Dérer Miklós: Tengeren

Az 1700 és 1721 között lezajlott Nagy Északi Háború jó részét tengeren vívták a harcoló felek. A háború, amely a svéd nagyhatalom bukását és Oroszország, valamint Poroszország felemelkedését hozta, bővelkedett érdekes és izgalmas epizódokban. 1714 júliusában egy dán zászló alatt hajózó norvég tengerésztiszt, Peter Tordenskjold merészen megtámadta a svéd zászló alatt védekezésre kényszerülő angol fregattot. Az ütközet változó intenzitással és eredményességgel, jó tizennégy óra hosszat tartott, és a harc során mindkét hajó komoly sérüléseket szenvedett.

Azonban az a - számunkra legalábbis – váratlan helyzet, ami miatt az esemény említésre került a tengeri összecsapások történetében, az a következő meglepő fordulat volt. A kiélezett ágyúzás tizenötödik órájában Peter Tordenskjold kapitány megdöbbenve vette észre, hogy kifogyott a golyóbisokból, és az adott körülmények között képtelen hajójával folytatni a harcot. Ezért döntött, és a megalázó helyzetet elkerülendő küldött útján udvariasan azzal fordult az ellenfélhez, hogy adjon kölcsön az ütközet folytatásához szükséges elegendő muníciót. Bánatára az ellenfél visszautasította a szorult helyzetéből kivezető ajánlatát, és a két hajó, miután a kapitányok és a legénységek egymás egészségére ürítették poharaikat, az ellenkező irányban elvitorlázott.

A harcoló felek jókedvűen búcsút intve váltak el egymástól a csata és a sikertelen kölcsönügylet után

(Christian Ferdinand Andreas Mølsted festménye, 1919)

Hazai kikötőbe visszatérve IV. Frigyes dán király a hoppon maradt Tordenksjold hajóparancsnokot hadbíróság elé állíttatta, azzal a váddal, hogy veszélyeztette a hajó épségét, mivel felfedte, hogy nincs több lőszer a fedélzete, valamint, mivel a vád szerint egy nyilvánvalóan erősebb hajót támadott meg, a siker reménye nélkül. A kapitánynak végül sikerült apróbb feddések árán kimagyarázkodnia az akár fővesztéssel is fenyegető csávából, és legénysége is elkerülte a gyávaság címén esetleg járó megvetést. A királynak tetszett öntudatos határozottsága, és egyébként is már 1712-ben is sikeres tengeri akcióival elnyerte az uralkodó elismerését.

Az 1720-ban fiatalon, harminc évesen párbajban elhunyt, kalózos harci etikájáról is nevezetes Peter Thordenskjold 1716-ban teljes bocsánatot nyert, miután megsemmisítette XII. Károly svéd királynak harcoló csapatai számára ellátmányt szállító flottáját, ezzel felmentve az ostromlott norvégiai Fredriksten várost. Frigyes király nemességet adományozott az ifjú kapitánynak, aki ezután altengernagyi rangig jutott, és legendás parancsnokká vált.

Tordenskjold szobra Oslóban

Nyilvánvaló, hogy ez a fentebb említett gentleman-like megoldása egy konfliktusnak a tengeren nem volt szokványos eset, bár sokat elmond a kor emberéről és felfogásáról. Inkább egy úriemberek közötti párbaj patthelyzetet eredményező lezárására emlékezteti a kései olvasót. A történelemben a nagy tengeri ütközetek máshogyan zárultak le. Nem kevés közülük átírta a birodalmak közötti hierarchiákat, megszabta – elindította, illetve lezárta az akkori nemzetközi viszonyok fejlődésének irányát, sőt, egyesek a tengeri hadviselés mikéntjének további alakulását is elindították.

Nézzük a legjelentősebbeket.

Szalamisz (I.e. 480) -Az athéni Themisztoklész által irányított görög hajóhad (380 gálya) megsemmisítette a számszerű fölényben lévő, Xerxész király vezetésével támadó perzsa inváziós flottát (vagy ezer hajó) és hadsereget. Ezzel a pánhellén összefogás megakadályozta, hogy a görög (mediterrán, „nyugati”) civilizációt eltörölje az akkori „Kelet” domináns hatalma, és biztosította az európai civilizáció egyik alapjának fennmaradását és fejlődését.

