Dérer Miklós: Transzatlanti viszonyok – történet és állapot

Hogyan fog alakulni Amerika és Európa viszonya annak fényében, hogy az Egyesült Államok külpolitikai fókusza egyértelműen az ázsiai és csendes-óceáni térségre irányul? Ezúttal a transzatlanti együttműködés lehetőségeiről ad látleletet Dérer Miklós.

Transzatlanti viszonyok – történet és állapot

Az Európa és Amerika közötti kapcsolatokat – nem számítva a viking Vörös Erik fiainak, az Ericson-testvéreknek rövid Új-Fundland-i kalandozását az első ezredforduló körül – Amerika európai felfedezésétől, Kolumbusz Kristóf útjaitól számíthatjuk. Az európai gyarmatosítások – spanyol, portugál, brit, kisebb mértékben holland és francia –, az európai bevándorlás és a 18.-19. században a brit tengeri fölény következtében ezután hosszú ideig a viszonyt egyértelműen az európai dominancia jellemezte, még az észak-, majd dél-amerikai győztes függetlenségi háborúk után is. A helyzet az előző századfordulót, majd az első világháborút követően változott meg, amikoris a dinamikus iramban fejlődő Amerikai Egyesült Államok elég hatalmassá növekedett ahhoz, hogy a spanyol gyarmatbirodalom utolsó nyomait is felszámolja Amerikában, és bebizonyítsa, hogy az öreg kontinens belső háborújának patthelyzetét csakis az ő beavatkozásával lehet az egyik irányba kibillenteni. S bár a következő nagy világégésig nem vett részt az európai ügyekben, gazdaságilag és kulturálisan egyre aktívabban volt jelen. Hogy aztán a második világháborúban újra bizonyítsa nélkülözhetetlenségét a náci-ellenes koalíció győzelmében.

A háború eredményeképpen Európában gyökeresen új geopolitikai helyzet alakult ki. A Szovjetunió politikai, ideológiai és főképpen katonai súlya mellett eltörpültek a legyőzött és szétbombázott Németország, a meggyengült Franciaország és a kivérzett Nagy Britannia képességei és lehetőségei – a kisebb országokról most nem is beszélve. Az amerikai politika sok mindent megtett a kontinens nyugati részének újjáépítése és a gazdaságok beindítása érdekében (Marshall-terv), azonban az egyre fenyegetőbbnek érzett, biztonsági zónát és befolyási övezetet kialakító szovjet gőzhenger esetleges feltartóztatására ez egyre kevésbé látszott elegendőnek. Miközben az európaiak a szovjet fenyegetés veszélye mellett a német militarizmus újjászületésétől is tartottak. A helyzet megnyugtató rendezése ekkor csakis az amerikai katonai jelenlét és biztonsági garanciák intézményesült biztosításával volt elérhető. A megoldást, az intézményesült garanciákat pedig a NATO, az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének a létrehozása jelentette. Amely létrejöttének célja tehát – Lord Ismay-nak, a szervezet első főtitkárának tulajdonított szellemes mondás szerint az oroszokat kint, a németeket lent és az amerikaiakat bent tartani volt. (A hármasságban a szovjet fenyegetés ellensúlyozása persze mindenképpen és mindig prioritás volt.)

A NATO-val összefüggésben néhány dolgot világosan kell látnunk.

Egy állandó európai biztonsági-védelmi szervezet ötlete az európaiaktól, elsősorban a skandinávoktól (norvégoktól) és a britektől indul ki, és az átalakuló erőviszonyok (Amerika fel, Anglia le) következményeként szükségszerűen transzatlanti kötődésűvé alakult. Bár a szükségszerűség felismerése az amerikai külpolitikai adminisztrációban is hamar megszületett, a politikusokat, a Kongresszust, annak is a republikánus potentátjait nehezebb volt meggyőzni. Ez végül sikerült (Vandenberg-határozat), így az Egyesült Államok feladta hagyományos elszigetelődési politikáját, és történelmében először tagja – és vezetője - lett egy kollektív védelmi szervezetnek.

