Dérer Miklós: Kisállamok a nemzetközi rendszerben

Dérer Miklós: Kisállamok a nemzetközi rendszerben

Az anekdota szerint, amikor 1957 elején, a Kádár-rendszer konszolidációja elején, a rezsim nemzetközi kommunista tábor előtti legitimációját elősegítendő Magyarországon járt Csou En-laj akkori kínai miniszterelnök, a tárgyalások során megjegyezte tárgyalópartnereinek: „Jó maguknak, tízmillióan vannak, itt mindenki ismeri a másikat".

Kisállamok a nemzetközi rendszerben

Az anekdota szerint, amikor 1957 elején, a Kádár-rendszer konszolidációja elején, a rezsim nemzetközi kommunista tábor előtti legitimációját elősegítendő Magyarországon járt Csou En-laj akkori kínai miniszterelnök, a tárgyalások során megjegyezte tárgyalópartnereinek: „Jó maguknak, tízmillióan vannak, itt mindenki ismeri a másikat”.

Szeretünk vitázni arról, hogy kis állam, kis ország, vagyunk-e, vagy ez a kijelentés önmagunk leértékelése. Fontos azonban megjegyezni, hogy valamennyi nemzetközi besorolás szerint közepes méretű ország vagyunk a magunk majd kilencmilliós (és csökkenő) lakosságszámával, valamint 93 ezer km2 (stabilan!) területével. A világ 261 állama (az ENSZ-nek jelenleg 193 tagállama van) és többé-kevésbé önálló országa-területe között a 112-ikek vagyunk méretünkkel.

Nem véletlen, hogy elég nagy a bizonytalanság a kis állam, a kisállamiság fogalma körül. Sok elemző eléggé mesterkélt, mindenre ráhúzható (one size fit all) kategóriának tartja. Mi számít igazán? Mi különbözteti meg a kisállamot a közepes, vagy nagy államtól? A terület mérete? A lakosság száma? A gazdaság teljesítménye? A kulturális-nyelvi befolyás, az ún. soft power? Mongólia például fejlődő ország, a világ rangsorban 19. legnagyobb területű állama, több, mint másfél millió km2, mindössze 3 millió lakossal. Hollandia viszonylag kis ország, csupán 41 ezer ötszáz km2, de több, mint 17 millió lakosa van, fontos gazdasági és intellektuális hatalom, és a GDP rangsor alapján helye lenne a G20-akban is, a hasonló nagyságú területen elterülő, ám fele akkora lakosságú Svájccal együtt. Vagy vegyük Vatikánvárost, a világ legkisebb területű és lakosságú önálló államisággal bíró entitását (0,4 km2, kevesebb mint ezer állandó lakos), amelynek befolyása és hatóköre globális, és esetenként nagyobb hatalmak szerepét is meghaladhatja.

Az úgynevezett kisállam – az ENSZ nómenklatúra szerint az 5 milliónál kisebb lélekszámú ország – a történelemben mindig normális, sőt tipikus jelenség volt. A nagy államok sokkal kevésbé voltak stabilak, a nagy egységek-birodalmak többnyire rövid életűek, vagy csupán keretek voltak. A lokális és regionális, később pedig a nemzeti aspirációk legtöbbször szétfeszítették a nagyállami kereteket; másrészt jelenleg is látjuk, hogy a „nagyállamiság” milyen problémákat eredményezhet – lásd Kína, India, Oroszország, Szudán és más országok területi épségének (a jelenlegi világhelyzetben persze nagyrészt elméleti) veszélyeztetettségét, az elszakadási törekvéseket.

A kis és nagy állam közötti különbségek mesterkéltségét az ENSZ-én kívül más nomenklatúrák bizonytalansága is alátámasztja. A Nemzetközösség „kis állam” meghatározása a másfél milliós, vagy annál kisebb lakosságszámú tagországokat jelöli (leginkább Karib-térségi és Csendes óceáni sziget- és szigetvilág országokat.). Ugyanakkor - láss csodát! - nagyobb országok is beleesnek ebbe a kategóriába (Botswana, Namíbia stb.)  Az Európai Unióban a „nagy ötös”-ön (Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és Lengyelország) kívül valamennyien kisországnak minősülünk az elemzésekben. De az ENSZ klasszifikációs rendszerében is van egy olyan kategória, a Kis Fejlődő Szigetállamok (SIDS), amelyben nemcsak kisállamokat (Kuba), nemcsak szigetországokat (Belize, Bissau-Guinea, Guyana), és nemcsak fejlődő országokat (Szingapúrt!) találhatunk.

