Dérer Miklós: Kisállamok a nemzetközi rendszerben

Az anekdota szerint, amikor 1957 elején, a Kádár-rendszer konszolidációja elején, a rezsim nemzetközi kommunista tábor előtti legitimációját elősegítendő Magyarországon járt Csou En-laj akkori kínai miniszterelnök, a tárgyalások során megjegyezte tárgyalópartnereinek: „Jó maguknak, tízmillióan vannak, itt mindenki ismeri a másikat".

Kisállamok a nemzetközi rendszerben

Az anekdota szerint, amikor 1957 elején, a Kádár-rendszer konszolidációja elején, a rezsim nemzetközi kommunista tábor előtti legitimációját elősegítendő Magyarországon járt Csou En-laj akkori kínai miniszterelnök, a tárgyalások során megjegyezte tárgyalópartnereinek: „Jó maguknak, tízmillióan vannak, itt mindenki ismeri a másikat”.

Szeretünk vitázni arról, hogy kis állam, kis ország, vagyunk-e, vagy ez a kijelentés önmagunk leértékelése. Fontos azonban megjegyezni, hogy valamennyi nemzetközi besorolás szerint közepes méretű ország vagyunk a magunk majd kilencmilliós (és csökkenő) lakosságszámával, valamint 93 ezer km² (stabilan!) területével. A világ 261 állama (az ENSZ-nek jelenleg 193 tagállama van) és többé-kevésbé önálló országa-területe között a 112-ikek vagyunk méretünkkel.

Nem véletlen, hogy elég nagy a bizonytalanság a kis állam, a kisállamiság fogalma körül. Sok elemző eléggé mesterkélt, mindenre ráhúzható (one size fit all) kategóriának tartja. Mi számít igazán? Mi különbözteti meg a kisállamot a közepes, vagy nagy államtól? A terület mérete? A lakosság száma? A gazdaság teljesítménye? A kulturális-nyelvi befolyás, az ún. soft power? Mongólia például fejlődő ország, a világ rangsorban 19. legnagyobb területű állama, több, mint másfél millió km², mindössze 3 millió lakossal. Hollandia viszonylag kis ország, csupán 41 ezer ötszáz km², de több, mint 17 millió lakosa van, fontos gazdasági és intellektuális hatalom, és a GDP rangsor alapján helye lenne a G20-akban is, a hasonló nagyságú területen elterülő, ám fele akkora lakosságú Svájccal együtt. Vagy vegyük Vatikánvárost, a világ legkisebb területű és lakosságú önálló államisággal bíró entitását (0,4 km², kevesebb mint ezer állandó lakos), amelynek befolyása és hatóköre globális, és esetenként nagyobb hatalmak szerepét is meghaladhatja.

Az úgynevezett kisállam – az ENSZ nómenklatúra szerint az 5 milliónál kisebb lélekszámú ország – a történelemben mindig normális, sőt tipikus jelenség volt. A nagy államok sokkal kevésbé voltak stabilak, a nagy egységek-birodalmak többnyire rövid életűek, vagy csupán keretek voltak. A lokális és regionális, később pedig a nemzeti aspirációk legtöbbször szétfeszítették a nagyállami kereteket; másrészt jelenleg is látjuk, hogy a „nagyállamiság” milyen problémákat eredményezhet – lásd Kína, India, Oroszország, Szudán és más országok területi épségének (a jelenlegi világhelyzetben persze nagyrészt elméleti) veszélyeztetettségét, az elszakadási törekvéseket.

A kis és nagy állam közötti különbségek mesterkéltségét az ENSZ-én kívül más nomenklatúrák bizonytalansága is alátámasztja. A Nemzetközösség „kis állam” meghatározása a másfél milliós, vagy annál kisebb lakosságszámú tagországokat jelöli (leginkább Karib-térségi és Csendes óceáni sziget- és szigetvilág országokat.). Ugyanakkor - láss csodát! - nagyobb országok is beleesnek ebbe a kategóriába (Botswana, Namíbia stb.)  Az Európai Unióban a „nagy ötös”-ön (Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és Lengyelország) kívül valamennyien kisországnak minősülünk az elemzésekben. De az ENSZ klasszifikációs rendszerében is van egy olyan kategória, a Kis Fejlődő Szigetállamok (SIDS), amelyben nemcsak kisállamokat (Kuba), nemcsak szigetországokat (Belize, Bissau-Guinea, Guyana), és nemcsak fejlődő országokat (Szingapúrt!) találhatunk.

A kis szigetállamok problémái egyébként talán a legfeszítőbbek a kisállamok között. Vegyük a Csendes-Óceán hatalmas térségének országait. Nemcsak a mérhetetlen távolságok, a gazdaságok kiszolgáltatottsága a nehézség. Egyrészt ezt az eredetében, leszármazásában, nyelvében és történelmében közös, hatalmas, több millió négyzetkilométert lefedő óceáni területet borító szigetvilágot – Polinéziát -, annak egységét az európai gyarmatosítás aprózta fel. Másrészt vegyük közülük Kiribatit, ezt a 100 ezer lakosú, egy szigeten és 32 atoll-on, 900 km² szárazföldi területen, de elszórva a szárazföldi Egyesült Államokkal megegyező Csendes-óceáni térségben elhelyezkedő államot. (Kisállam? Hagyjuk!) Ezt a szigetvilágot a globális felmelegedés következményeként a tengerszint emelkedése létében fenyegeti, hiszen legmagasabb tengerszint feletti magassága 3 méter. Semmi sem mentheti meg őket: a teljes lakosság előbb-utóbb kitelepülésre ítéltetett. Viszont jelenleg még képtelenek alternatív megoldást találni arra a dilemmára, hogy a népesség elköltözése (ami a könnyebbik (?) része a váltásnak) után hogyan tudnák átmenteni az állam szuverén státusát is az új területre. A másik megoldás csüggesztő: szétköltöztetni a befogadó országokba a népességet, beletörődve egy ország és egy formálódó nemzet eltűnésébe, voltaképpen halálába.

