Dérer Miklós: Megroppant presztízs?

Merkel az 1991-es CDU kongresszuson , karrierje kezdetén

"Angela Merkel nem volt innovatív, hanem a választói elvárásokra koncentrált: a növekedésre, a jólétre és a változatlanságra. Elvárásokra, amelyek a bizonytalanság és a válságok közepette ismét aktuálisak." (Az Euronews tudósítója Angela Merkel visszaemlékezéseinek megjelenésekor.)

Amikor Angela Merkel 2018 őszén bejelentette, hogy - a tartományi választások lesújtó eredményei után (Hessen) - nem jelölteti magát újra pártja, a CDU elnöki tisztségére a következő kongresszuson, valamint a 2021-es országos választásokon sem indul a kancellári tisztségért tizenhat hivatalban töltött év után, azonnal megindultak a „Merkel-korszak” értékeléséről az elemzések.

Ezek az értékelések és „búcsúztatók” abban az időben alapvetően pozitívok voltak, és a veszteséget és az űrt hangsúlyozták, amelyet a szövetségi köztársaság első női kancellárjának távozása kiválthat. Egyes elemzők elismerték ugyan, hogy a konzervatív kereszténydemokraták meggyengülése korlátozta politizálásának hatékonyságát az adott körülmények között (Brexit, olasz költségvetési krízis, populista pártok és politikák térnyerése az Unió országaiban, migrációs válság, az orosz fenyegetés növekedése, valamint Donald Trump elnöklése az Egyesült Államokban), viszont értékelték, hogy időt adott pártjának a választási felkészülésre és az új vezető megtalálására.

Az alapvető hangnem és attitűd azonban a sajnálkozásé volt. A hangulatot dominálta a vezetői stabilitás várható elvesztésének érzete, az, hogy Merkel-lel az Európai Unió, sőt egyes vélemények szerint a „szabad világ” kvázi elismert vezetője lépett le a színről, aki az amerikai ”idősebb partner” visszahúzódása és transzatlanti politikájának elbizonytalanodása után igyekezett a szabadság és a gazdasági liberalizmus zászlaját a magasba emelni, miközben hangsúlyozta - és érvényesíteni igyekezett - a humanizmus hagyományos európai értékeit, meg természetesen bizonyos specifikus német érdekeket is. Akit azonban a migrációs válságot követő átrendeződés sajnálatos módon elsodort.

Több vonatkozásban különbözőek az értékelések manapság. Nyilván közrejátszik ebben az, hogy Németországban jelenleg a szövetségi köztársaság gazdasági és politikai lejtmenetben van, és egyesek szerint talán a mindenkori leggyengébb és legnépszerűtlenebb kancellárja áll a kormányrúdnál. Ez önmagában is magyarázná a stabilitás utáni vágyakozást, a nosztalgiát. Ami megvan, de korántsem kizárólagos. Sőt. A keményebb kritikus hangok határozottabb megjelenésére – a megfigyelhető nosztalgia mellett - az apropót Merkel „Freiheit” (Szabadság) címet viselő emlékiratainak megjelenése jelenti.

Ezek a kritikák – összefoglalóan – abból indulnak ki, hogy a jelenlegi állapotot, Németország sanyarú gazdasági állapotát alapvetően a Merkel-i politika, a 2008-as pénzügyi válság után bevezetett kemény megszorító intézkedések politikája eredményezte. Ez a politika a beruházások visszafogásával stagnáláshoz vezetett. A német infrastruktúra - hidak, utak, vasutak – állapota leromlott. A belső fogyasztást visszafogó neomerkantilista, exportorientált modell – különösen az euróválság alatt – a bérek stagnálását hozta és túlságosan erős exportkitettséget eredményezett.

Az pedig, hogy az iparpolitikában a hagyományos termelő ágazatokat (autógyártás, nehézipar, gépalkatrészek gyártása) erőltették, a high-tech forradalomban és versenyben súlyos lemaradáshoz vezetett Németországban, és a hozzá kapcsolódó ágazatokban.

Mindehhez járult az átgondolatlan energiapolitika: egyrészről az egyoldalú orosz szénhidrogéneknek kitettség, másrészről a nukleáris erőművek elhamarkodott és drasztikus bezárása a környezetvédelem nevében. Ez a háborús szankciók következményeként mára súlyos energiaínséget okozott az egyre energiaéhesebb gazdaságban.

A hab a keserűkrém tortán pedig a menekültválság, amelyhez Merkel nyitott kapuk politikája (Willkommenkultur) eminensen hozzájárult. A több mint egymillió menekült és migráns befogadása komoly feszültségekkel járt mind a társadalmi kohézió, mind a közbiztonság szempontjából, a szélsőséges nézetek megerősödéséhez vezetett, és alapvetően járult hozzá a CDU 2021-es választási vereségéhez.

