Dérer Miklós: Szép új világunk

Ahogyan a Magyar Szociológiai Társaság idei vándorgyűlésének beharangozója írja, „folyamatos válságok korában élünk. A válság lehet váratlan, felforgató, ami kikezdi a fennálló rendet, ugyanakkor elhúzódó válság esetén könnyen a mindennapok részévé válhat, és megtapasztalása komoly hosszútávú egyéni és generációs nyomokat hagy. A válsághelyzetek próbára teszik az egyének, közösségek és szervezetek működését, amihez való alkalmazkodásnak vannak azonban innovatív formái is, amennyiben azok új gazdasági, politikai és társadalmi megoldások forrásává válnak.

 A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság, az egyre kiterjedtebb ökológiai válság, a covid járvány fokozta egészségügyi és gondozási válság, politikai és humanitárius krízishelyzeteket okozó háborúk láthatóvá tették társadalmi csoportok sérülékenységét, a gazdasági és társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés egyenlőtlenségeit.”

És ráadásul a nemzetközi helyzet is „fokozódik”. Ukrajnában több, mint másfél éve háború dúl, súlyosbodik a közel-keleti válság, a Kaukázusban nem nyugszik az örmény azeri konfliktus, Afrikában katonai puccsok és növekvő Nyugat-ellenesség borzolja a kedélyeket. Ugyanakkor vissza kell szorítani a klímaváltozás ütemét, vagy legalábbis hatásait mérsékelni kellene, és jó lenne szénhidrogének helyett a megújuló energiaforrásokra átállítani a gazdaságokat. Mindez nagyon megterheli a nyugati országok pénzügyeit, különösen Európában. A kormányok többsége úgy látja, hogy el kell kerülni, át kell gondolni azokat az államközi gazdasági és politikai kapcsolatokat, amelyek sérülékennyé, sőt, kiszolgáltatottá tehetik gazdaságainkat ellenséges zsarolások számára. Ezeken kívül jócskán be kell ruházni a jövő technológiájába, nem is szólva az inflációletöréséről és a fenyegető európai recesszióról, amelyet a német gazdaság gyengélkedése táplálhat. Legalábbis kezelni lenne szükséges – ha már megakadályozni lehetetlen vállalkozás lenne - a pár év viszonylagos nyugalom után újra felélénkülő migrációt, a menekültek, a gazdasági és éghajlati problémák és a szegénység elől menekülő milliók, az elesettek és kalandorok csőstül ránk, a fejlettebb világra zúduló tömegeinek a problémáját, a migránskérdést. (Amely egyébként előtérbe hozta a jobb-és baloldali szélsőségesség felfutását, és a politikai közép megroppanását egyes európai országokban.)

Mindeközben a háttérben és a mélyben, ezektől a folyamatoktól sem függetlenül egyre erősödnek a második világháború után konszenzussal kialakult szabályokon nyugvó nemzetközi rendet, az államok közötti viszonyok adott állapotát megkérdőjelező nemzetállami-nagyhatalmi törekvések, amelyek jóadag globálissá váló bizonytalanságot és stabilitáshiányt csatornáznak be az államközi kapcsolatokba.

Az Ukrajna elleni orosz agresszió, a Kreml háborús „békecéljai” mintegy összegzései mindezeknek. Miközben azt gondoltuk, hogy a területszerző hódítások, és a nosztalgikus, az egykori nagyságot visszaállítani szándékozó, a nemzetközi jogot sárba tipró törekvések, az államok közötti háborúk a múlt relikviáit jelentik, szembesülnünk kellett azzal, hogy ez nem így van, az anakronisztikusnak hitt geopolitikai imperializmus velünk maradt, sőt erősödik – lásd példának okáért a putyini Oroszország akciója mellett a Dél-kínai-tenger kisajátítását célzó agresszív kínai nyomulást és provokációkat.