Az 1949-ben megalakult NATO – a transzatlanti (Nyugati) politikai és biztonsági-védelmi egymásrautaltság és kooperáció legfontosabb szimbóluma – egész eddigi története során végig és alapvetően demokratikusan működött. Abban az értelemben persze, hogy tagja egyenjogúak, de nem egyenrangúak voltak. A felelősség és a védelemre fordított eszközök, a nemzetközi tekintély és befolyás aránytalanságai természetesen mindig tükröződtek a döntéshozatalban. A hidegháború és a nukleáris szembenállás időszakában az amerikai vezető szerep nem kérdőjeleződött meg.

A demokratikus működés bizonyítékai azok az esetenkénti éles amerikai-európai viták, amelyek végigkísérték az Észak-atlanti Szövetség Szervezetének történetét. Az ötvenes -hatvanas években az Európai Védelmi Közösség tervének a francia nemzetgyűlés baloldala (kommunisták és szocialisták) általi megtorpedózása, az indokínai és a szuezi válságok, és azt követően a gaullizmus vitája, meg a franciák kilépése a NATO katonai szervezetéből; a kubai rakétaválság, a vietnami háború eltérő megítélései okoztak bonyodalmakat. A hetvenes években az izraeli-arab Jom Kippur háború, a nyugat-német keleti politika, majd a nyolcvanas években a nyugat-európai rakétatelepítési tervek vitája – hogy csak néhányat, a legfontosabbakat említsem –tették próbára a szervezet ellenálló képességét, funkcionalitását, az amerikai-európai viszony fontos összetevőit. Mindegyik vitából a NATO – és vele az atlanti együttműködés - korszerűsödve és funkcióiban megerősödve jött ki, annál is inkább, mivel ezeknek a válságokban jelentős része helyileg a szervezet működési területén – az európai-észak-atlanti térségen – kívül esett.

A transzatlanti kohéziót próbára tevő esetek és viták mögött eltérő nemzetközi felelősség, hatalmi érdekek, történelmi tapasztalatok és kulturális meghatározók lelhetők fel. Az amerikaiak hajlamosak egyoldalúan, egyeztetések és formális felhatalmazás nélkül cselekedni és katonai erőt alkalmazni. Nem igazán hajlandóak magukat olyan nemzetközi rezsimek alá rendelni, amelyekben nem ők mondják ki a végső szót. Az európaiak inkább a multilaterális megközelítések, a létező intézmények és a nemzetközi jog alapján állnak, és legtöbbször vonakodnak katonai erőhöz folyamodni, annál is inkább, mivel képességekben elmaradnak az amerikaiaktól. Az amerikaiak gyorsan fordulnak konfrontációs eszközökhöz (gazdasági és egyéb szankciók, drónok), míg az európaiak hagyományosan a diplomácia és a dolgok egyeztető megtárgyalásának, a kompromisszumoknak a hívei. Az amerikaiak úgy tartják, hogy ők hajlamosabbak értékalapon politizálni, míg az európaiakról úgy tartják, hogy a (gazdasági) érdekeket helyezik előtérbe a nemzetközi kapcsolatokban (energia, kereskedelmi kapcsolatok).

A hidegháború végével, a Szovjetunió összeomlásával a NATO nem vesztette el funkcióit és attraktivitását. Nemhogy megszűnt volna, de új európai tagok garmadája jelentkezett, és többen ma is várólistán vannak. Ennek oka nem egyszerűen egy bevált szervezet védekezési és túlélési mechanizmusainak beindulása fontos funkciók és célok, az elsődleges raison d’être megszűnésével, hanem ebben az a körülmény a döntő, hogy a Szövetség a katonai-biztonsági jellege mellett egyre inkább a hasonló értékrendű országok politikai egyeztető és konzultációs fóruma, ezáltal a nemzetközi válságmenedzselésnek eszköze és a stabilitás fenntartásának és kiterjesztésének fontos záloga lett.