Talán extrém példa, de valószínűleg nem marad egyedi.

Nem vitás, a kisállami létnek súlyos hátrányai vannak. A szakirodalomban közhely a kisállamok biztonsági deficitje, amely különösen a második világháború történései nyomán vált nyilvánvalóvá. Esetenként azt is megkockáztatták egyesek, hogy a kisállamiságnak lejárt az ideje – amely vélemény gyarmati rendszer összeomlása és az önálló államok gombamódra bekövetkezett megszaporodása után nyilván már nem állja meg a helyét. Mindenesetre a katonai erő, a gazdaság összteljesítménye, a befolyás, a nagyoknak való, esetenként veszélyeket hordozó kitettség, a kényszerűen befolyási övezetekbe vagy érdekszférákba sorolhatóság, valamint a népességszám és az erőforrások csekélysége nagyban befolyásolja a helyzetüket. Ahogyan a földrajzi elhelyezkedés is. A nemzetközi politika befolyása rájuk jóval nagyobb és esetenként károsabb, mint a nagy, vagy közepes méretű országok esetében ez megfigyelhető. Katonai akcióknak kevésbé tudnak ellenállni, az elrettentő potenciáljuk gyenge. Azok számíthatnak megértőbb kezelésre a nemzetközi politika főszereplői részéről, amelyeknek nagyobb presztízse van, vagy vannak választási lehetőségei politikájukban. Általánosságban azonban a kisállamot inkább „gyenge államnak” is nevezik vagy tartják. Komoly hátrányban vannak az információszerzésben és feldolgozásban, kapacitásaik szűkösebbek, és a globális és regionális struktúrák sem támogatják minden esetben a szerepvállalásukat.

De valóban csupán általános hendikeppel telítettek ezeknek az államoknak a mindennapjai? A kisállamiság tényleg csupán azt feltételezi, hogy hiányosak vagy hiányoznak az államhatalom, az autonóm cselekvés lehetőségének és a nemzetközi pozíciónak egyes attribútumai? A kisállam lényege ezek szerint egyszerűen az a sajátosság, hogy hiányosak vagy hiányzanak az államhatalom, az autonómia és a nemzetközi pozíció egyes attribútumai?

Nem egészen. A kis államnak egyesek szerint kisebb problémákat is kell megoldania, felelőssége nem akkora, mint nagy társainak. Esetenként olyan stratégiai rugalmasságról tehet bizonyságot, lavírozhat, amit a nagyhatalom nem feltétlenül engedhet meg magának – ld. Vietnam, Korea, a Közel-Kelet egyes államai). Jóval több a sikeres kisállam, mint a világ egyes, akár fejletteb területein a nagyállamok jórésze (Szlovákia, Írország, Észtország, Izland, Szingapúr, Luxemburg, vagy Liechtenstein).  A kisállamok konfliktushelyzetben komoly alkuerővel is rendelkezhetnek.

Az utóbbi évtizedekben megszaporodott létszámú kisállamok ugyanakkor ugyanazon a pályán működnek, mint nagyobb társaik. A minden állami szereplőt érintő globális kihívások súlyának megnövekedése együttműködésre készteti, sőt kényszeríti a nemzetállamokat. Hagyományosan a multilaterális szervezetek azok a fórumok, ahol a kisállamok leginkább gyakorolhatják befolyásukat, ahol hangjuk leginkább hallatszik és tekintetbe veendő. Ezekben a szervezetekben már a nagy számok törvénye alapján is komoly lobby- és nyomásgyakorló erővel rendelkeznek. Az ENSZ tagállamainak többségét a kis államok teszik ki, és ottani szereplésük is bizonyítja, hogy ők a leghatározottabb támogatói a világos szabályokon alapuló multilateralizmusnak. Az világszervezet olyan platformot és alkalmat kínál a kisországoknak, ahol egyedi méreteiknél aránytalanul nagyobb szerepet játszhatnak a globális kérdések kezelésében. Nem csoda, hogy képviselőik vezető pozíciókat vívnak ki a különböző ügyek előterjesztői, tárgyalói és ötletadóiként.

A jelen „mainstream” szakirodalma hajlamos eltekinteni a múltnak a méret, a történelem, a kultúra meghatározó szerepéről vallott megközelítéseitől. A gazdasági növekedés és technológiai fejlődés dinamikáját, a (liberális) demokrácia és a jogállamiság állapotát, a civil társadalom lehetőségeit, a jó kormányzást és a hatékony adminisztrációt fontosabbnak tartja egy állam súlyának és presztízsének meghatározásában. Sőt, a teret nyert és pár évtizede uralkodott „global village”-koncepció, amely szerint minden összefügg a  mai határok nélküli világban – mindez a globalista poszt-modern illúziója lenne? – bevezette a „kisebb állam” fogalmát a kissé dehonesztálónak tekintett „kisállam” helyett. Ez a felfogás minden méretre, földrajzi helyzetre, bármilyen rangsorra utalást elvet, elképzeltnek (imagináriusnak), mitológiának tartja az ilyen jellegű megközelítéseket.

Marad tehát a kérdés: valóban létezik-e a kisállam, mint olyan és ha igen, miről ismerszik meg?

A válasz lehet akár tetszőleges. De addig is: Small Is Beautiful!

Dérer Miklós