A kritikusok Angela Merkel külpolitikáját is górcső alá vették. Itt kiegyensúlyozottabb a kritikai kép. Egyesektől persze határozott kritikák érték „felelőtlen megbékéltetési törekvésnek” nevezett oroszpolitikáját. A 2008-as bukaresti NATO csúcs után, amely végső soron a távoli jövő elméleti lehetőségének tekintette Ukrajna esetleges tagságát (a tagság amerikai ötletének elvetését nem utolsó sorban Merkel támogatta), a putyini Oroszország inváziót hajtott végre Grúziában (Georgia). A Nyugat elutasítóan reagált, ám Merkel tovább erősítette Oroszországgal a hagyományos gazdasági kapcsolatokat. Magyarázata kettős volt: mindez egyértelműen német érdekű gazdasági lépéseket jelent egyrészről, másrészt geopolitikai megfontolásokból, a feszültség enyhítésére is alkalom a gazdasági kapcsolatok fenntartása, a békediplomáciai lépések folytatása. (Még előtte, 2006-ban mind az Európai Bizottság, mind pedig az Európai Parlament hivatalosan is európai érdeknek minősítette az Északi Áramlat 1 gázvezeték építését, amelyet a későbbiekben is folytatva 2011-ben át is adtak a szállítási forgalomnak.)
Különösen érzékenyen érintette, és egyenesen energia-válságjelenségekbe sodorta Németországot az elhamarkodott, előkészítetlen és túlságosan gyors és teljes leválás a nukleáris energiáról, ami az orosz gáz, a hagyományos import energiahordozó szankciós kizárásával egyidejűleg hiányt, az árak szárnyalását és a drágább amerikai cseppfolyósított gáz importját eredményezte.

Merkel a többi G7-es vezető tásaságában a 2018-as kanadai csúcson

Az erkölcsi kötelezettségének érzett szankciós büntető politika mellett is Merkel úgy tartotta, hogy Moszkvának vannak legitim biztonsági érdekei, amelyeket figyelembe kell venni. Úgy vélte, hogy Ukrajnának nem a NATO-tagság perspektíváját, hanem egy európai uniós lehetőséget kell nyújtani, és nem figyelt fel arra, hogy már ez is olyan ukrán geopolitikai és civilizációs választást jelent, amellyel a Moszkvában orosz érdekszférának tekintett ország - és ezzel a lépéssel támogatói is - végletesen szembe kerülhet egy imaginárius abszolút biztonságra törekvő, és legalábbis pufferzónát igénylő Oroszországgal. Vagyis a Merkel a Willy Brandt-i alapú német keleti politika – saját politikája – megkérdőjelezőjévé vált, egyúttal vitában az egyre agresszívabb Oroszországot határozottabb politikával feltartóztatni szándékozó szövetségeseivel.

Merkel Oroszország-politikáját az ukrajnai orosz agresszió után is tovább folytatta és beindította az Északi Áramlat 2 további építését, amelynek határozott amerikai elutasítását ottani gazdasági érdekekkel, nevezetesen a cseppfolyósított amerikai gáz európai exportjának szándékával magyarázza emlékirataiban. Amely egyébként is tartalmaz erős kimondott és kimondatlan kritikai megnyilvánulásokat az amerikai partner irányában – mind a gazdasági, mind a politikai területen. Nem utolsó sorban az ukrajnai konfliktus, az egész ukrán kérdés washingtoni kezelésében lát a nemzetközi politikában visszalépésekre kényszerülő és visszaszoruló Egyesült Államok lépéseiben lát indokolatlan és önző agresszivitást, a katonai megoldás forszírozását, de az európai és német érdekek esetenkénti negligálását is felveti. Mindenesetre megbékéltetési politikája egyre inkább ellentétbe került az orosz törekvések igazi természetét nála jobban felismerő szövetségeseinek többségével, a nyugati fősodorral: Oroszországgal ugyanis dialógust moszkvai értelmezések szerint csakis a putyini feltételek elfogadásával lehetséges folytatni, ez pedig elfogadhatatlan – legalábbis jelenleg ez a helyzet.

Merkel Kína-politikája sem illeszkedett a washingtoni elvárásokhoz és figyelmeztetésekhez. Ő az ideológiai és geopolitikai ellentétek dacára pragmatikus gazdasági kapcsolatokat látott célszerűnek, és feltételezte, hogy a kínaiak betartják a nemzetközi szabályokat és lehet velük kölcsönösen előnyös, érdekalapú együttműködést folytatni. Bizonyos cikkekben a német gazdaság kitettsége a kínai szállításoknak így már-már az háború előtti orosz energia kitettséghez hasonlít, vagy legalábbis az a félelem járja.

A hetvenéves volt politikus, aki életéből harmincöt évet az egykori NDK-ban, a másik felét pedig már ez egyesült Németországban töltött, testes, 720 oldalas memoárjában, amely már az első napon 35 ezer példányban kelt el, természetesen igazolni igyekszik kancellárságát. Számos interjújában (Der Spiegel, BBC, CNN, CBS, és mások) önérzetesen vállalja hivatali idejének döntéseit.
Amikor a Der Spiegel riportere megjegyezte, hogy válságkezelő képességét ugyan sokan dicsérik, azonban a Merkel-érát elszalasztott alkalmak is jellemzik, - például a digitalizáció elhanyagolása, a leromlott infrastruktúra, a késedelmes átállás a megújuló energiákra, - és bár ezeket könyvében említi, de nem magyarázza meg, az egykori kancellár önérzetesen és elhárítóan a következőket válaszolta: „Tizenhat évig voltam kancellár. Ennek az országnak valamennyi erőssége és gyengesége bizonyos mértékig az enyémek. Nem minden alakult tökéletesen kielégítően, és egyes dolgok rosszabbak lettek. A föderalista rendszer mindig problémákkal jár, hiszen ebben rendszerben a szövetségi kormánynak együtt kell működnie az egyes tartományokkal. A digitalizáció csak abban az esetben működik, ha közös erőfeszítések történnek a polgármesterektől a kancellárig bezáróan. Hivatali időm alatt mindez hiányzott. Szóval mondhatja: ez bizony Merkel hibája volt.”

Dérer Miklós