A kis szigetállamok problémái egyébként talán a legfeszítőbbek a kisállamok között. Vegyük a Csendes-Óceán hatalmas térségének országait. Nemcsak a mérhetetlen távolságok, a gazdaságok kiszolgáltatottsága a nehézség. Egyrészt ezt az eredetében, leszármazásában, nyelvében és történelmében közös, hatalmas, több millió négyzetkilométert lefedő óceáni területet borító szigetvilágot – Polinéziát -, annak egységét az európai gyarmatosítás aprózta fel. Másrészt vegyük közülük Kiribatit, ezt a 100 ezer lakosú, egy szigeten és 32 atoll-on, 900 km2 szárazföldi területen, de elszórva a szárazföldi Egyesült Államokkal megegyező Csendes-óceáni térségben elhelyezkedő államot. (Kisállam? Hagyjuk!) Ezt a szigetvilágot a globális felmelegedés következményeként a tengerszint emelkedése létében fenyegeti, hiszen legmagasabb tengerszint feletti magassága 3 méter. Semmi sem mentheti meg őket: a teljes lakosság előbb-utóbb kitelepülésre ítéltetett. Viszont jelenleg még képtelenek alternatív megoldást találni arra a dilemmára, hogy a népesség elköltözése (ami a könnyebbik (?) része a váltásnak) után hogyan tudnák átmenteni az állam szuverén státusát is az új területre. A másik megoldás csüggesztő: szétköltöztetni a befogadó országokba a népességet, beletörődve egy ország és egy formálódó nemzet eltűnésébe, voltaképpen halálába.

Talán extrém példa, de valószínűleg nem marad egyedi.

Nem vitás, a kisállami létnek súlyos hátrányai vannak. A szakirodalomban közhely a kisállamok biztonsági deficitje, amely különösen a második világháború történései nyomán vált nyilvánvalóvá. Esetenként azt is megkockáztatták egyesek, hogy a kisállamiságnak lejárt az ideje – amely vélemény gyarmati rendszer összeomlása és az önálló államok gombamódra bekövetkezett megszaporodása után nyilván már nem állja meg a helyét. Mindenesetre a katonai erő, a gazdaság összteljesítménye, a befolyás, a nagyoknak való, esetenként veszélyeket hordozó kitettség, a kényszerűen befolyási övezetekbe vagy érdekszférákba sorolhatóság, valamint a népességszám és az erőforrások csekélysége nagyban befolyásolja a helyzetüket. Ahogyan a földrajzi elhelyezkedés is. A nemzetközi politika befolyása rájuk jóval nagyobb és esetenként károsabb, mint a nagy, vagy közepes méretű országok esetében ez megfigyelhető. Katonai akcióknak kevésbé tudnak ellenállni, az elrettentő potenciáljuk gyenge. Azok számíthatnak megértőbb kezelésre a nemzetközi politika főszereplői részéről, amelyeknek nagyobb presztízse van, vagy vannak választási lehetőségei politikájukban. Általánosságban azonban a kisállamot inkább „gyenge államnak” is nevezik vagy tartják. Komoly hátrányban vannak az információszerzésben és feldolgozásban, kapacitásaik szűkösebbek, és a globális és regionális struktúrák sem támogatják minden esetben a szerepvállalásukat.

De valóban csupán általános hendikeppel telítettek ezeknek az államoknak a mindennapjai? A kisállamiság tényleg csupán azt feltételezi, hogy hiányosak vagy hiányoznak az államhatalom, az autonóm cselekvés lehetőségének és a nemzetközi pozíciónak egyes attribútumai? A kisállam lényege ezek szerint egyszerűen az a sajátosság, hogy hiányosak vagy hiányzanak az államhatalom, az autonómia és a nemzetközi pozíció egyes attribútumai?

Nem egészen. A kis államnak egyesek szerint kisebb problémákat is kell megoldania, felelőssége nem akkora, mint nagy társainak. Esetenként olyan stratégiai rugalmasságról tehet bizonyságot, lavírozhat, amit a nagyhatalom nem feltétlenül engedhet meg magának – ld. Vietnam, Korea, a Közel-Kelet egyes államai). Jóval több a sikeres kisállam, mint a világ egyes, akár fejletteb területein a nagyállamok jórésze (Szlovákia, Írország, Észtország, Izland, Szingapúr, Luxemburg, vagy Liechtenstein).  A kisállamok konfliktushelyzetben komoly alkuerővel is rendelkezhetnek.