A NATO bővülése 1949 és 2020 között

Moszkva alapproblémája, a NATO bővülése 1997 után

A transzatlanti partnerség természetesen nem korlátozódik az Észak-atlanti Szerződés Szervezetére. Amerika és Európa között szerteágazó politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok vanna. Az Egyesült Államoknak és Európának közös kihívásokkal is szembe kell néznie - a koronavírus járvány, a gazdasági recesszió, a klímaválság, Kína, Oroszország (általánosságban is, és a jelenlegi Ukrajna körüli válság megoldása, mint eminens európai érdek), a technológiai változás, a kibertér problémái és a folyamatosan felbukkanó biztonsági kérdések egy kaotikussá váló világban közös megoldásokért kiáltanak.

A partneri kapcsolatok az elmúlt években jelentős törést szenvedtek a Trump-adminisztráció politikája, és személyesen az elnök kommunikációja és stílusa következtében. Üzleties, kioktató és lekezelő, de legfőképpen egyoldalú (unilaterális) megközelítései a multilateralizmusnak és a konszenzusnak elkötelezett európai partnereknek sok fejfájást okoztak. Mindazonáltal mindenáron a párbeszéd fenntartására és a kiegyezésre törekedtek. A tavaly januárban hivatalba lépett és megváltozott transzatlanti politikát ígérő Biden-adminisztrációt pozitív várakozással, de azért az előzmények miatt bizonyos szkepszissel is fogadták. Az óvatosság indokolt volt, hiszen a retorika ellenére a washingtoni lépések egyike-másika – az egyeztetés és értesítés nélküli afganisztáni kivonulás, az AUKUS keretében megkötött és a franciákat megalázó módon kezelő amerikai-ausztrál tengeralattjáró-üzlet – igazolta a fenntartásokat. Az ennek nyomán is felerősödött európai stratégiai autonómia-törekvések és a NATO-vita az új stratégiai koncepcióról – vagyis az Atlanti Szövetség jövőjéről és annak mikéntjéről – az idei évbe fordulva csak látszólag függesztődött fel az Ukrajna ürügyén kibontakozott orosz-amerikai válság miatt. Sőt, ez a válság, és főleg annak kimenetele eldöntheti a transzatlanti vitás kérdések majd mindegyikét.

Az európaiak nagyon is értik Biden prioritásait: stratégiai kivonulás a Közel-Keletről – Európa fontos szomszédságából -, egyúttal a jelenlegi és várhatóan távlati fő amerikai külpolitikai rendezőelv, Kína feltartóztatása érdekében erős biztonsági együttműködések kialakítása az Indo-Pacifik térségben. Európa érdekei itt és ezáltal háttérbe sorolódnak – sorolódhatnak, ami ellentétes a Biden-i atlanti multilateralizmust hangsúlyozó kommunikációval, mivel egyértelműen az „Amerika First” unilateralizmusra emlékeztet. Vagyis itt már nem egyszerűen kommunikációs, hanem lényegi szétágazásról van szó. Ami persze az európai politikát határozottabb európai érdekérvényesítésre, illetve az ehhez szükségesnek gondolt eszköztár és szervezeti struktúra kialakítására készteti, természetesen az atlanti keretekben.

Ha visszamegyünk a Müncheni Biztonsági Konferencia tavalyi jelentéséhez, abban a következőket olvashatjuk a transzatlanti kapcsolatokról: „Végül is, Európának kulcsszerepe van. A változó erőegyensúly azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak nincs szüksége olyan követőkre, akiket meg kell védenie. Olyan képességekkel rendelkező szövetségesekre van szüksége, akikkel együtt tud működni. Amennyiben az elkövetkező években Európa továbbra sem lesz képes saját biztonságáról gondoskodni, szüksége lesz az Egyesült Államokra, mint „európai hatalom” -ra. Ezzel együtt az Egyesült Államok – nyilvánvaló okokból – figyelmét mindenképpen a csendes-óceáni térségre fogja összpontosítani. Vagyis az európaiaknak és az amerikaiaknak mindkét fél számára megfelelő működőképes új transzatlanti megállapodást kell találniuk (kiemelés tőlem – D.M.).”

Ez lehet a kivezető út.

Dérer Miklós