Regionális középhatalmi törekvéseket is látunk szép számmal. A Közel-Keleten az európai aspirációitól távolodóban lévő Törökország, az ottani államok jelentős részében fegyveres csoportok finanszírozásával belpolitikai tényezővé váló Irán, vagy az egyre inkább magára találó, hatalmi politikát folytató Szaúd-Arábia egyrészt hagyományos kötődéseinek lazításával, másrész új szövetségesi kapcsolatok kialakításával igyekszik magát pozícionálni. Ami által új tömbösödések indultak meg, régebbiek roppantak meg, és ki tudja, milyen szintre jut a hatalmak és médiumaik által is szított, eddig lefojtott elhatárolódó gyűlölethullám. Európai diplomaták az Unió külügyminisztereinek legutóbbi találkozóján hangot adtak abbéli aggodalmuknak, hogy a szervezet működését annyira megterhelheti a sorozatos, egymást érő és átfedő válságok sorozata, az ezekre adandó és adható válaszok kialakítása, hogy fennáll a veszélye, nem fog tudni megbirkózni valamennyiükkel.

Maradva a Közel-Keleten, ahol a gázai enklávéban hatalmon lévő, részint iráni kötődésű Hamasz október 7-i terrortámadásával „ellopta a show-t” az addig a világpolitikát uraló ukrajnai háborútól, és annál veszélyesebb, a konfliktus eszkalációját könnyebben kiváltható helyzetet idézett elő.

Mi volt a célja a számos állam által terrorszervezetnek minősített, a palesztin Gázát 2007 óta uraló félkatonai szervezet meglepetésszerű, 1400 izraeli lemészárlását, és a várható visszacsapással többezer ártatlan gázai lakos halálát eredményező támadásának? Mit kívánt a terrorszervezet mindezzel elérni?

Röviden válaszolva a kérdésre: azt, ami azóta történt. Kiváltani egy aránytalannak minősíthető izraeli válaszlépést, tudatosan feláldozva ezáltal a gázai lakosok százait, esetleg ezreit, valamint a tragédiákra, a humanitárius válságra hivatkozva a megindult izraeli-arab kapcsolatépítésnek és Izrael nemzetközi, sőt globális állásának (reputációjának) megtorpedózását. Lehetőség szerint egy Izrael-ellenes arab-iráni egységfront létrehozását, és a zsidó állam fennállása és védelme legfőbb támogatójának, az Egyesült Államoknak a diszkreditálását. Nem utolsó sorban az utóbbi időben háttérbe szorult palesztin ügy újra előtérbe hozását. Hatalmas palesztinbarát és antiszemita tüntetéseket és meglepő mértékű és nem várt helyeken is megjelenő zsidóellenes atrocitásokat és hangulatot világszerte. A nem integrálódott vagy nem asszimilálódott iszlám bevándorló tömegek radikalizmusának felszításával belpolitikai problémák okozását a gyűlölt „hitetlenek” (infidels) Nyugat-ának.

Ezeknek a céloknak egy része remekül illeszkedik Oroszország és Kína, valamint Irán törekvéseibe. Elvonja a figyelmet az ukrajnai agresszióról, a tajvani érlelődő válságról, a z iráni atomprogramról, és segíti az egykori gyarmattartó Nyugat és az erőszakos demokráciaterjesztés miatt a régió közvéleményben nem igazán népszerű Egyesült Államok elleni hangulatkeltést, egyúttal a három, a nemzetközi status quo-t megkérdőjelező hatalom tekintélyének és régiós befolyásának növelését. A belső zavarok és az európai egység megbontása sem igazán idegen ezeknek az államoknak a megfontolásaitól.

Közbevetőleg: az elmúlt években az arab országok vezetői esetenként rutinszerűen engedélyeztek Izrael -ellenes tüntetéseket, nem utolsó sorban a belső feszültségeknek egy külső ellenséggel szembeni levezetésére. most is - úgy látszik – ezt is célozzák a sajtó és felvonulások dühödt jelszavai. Azonban arra is emlékezhetnek ezek a vezetők, hogy - ld. a 2011-es „arab tavasz” eseménysorait – ezek a tömegrendezvények könnyen és gyorsan a fennálló hatalom elleni akciókba torkolhatnak, és megkérdőjelezhetik a beágyazottnak gondolt autokrata vezetők uralmát is. Vagyis figyelembe kell venniük, hogy tömegek felvonulása és az indulatok szabadjára engedése komolyan fenyegetheti a hatalmukat. Ez a megfontolás ugyanakkor a Hamász feltételezett céljátnak elérését is erősíti: nevezetesen azok az arab vezetők, akik fontolóra vették a ún. Ábrahám megállapodásokhoz csatlakozást, saját hatalmi érdekükben óvakodnak attól, hogy Izraelhez közeledést mutassanak.