Themisztoklész neve egy osztrakonon[1]

Actium (I.e. 31) újra részben Nyugat és Kelet, részben Octavianus és Marcus Antonius (valamint az egyiptomi fáraó, Kleopátra) küzdelme azért, hogy ki uralja Rómát és a mediterrán térséget a római köztársaság éppen folyamatban lévő bukása után.  Octavianus nagyobb és erősebb serege és flottája diadalmaskodott, Egyiptom csillaga évezredes virágzó birodalmi lét után leáldozott.

Lepanto (1571) A tehetséges Don Juan de Austria, II. Fülöp spanyol király féltestvére irányításával a Szent Liga, a keresztények (nyugati)  hajóhada a görögországi lapantói öbölben vívott csatában megállította a kétszáz éve tartó török előretörést, ami után megkezdődött – egyelőre nagyon lassan – az oszmán birodalom (keleti) hanyatlása-visszaszorulása.

Az eddig felsorolt három nagy tengeri ütközet még alapjaiban azonos koreográfiák szerint zajlott. A nagyrész evezőkkel hajtott gályák úgy álltak fel, mint a szárazföldi hadseregek: arcvonalban, derékhadra, valamint jobb- és balszárnyra tagozódva, tartalékokkal. A hajók igyekeztek meglékelni egymást (hegyes fémorral az ókorban, már ágyúkkal is Lepantónál), vagy mozgásképtelené tenni, ami után a gyalogság átözönlött az ellenfél fedélzetére, ahol öldöklő „szárazföldi” csatában győztek vagy vesztettek a felek. Lepantónál vívták az utolsó olyan nagy csatát, ahol az evezős hajók küzdöttek egymással, és szárazföldi gyalogoskatonák kézitusában viaskodtak a hajók fedélzetén. Az újdonság itt a tűzfegyverek használata volt.

A lepantói csata ábrázolása a londoni tengerészeti múzeumban

Az Armada pusztulása (1588) II. Fülöp és I. Erzsébet, a „szűz királynő” összecsapása vallásháború és hatalmi összecsapás is volt a tengerek feletti uralomért. A spanyolok hatalmas sereggel indult a brit szigetek elfoglalására. Maga az ütközetsor a Csatornában még patthelyzetet eredményezőnek is volt minősíthető, ám a nehéz, nem az óceáni viszonyokra tervezett nehézkes spanyol gályák nemcsak hátrányban voltak a kisebb és fürgébb angol hajókkal szemben, hanem az időjárási viszonyok miatt a Csatornából tovább hajózni, és a brit szigeteket megkerülni kényszerülő spanyolok hajóhada a viharos tenger és a sziklás partvidék áldozatául esett, a híres kalóz, Sir Francis Drake támadásainak sikerét most nem is említve.

A Csatorna-ütközetben már azt a harcmódot alkalmazták, hogy nyomvonalban, oldalukat (ágyús fedélzetüket) mutatva hajóztak egymás mellett, és pontos tüzeléssel és tűzerővel igyekeztek elsüllyeszteni egymást, teljes hosszában bombázva az ellenfél oldalát.

Az angol siker a brit tengeri és gyarmati hatalom felemelkedését eredményezte, azt, hogy (egyelőre még harmadiknak) bejelentkezett a spanyol és portugál hódító-gyarmatosító birodalmak mellé a világtengereken.

Spanyol gályák és brit vitorlások harca

Trafalgár (1805) A Trafalgárnál halálában is győztes Horatio Nelson admirális volt az a tengeri stratéga, aki már nem vonalba rendeződve csapott össze az ellenféllel, hanem a Gibraltár felé haladó spanyol–francia flottát oldalról kívánta megtámadni, hogy a beékelődő brit hadihajók kettészakítsák az ellenfél vonalát, és ezután az egyes részeket egyenként, több részletben semmisítse meg.

Nelson a trafalgari diadallal nem csupán azt érte el, hogy – miután elvesztette flottáját - Napóleonnak végleg le kellett mondania Anglia meghódításáról. Trafalgárnak abban is főszerepe volt, hogy a szigetország jó száz évre megszerezte az uralmat a világtengerek felett.

