Dérer Miklós: Pro és kontra téves számítások az ukrajnai háborúban

Az ukrajnai háború interaktív térképpel.

Pro és kontra téves számítások az ukrajnai háborúban

A most már tizenhat hónapja tomboló ukrajnai háború sok-sok tanulságainak egyike, hogy milyen magas szinten képesek a politikai döntéshozók félreértelmezni a helyzetet, mennyire kevéssé mérik fel az adott kiindulópontnak vagy az események menetének az irányát és a cselekedeteik súlyát és következményeit.

Különösen nagy irodalma keletkezett mostanra Vlagyimir Putyin téves számításainak, amelyek a háború gyors befejezésén és az elsöprő orosz győzelem elérése illúzióján alapult, és a Kreml döntéshozóinak vágyait és megrögzött ideáit tükrözte. Miközben mindezek az elhúzódó háborúnak, és az egyre véresebb kudarcnak az okai.

A saját nagyorosz ideológiája fogságában vágyálmokat kergető orosz politika és szoldateszka először is hatalmasan felülbecsülte az orosz fegyveres erők és katonai tervezők képességeit, a hírszerzésük színvonalát. Az önképe alapján – egyébként a nyugati elemzők eredeti egyöntetű véleménye szerint is – a világ második leghatalmasabbnak és legjobbnak tartott hadserege eddig tulajdonképpen felsült hadicéljaival, és ez idáig csupán az bizonyosodott be, hogy nem a világ, hanem csupán az ukrajnai hadszintér második legjobb katonai szervezete.

Az oroszok alábecsülték Ukrajna, az ukrán hadsereg és lakosság ellenálló képességét és hazafias öntudatát, amely utóbbit ráadásul nemlétezőnek gondolták. Felszabadítókat üdvözlő virágeső helyett elutasítás és növekvő ellenszenv fogadja az egyre inkább válogatás nélkül pusztító, a civil lakosságot különösen sújtó orosz terrortámadásokat. Az agresszióval a putyini vezetés csupán azt érte el, hogy a megosztott és nemzeti érzületében bizonytalan ukrán társadalomból nemzetet teremtett.

Továbbá az orosz vezetésben alábecsülték a felszínen vitákkal sújtottnak és bizonytalankodónak, saját problémáival elteltnek tekintett Nyugatnak - az Egyesült Államoknak, az Európai Uniónak, a NATO-nak - az egységét. Sőt, ők maguk konszolidálták ezt a törékeny egységet, az orosz agresszió egyértelmű elutasításának és az ukrán ellenállás felkarolásának határozottságát. Elősegítették annak felismerését – nem csupán a politikai elitekben, hanem a nyugati társadalmak többségében is -, hogy Oroszország a veszély Európára és a status quo-ra,  ő a biztonsági fenyegetés, és Ukrajna honvédő harcával egyúttal a Nyugat érdekeit is képviseli. A nem várt ukrán ellenállás meglepő sikere pedig lehetőséget adott arra is, hogy a büntetésből és a háború finanszírozásának megnehezítése céljából hozott Oroszország elleni szankciók mellett a Nyugat olyan nagyságú és színvonalú katonai és anyagi támogatást nyújtson Ukrajnának, amely a további sikeres ellenállás záloga, sőt, talán több is annál.

A mindenáron teljes katonai győzelmet erőltető, az ukrán területek jórészének elfoglalását, a kijevi nyugati orientációt választó rezsim eltörlését célzó orosz támadást megelőző időszakban sem, és azóta, a háború során sem ismerte fel, alábecsülte a Kreml a diplomácia, a tárgyalások jelentőségét a konfliktus megoldásában. A kompromisszumok ajánlása mindenképpen alapja lehetne egy beinduló tárgyalási folyamatnak, míg az ultimátumszerű követelések a sikeres élethalál harcot vívó ukrán félnek nem lehet opció. Erre azonban az orosz vezetés – amely saját túlélésének biztosítékát látja a „korlátozott katonai akció” sikerében – jelenleg (még?) hallani sem akar.

Mindazonáltal az orosz téves kalkulációk mellett – amelyeknek, mint említettem, nagy irodalma van – a konfliktusban közvetetten részes Nyugat is félreismert számos körülményt és hatást, alábecsült több fontosnak bizonyult tényezőt.

Nem mindenben igazolható feltevés volt – elsősorban az Egyesült Államokban a mai napig uralkodóan -, hogy az ukrán-orosz háború egyúttal a demokrácia és az autokrácia közötti küzdelem kifejeződése. Ez a kissé leegyszerűsítő ideológikus megközelítés elidegenített számos potenciális szövetségest, holott a Nyugat próbálkozott volna a világ autokratáit a demokrácia melletti harcnak megnyerni, és csalódott volt a visszautasításkor…?!)