Dilemmájuk bizonyos mértékben rokonítható a nyugati politikusok dilemmáival. Az ő esetükben arról van szó, hogy el kell kerülni a kettős mérce alkalmazásának a vádját, de még csak a gyanúját is. A világban erősödnek a hangok a gázai konfliktus lezárása érdekében, azért, hogy az izraeli akciók miatt a polgári áldozatok megugrott számát nemhogy csökkentsék, hanem egyáltalán szűnjenek meg azok a lakott objektumokat érő bombázások, amelyek ezt a növekedést okozzák.  A Biden-adminisztráció – miközben más nyugati kormányokkal egyetemben igyekezett mérsékletre inteni Izraelt - ugyanakkor csak a hónap végére foglalt el olyan álláspontot, amellyel a kettős mérce vádját elvben ki tudja védeni: addig főleg a túszok szabadon bocsátása érdekében akciózott – ami ugyanakkor persze áttételesen a bombázások egyik ürügyét volt szánva semlegesíteni.

A muszlim világ, és általában a Globális Dél véleménye szerint a gázai konfliktust nem lehet junktimbe állítani az ukrajnai háborúval. A Nyugat viszont nem tehet mást, mivel mindkét válságot kezelni szükséges, és nem lehet az ugrásra készen álló intervenciós vagy terrorista erők agresszivitását hagyni kibontakozni, ha választani kényszerülne a két legfontosabb válsággóc kezelése között. Nem lehet megengedni, hogy az egyik válság elvonja a figyelmet a másiktól, minden nehézség ellenére együtt kell kezelni őket. Azt is figyelembe kell venni, hogy mindkét esetben a megtámadottak – Ukrajna és Izrael - létüket fenyegető veszélyek ellen folytatnak honvédő háborút. Vereségük gyökeresen átalakítaná – még kaotikusabbá tenné – a nemzetközi viszonyokat. Viszont bizonyítja, hogy az Egyesült Államok komolyan veszi az arab aggodalmakat, hogy legújabban Blinken amerikai külügyminiszter váratlan, nem tervezett izraeli látogatáson igyekezett meggyőzni Netanjahu kormányát arról, hogy át kell gondolniuk a gázai műveletet a polgári áldozatok – különösen a meglepően sok gyermekáldozat - elkerülése érdekében.

Az egyes helyi-regionális muszlim rezsimek természetesen saját érdekeidet követik, ambíciójuk, hogy a helyzetet kihasználva befolyásukat növeljék a térségben, sőt, globálisan is. Az elmúlt években ezek a hatalmak – leginkább Törökországot és Szaúd-Arábiát említhetjük - bebizonyították, hogy ennek érdekében még tradicionális szövetségesükkel, az Egyesült Államokkal is hajlandóak a bajszukat összeakasztani, és kritikus kérdésekben olyan saját álláspontot elfoglalni, amely akár kihívást is jelenthet Washington számára. Elég, ha az ukrajnai orosz invázióhoz való hozzáállásukra, a mesterségesen magasan tartott olajárakra, vagy az egyre szorosabb kínai kapcsolataikra utalunk. Mindez azt jelenti, hogy bonyolultabb és veszélyesebb lett a világ, hagyományos kötődések felbomlására és az önálló érdekérvényesítések megszaporodásra lehet számítani.

Egyszóval, Szkülla és Kharübdisz között kell hajóznunk a jövőben. Ami viszont újabb koncepciókat és képességesebb politikusokat igényelne.

Vannak-e nekünk ilyenek?

Dérer Miklós