Jütland (Skagerrak) Az első világháború legnagyobb tengeri ütközetében 150 brit és 99 német hajó vett rész. Ez volt az utolsó, egymást nagy távolságokból lőni képes nagy csatahajókat harcba vető ütközet. Mindkét oldal diadalmas hadijelentéseket adott, azonban mindkét fővárosba vereségnek fogták fel.  Bát a britek sokkal nagyobb veszteségeket könyvelhettek el, a stratégiai győzelem az övéké volt: a német flotta a háború végéig már nem hagyta el kikötőit, így a britek megőrizték hegemóniájukat a tengereken.

A jütlandi csata a térkép tanúságtételeivel

Leyte öböl (1944) Az itteni csata minden idők legnagyobb tengeri ütközete volt, amelyben 282 hadihajó vett részt. Az amerikaiak már a Midway-atollnál lezajlott ütközet óta (1942 június) valójában fölényben voltak, legalábbis stratégiai offenzívában. Bár a repülőgépek tömeges alkalmazása a tengeren a japánok találmánya volt, azonban Pearl Harbor bombázása (1941 december 9) még nem flották nyílt vízi összecsapása volt. A repülőgéphordozók hatékonysága a Midway-i amerikai győzelemkor mutatkozott meg. Azonban az igazi sikert a Leyte-öbölben aratták az amerikaiak.  Itt mindent összevéve a japánok három csatahajót, négy nagy repülőgép-anyahajót és hat nehéz cirkálót veszítettek; az amerikaiak viszont mindösszesen egy könnyű anyahajót és két kísérő cirkálót. Az eredmény gyakorlatilag a japán flotta pusztulását jelentette. Végleg-bebizonyosodott – amit ahogy említettem, már Midway is jelzett -, hogy a repülőgépek, és nem a csatahajók voltak a döntő tényezők.

A Leyte-i győzelem eredményeképpen megnyílt az út a japán anyaország, a végleges csendes-óceáni világháború lezárása felé.

Japán nehézcirkálót támadnak amerikai repülőgépek a Leyte-öbölben

A második világháború óta még tovább fejlődött és főleg változott a tengeri hadviselés jellege. Napjainkban egyre inkább és egyre komolyabban merül fel a kérdés: érdemes -e egyáltalán nagy felszíni hadihajókat építeni.

Február közepén az ukrán hadsereg bejelentette, hogy elsüllyesztette a Szergej Kotov őrnaszádot, az orosz fekete-tengeri flotta egyik korszerű hajóját. Ezzel a 80 egységből álló hajóraj mintegy egyharmadát – 25 egységet – már megsemmisítette, másik egyötödét – 15 hajót- pedig javító dokkokba küldött.[2] A veszteséget drónok, mind levegőben operáló, mind a víz felszínén személyzet nélkül működő (unmanned) szerkezetek okozták. Vagyis relatíve nagyon olcsó fegyverek pusztítottak el többszázmilliós értékű hadihajókat.

Számoljunk csak: a csúcstechnológát jelentő Szergej Kotov értéke 65 millió dollár volt, míg a jetski alapra épített (!) MAGURA V5 kamikáze tengeri drón 250 ezer dollárba került. Csupán az utóbbi egy évben ilyen drónok küldték a tenger fenekére a fekete-tengeri orosz flotta egyik rakéta- korvettjét, valamint két partraszálló hajóját is. Ha tovább megyünk, gondoljuk csak végig: egy modern amerikai repülőgép hordozó vagy 13 milliárd dollárt kóstál. Ha egy újépítésű újbudai lakás árába kerülő szerkezet képes egy ilyen méregdrága monstrumot elpusztítani, jogosan merülhet fel a kérdés, egyáltalán érdemes lesz ezeket rendszerbe állítani és telepíteni a világtengereken?

Kérdés persze, hogy a döntéshozók megfontolásai efféle logika mentén születnek-é, válnak-é az adófizetők húsába - és pénztárcájába – vágó döntésekké.

Dérer Miklós

[1] Osztrakizmosz (cserépszavazás) - akkor alkalmazták az athéni népgyűlésen, ha valakit azzal gyanúsítottak, hogy egyeduralomra tör. Egy ilyen szavazás emléke ez az osztrakon (agyagcserép), amelyre a megvádolt nevét írták a szavazásra jogosult polgárok. Themisztoklész-t egyébként a szavazás eredményeképpen száműzték a hálátlan athéniak.

[2] Ezek többsége kisebb méretű naszád volt, azonban nagyobb felszíni hajókban is elérik az orosz veszteségek a 13-at.