalmak és a kialakult helyzethez kötődő status quo hatalmak összeütközése sokkal gyakoribb volt, mint békés kiegyezésük. (Bár az utóbbira is akad példa, ld. a brit-amerikai váltást a huszadik században.)¹ Napjainkban egy nem békés megoldás, a kiegyezés elmaradása nem egyszerűen hatalmas pusztítással, hanem az emberi civilizáció végével is fenyegethet. Halvány reménysugár, hogy a szembenálló oldalak a világgazdaságban és esetenként kulturálisan is interdependensek, egymásra utaltak. A politikusi józanságban is bízni lehet…talán.

Mindenesetre a feladvány adott.

 

Dérer Miklós

¹ Természetesen itt két liberális demokráciában és nyitott világgazdaságban érdekelt, történelmükben is összefonódó hatalomról volt szó, amelyeknek megvolt a közös kihívójuk is (Németország és Japán).

Üzenjen nekünk

Close