Nem igazán igyekeztek az európaiak a Minszki Egyezmények[1] végrehajtásában közreműködni, sőt, eleve feltételezték, hogy a felek egyike sem gondolja komolyan a kompromisszumot, ami egyébként igaz is volt. A tavaly februári agressziót megelőzően nem vették komolyan a fegyveres összeütközés veszélyét, az orosz csapatösszevonást inkább zsaroló műveletnek tekintették, ezért nem tettek meg mindent annak elkerüléséért.[2]

A Nyugat az oroszokhoz hasonlóan szintén alábecsülte az ukrán eltökéltséget és kitartást, ám ezen a véleményén viszonylag gyorsan túllépett, és növekvő mértékben támogatja azóta is Kijevet.

Úgy tűnik, Nyugaton a politikai guruk között a mai napig sokan alábecsülik a konfliktusban megbúvó nukleáris fenyegetést. A folytatólagos orosz utalásokat a nukleáris fegyver esetleges bevetéséről alapvetően blöffnek tartják. Ami valószínűleg közel áll a valósághoz, ám mégis hallatlanul veszélyes játéknak kellene minősíteni. Különösen, hogy a Kreml egyik utóbbi nemzeti biztonsági dokumentumában leszállította a nukleáris fegyver használatának küszöbét, és legitimálta az elsőként történő alkalmazását.

A legjelentősebb nyugati téves számítás valószínűleg a Globális Dél reakcióinak váratlansága, és a háborúhoz, a háborús felekhez való hozzáállásának a félreértése. Távolságtartásuk, sőt, közömbösségük meglepetésként érte az európai és amerikai politikusokat. Annál is inkább, mivel az első ENSZ szavazások nagyarányú Oroszországot elítélő állásfoglalásai nem igényeltek célzott és kitartó nyugati diplomáciai erőfeszítéseket. Holott a globális dél országainak az általános reakciói és hozzáállása tulajdonképpen kiszámítható lett volna. Ezek az országok elsősorban európai helyi konfliktusnak tekintik az Ukrajnában zajló háborút. Fő problémájuk, hogy elvonja a figyelmet a nekik, a globális délnek fontosabb lokális kérdésekről – az adóssághelyzetről, a klíma- és környezeti változások következményeinek kezelésétől, a járványok megfékezésének és megelőzésének ügyeiről. Van bennük neheztelés a gyarmati múlt, és az erőszakos demokráciaterjesztés következményei miatt. (Ezért bizonyos kárörömmel is figyelik az európaiak egymás elleni harcát.) Nem kívánnak állást foglalni a nagyhatalmi szembenállás, a geopolitikai versengés kérdéseiben sem. Változatlanul kereskednek Oroszországgal, mivel ez érdekük. A szankciókat nem annyira ők, hanem inkább európai és amerikai vállalatok, bizonyos esetekben államok kerülik meg. Nem igazán hívei egy alakuló bipoláris, két tömbre szakadó világ berendezkedésének, hanem a multipoláris jövő kelkötelezett támogatói. Túlnyomó többségük napi politizálásában nem foglal állást a felek egyike mellett sem. Ahogyan az indiai miniszterelnök volt nemzetbiztonsági tanácsadója, Sivsankar Menon a Foreign Affairs-ben egy év elején megjelent írásában megfogalmazta: ”A világ jelentős része számára az elmúlt év ukrajnai háborújának nem annyira a világrend újra meghatározásához van köze. Inkább további sodródásról van szó, amely kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy miként lehet szembesülni a sürgős transznacionális kihívásokkal.”

A téves számítások, félreértések és alábecsülések jelentős hányada tulajdonképpen akár természetesnek is mondható. Előre látni és helyes következtetéseket levonni a bekövetkező eseményekből a legnehezebb, az „ismert ismeretlen” tartománya. Ám mindezek a félrement kalkulációk is okozták, hogy a konfliktus a győzni vagy meghalni dichotómiájába ragadt. A felek valóságosan és képletesen is beásták magukat, patthelyzet alakulhat ki egy befagyott konfliktus, egy lövészárok állóháború, és esetleg egy észak-dél irányú demilitarizált zóna nem túl biztató perspektívájával. A régóta várt, túldimenzionáltnak tűnő és nehezen meginduló tavaszi (inkább most már nyári) ukrán ellentámadás sem ígér áttörést. Bár ki tudja.

Végezetül pedig hadd ajánljam olvasóink figyelmébe az ukrajnai háború változásait követő interaktív térképet, amelyet az alábbi linkre kattintva nézhetnek meg: https://storymaps.arcgis.com/stories/36a7f6a6f5a9448496de641cf64bd375

[1] A Minszki megállapodások Ukrajna és a szakadár kelet-ukrajnai „népköztársaságok” közötti, az európai szervezetek és vezető hatalmak, továbbá Oroszország közvetítésével és garantálásával elfogadott megállapodás, amely egyrészt tűzszünetet irányzott elő, szétválasztotta a harcoló feleket, és ütközőzónát hozott létre köztük. Másrészt ukrán alkotmányreformot irányzott elő, amely „decentralizálta” volna az országot. (A „föderálás” kifejezés az ukrán fél számára elfogadhatatlan volt.)

[2] Az amerikaiak hírszerzői jelentések viszont egyre komolyabban és határozottabban figyelmeztettek az orosz agresszióra, tényként közölték bekövetkezését, még a támadás pontos dátumát is megadták belső csatornákon.

Dérer Miklós