Dérer Miklós: Szubjektív gondolatok az ukrán háborúról

A meglepően visszafogott orosz katonai teljesítmény az ukrajnai háborúban teljesen váratlanul érte a katonai elemzők jórészét, és az egyébként heves, átgondolt, és elkötelezett ukrán ellenállásnak lehetőséget adott a sikeres ellenállásra. A további orosz előrehaladás már tavaly nyáron megakadt, a sikeres ukrán ellentámadás az ősszel pedig jelentős területi nyereségekre adott lehetőséget, visszaszorította az agresszort számos régióban.

A sokáig halogatott idei ukrán ellenoffenzíva viszont már megmutatta, hogy az orosz hadsereg tanult az elkövetett hadvezetési hibákból. Azonban a mintegy 270 ezer fős veszteség (halottakban és sebesültekben) azt is jelentette, hogy a Kreml hadereje több, mint ötven százalékát elvesztette harcértékének (combat effectiveness), ezért mélyebb változtatások váltak szükségessé az elhúzódó háború követelményeinek megfelelően. Az orosz hadsereg - szemben az ukránnal, amely a modern nyugati kiképzéseknek megfelelően átvette a korszerű hadászat számos elemét – még szenved a szovjet időszak fejnehéz struktúráinak befolyástól, ugyanis az ezekhez köthető a vezetési elvek kevés lehetőséget hagynak a harctéri rögtönzésnek és határozathozatalnak: a parancskiosztási láncot (chain of command) náluk sokkal jobban be kell tartani. Nem is beszélve arról, hogy a politikai prioritásoknak milyen szerepe van a harctéri döntésekben. Ugyanakkor könnyíti a helyzetüket, hogy jelenleg igyekeznek feltartóztatni az ukrán offenzívát, folyamatosan defenzívában vannak (egyébként jól kiépített, több rétegű és megerősített védelmi vonalak mögött), és ez elvben könnyebb feladat, mint támadásba átmenni.

Mára az is bebizonyosodott, hogy miközben a szankciók bizonyos mértékben működnek, az orosz hadiipari termelés volument sikerült fenntartani, sőt, egyes területeken növelni is. Azonban Oroszország - az egykori szuperhatalom – harci drónok és lőszerutánpótlás ügyben kénytelen Iránhoz és Észak Koreához, a nemzetközi kapcsolatok két páriájához fordulni, ami nem igazán vet kedvező fényt a területileg hatalmas ország haditermelési kapacitásaira.

Maga az orosz hadsereg és az orosz katonai elemzők sem elégedettek, sőt, kifejezetten kritikusak a hadsereg teljesítményének megítélésében. És nem csupán a harctéri teljesítményre, a „különleges katonai művelet” tervezésére és végrehajtására irányul a bírálatuk, hanem a megelőző hónapok elrettentési (mi inkább zsarolásinak neveznénk) politikájával, a hadseregnek az ukrán határra történő felvonultatásával kapcsolatban is megfogalmaznak bírálatokat. Röviden: túlságosan csekély erővel, túlzottan sok irányból és előkészítetlenül, hírszerzési anomáliák után és politikai-ideológiai mítoszok fogságában indították meg a hadműveleteket. (Ha nem is így fogalmazták meg, ez volt az értelmük egyes kritikáknak.) Az orosz elemzők -a komolyabbak – elismerik az ukrán hadsereggel szembeni gyengeségeket is.

Érdekes módon az egyébként a kritikát nem toleráló, autoriter irányba elcsúszott Putyin-rezsim életbevágó katonai ügyekben elfogad bizonyos mértékű eltérő véleményeket és bírálatokat is, ami egyértelműen azt jelenti, hogy a katonai apparátus képessége és hajlandósága a változtatásra nem lebecsülendő. Ugyanakkor fontos azt is figyelembe venni, hogy ezeknek a változtatásoknak az iránya végső soron egyfajta eszkalációja a háborúnak, még akkor is, ha figyelembe kell venniük a Nyugat határozott reakcióit és a NATO katonai képességeit, továbbá a nemzetközi reakciókat (különösen Kínáét és a Globális Dél országaiét). Attól sem tekinthetnek el, hogy a kommunikációban még meg nem jelenő, nyilvánosan be nem vallott, de egyre inkább elfogadottnak tűnő moszkvai vélekedés szerint az eredetieknél visszafogottabbak lehetnek a Kreml céljai Ukrajnában. Ezeket a célokat pedig – amelyeket a Krím és a négy vitatott megye elszakítása, és belenyugvás Ukrajna valamiféle nyugati kapcsolódásába-integrációjába jelenthet - további eszkaláció nélkül is el lehet érni, tehát nem feltétlenül érdemes kockázatokat vállalni. (Mindez persze a harcias retorikát még nem érinti.)

Mindez nyugati elemzők szerint nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a két háborúzó fél bármelyike mégis úgy dönt, hogy eszkalálja a konfliktust. Ami az orosz esetben egy NATO ország elleni korlátozott akciótól az Ukrajna elleni nukleáris támadásig terjedhet, minden esetben alapvetően megváltoztatva a konfliktus természetét. A legvalószínűbb lehetséges helyzet egy ilyen fordulatra az lehet, ha a Kreml döntéshozói úgy határoznak, hogy a rezsim fennmaradását súlyosan veszélyeztető helyzet állt elő. És minél tovább tart a háború, annál közelebb kerülhetünk egy ilyen szituációhoz. (Emellett a „szándékos”, „megfontolt” döntésen alapuló nukleáris eszkaláció lehetősége mellett ugyanakkor nem zárhatjuk ki a véletlen események kiváltotta „nem szándékos” nukleáris összeütközés lehetőségét sem.)