Az utóbbi évtizedekben megszaporodott létszámú kisállamok ugyanakkor ugyanazon a pályán működnek, mint nagyobb társaik. A minden állami szereplőt érintő globális kihívások súlyának megnövekedése együttműködésre készteti, sőt kényszeríti a nemzetállamokat. Hagyományosan a multilaterális szervezetek azok a fórumok, ahol a kisállamok leginkább gyakorolhatják befolyásukat, ahol hangjuk leginkább hallatszik és tekintetbe veendő. Ezekben a szervezetekben már a nagy számok törvénye alapján is komoly lobby- és nyomásgyakorló erővel rendelkeznek. Az ENSZ tagállamainak többségét a kis államok teszik ki, és ottani szereplésük is bizonyítja, hogy ők a leghatározottabb támogatói a világos szabályokon alapuló multilateralizmusnak. Az világszervezet olyan platformot és alkalmat kínál a kisországoknak, ahol egyedi méreteiknél aránytalanul nagyobb szerepet játszhatnak a globális kérdések kezelésében. Nem csoda, hogy képviselőik vezető pozíciókat vívnak ki a különböző ügyek előterjesztői, tárgyalói és ötletadóiként.

A jelen „mainstream” szakirodalma hajlamos eltekinteni a múltnak a méret, a történelem, a kultúra meghatározó szerepéről vallott megközelítéseitől. A gazdasági növekedés és technológiai fejlődés dinamikáját, a (liberális) demokrácia és a jogállamiság állapotát, a civil társadalom lehetőségeit, a jó kormányzást és a hatékony adminisztrációt fontosabbnak tartja egy állam súlyának és presztízsének meghatározásában. Sőt, a teret nyert és pár évtizede uralkodott „global village”-koncepció, amely szerint minden összefügg a  mai határok nélküli világban – mindez a globalista poszt-modern illúziója lenne? – bevezette a „kisebb állam” fogalmát a kissé dehonesztálónak tekintett „kisállam” helyett. Ez a felfogás minden méretre, földrajzi helyzetre, bármilyen rangsorra utalást elvet, elképzeltnek (imagináriusnak), mitológiának tartja az ilyen jellegű megközelítéseket.

Marad tehát a kérdés: valóban létezik-e a kisállam, mint olyan és ha igen, miről ismerszik meg?

A válasz lehet akár tetszőleges. De addig is: Small Is Beautiful!

Dérer Miklós

 

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

1 Kommentek

  1. Gerelyes István
    március 29, 2021 at 09:03
    Reply

    Köszönöm Miklós, nagyon gondolatébresztő a cikked!
    Egyáltalán valós probléma a kisállamiság? Nagyon találó a megállapításod, hogy a kisállamnak vélt alakulatokat általában gyengének vélik. Így van ez?

    Erre részben választ ad az International Peace Institute kutatója, ANDREA Ó SÚILLEABHÁIN egy cikkében:
    https://www.ipinst.org/wp-content/uploads/publications/ipi_e_pub_small_states_at_un.pdf

    A méretük, vagy lakosságszámuk alapján kisállamnak vélt országok egyaránt tartozhatnak centrumhoz és a perifériához (Immanuel Wallerstein és követői centrum-periféria megközelítésében) kérdés, hogy milyen erős kölcsönhatásban állanak a nemzetközi rendszer többi elemével.
    Külön ínyencfalat Kiribati említése. Egy csodás könyv: Arthur Grimble: “A pattern of islands” című munkája óriási olvasmányélményem. A korábbi nevén Gilbert és Ellice szigetek néven ismert alakulat egyetlen nem atoll szigete Banaba(Ocean Islnad) alkalmas lenne a lakosság egy része áttelepítésre, de az egész csak egy széttúrt kőhalom, mert amikor a sziget “brit joghatóság alá tartozott” foszfátot bányásztak vagy száz évig.
    Kiribati és a többi “kisállam” tehát a környezetére szerény hatást kifejteni képes ország, kövesse pl. a Cook-szigetek példáját ( illetve Észtországét, Írországét) és hozzon olyan jogszabályokat, amely révén a multik náluk jegyzik be a székhelyüket, illetve a saját hazájukban “megszorult” vállalkozók odamenekítik a vagyonukat.
    Mégegyszer köszönettel a jó írásért és üdv:
    G.I.

Üzenjen nekünk

Close