A fentiekkel kapcsolatban szakértők igyekeznek figyelmeztetni két szélsőség elkerülésének szükségességére. Egyrészt vigyáznunk kell, hogy a már jó ideje zajló orosz „nukleáris kardcsörtetést” ne tekintsük az orosz katonai-védelmi politikában bekövetkezett alapvető változásnak. (Gondolok itt különösen Medvegyev volt elnök és miniszterelnök gyakori fenyegetéseire, de legújabban a dezinformáció tevékenységéről ismert, Putyin  szűkebb köréhez tartozóorosz oligarcha, Jurij Kovalcsuk hasonló megnyilatkozásaira, vagy Jevgenyij Primakov „figyelmeztetéseire, aki a KGB -től jutott el a 90-es évek miniszterelnöki pozíciójáig, és azóta is fontos szereplője az orosz biztonságpolitikának.

Másrészt abba a hibába sem szabad beleesnünk, hogy a kardcsörtetésre nem figyelünk kellően, és a nukleáris kockázatokat mintegy lebecsüljük. Nem szabad azt gondolni, hogy a nukleáris elrettentés és eszkaláció kérdéseit az oroszok ugyanabban a logikában értelmezik amilyenben a Nyugat: vagyis teljesen nem lehet kizárni egy eszkaláció lehetőségét. De figyelembe kell venni, hogy az Egyesült Államok és a NATO eddigi Ukrajnát támogató, nagyon is döntő, és az orosz győzelmet akadályozó teljesítménye nem erdményezet nukleáris eszkalációt.

Ami az ukrán felet illeti, az orosz agresszió megindulásának pillanataiban a helyzete nem volt éppen biztató, hallatlan egyensúlytalanság feszült az agresszor és a védekezésre kényszerülű megtámadott képességei között (ld. az ábrát alant).

Az ukrán fegyveres erők - a politikai vezetés egyértelmű és határozott ellenállási döntését elfogadva, és 2014, a Krím orosz elfoglalása óta a védekezés sikeres alapjaihoz nyújtott nyugati támogatás, hírszerzési és kiképzési segítség birtokában – sikeres ellenállást mutattak, majd elfoglalt területek visszafoglalását érték el. Nemcsak elfogadták, hanem továbbfejlesztették a kapott védelmi ismereteket, és hatékonyan használják fel a támogatásokat. A kényszerűen alkalmazott aszimmetrikus hadviselés igazi mestereivé váltak, és jelenleg övéké a harctéri kezdeményezés.

Mindez nem változtat azon, hogy Ukrajnát egyértelműen létében fenyegeti az orosz agresszió, népe és hadserege élet-halál harcot folytat. Ebben a harcba a Nyugat – amely eleinte szokásos „proxy”-nak is tekintette az ukránokat az orosz fenyegetés feltartóztatásában -, mára már-már egyenrangú szövetségesként, olyan partnerként tekinthet rájuk, amely ismeri a működési környezetet, az ellenfelet, és tisztában van saját képességeivel és gyengeségeivel. Ugyanakkor megvan minden elhatározása, hogy a győzelemig – bármit fog ez majd akkor jelenteni - folytatja ezt a háborút.

A „győzelem”-hez, de még az elhúzódó sikeres ellenálláshoz is nélkülözhetetlen a nyugati, a nemzetközi segítség és támogatás, amit több, mint negyven ország , de főleg az Egyesült Államok és au Európai Unió országai nyújtanak. E nélkül az alap-erőviszonyok kiegyensúlyozatlansága miatt az orosz gőzhenger előbb-utóbb végig száguldana Ukrajnán, állandósítva egy robbanással fenyegető helyzetet Európa keleti szélén, és lehetővé téve az orosz politikának a közvetlen geopolitikai és egyéb nyomásalkalmazását a vele nyugaton határos államokkal szemben. Nem beszélve az ukrán államiság végéről, és arról a nem kívánatos helyzetről, hogy köztünk és Oroszország között megszűnik létezni az a kívánatos „valami” (a magyar miniszterelnök megfogalmazása), amit Ukrajnának neveznek.

Az Ukrajnát katonai segítségben részesítő országok, a segítség jellege szerint

Countries delivering military aid to Ukraine   Delivered heavy weapons to Ukraine   Delivered light weapons or ammunition to Ukraine   Delivered non-lethal material military aid to Ukraine   Delivered non-material military aid to Ukraine   Ukraine

A háború további menete, az ukrán ellenállás szintje, sőt maga Ukrajna sorsa is nagyon nagy mértékben függ egyes európai választásoktól, attól, hogy milyen politikai erők és irányok győzedelmeskednek. A legalapvetőbb kérdés azonban a jövőre esedékes amerikai elnök és kongresszusi választás, amelyen Donald Trump és a hozzá közel álló republikánus erők győzelme - ha több, könnyen belátható okból nem is szünteti meg, de - megkérdőjelezheti a katonai támogatás eddigi, fokozatosan növekvő szintjét. De Joe Bidennek és demokrata pártjának is - választási siker esetén - figyelembe kell vennie a lakosság hangulatát, és amennyiben a háborús fáradtság, a war fatigue meghatározó lesz a választók körében, át kell értékelnie a helyzetet, és kivezető utat kell keresnie.

Ami nemcsak orosz győzelemnek lesz majd beállítható, hanem a nemzetközi kapcsolatokban is a jelenlegi status quo-t fenntartani és az megvltozatni akaró erők között is eltolódást eredményezhet.

Dérer Miklós