Dérer Miklós: Valóban elkezdődött Eurázsia korszaka?

Dérer Miklós: Valóban elkezdődött Eurázsia korszaka?

Eurázsia és az eurázsianizmus az orosz külpolitikában

 „Aki uralkodik Kelet-Európán, az kormányozza a magterületet; aki uralkodik a magterületen, az kormányozza a világszigetet; aki uralkodik a világszigeten, az kormányozza a világot.” (Sir Halford J. Mackinder, 1904)

Eurázsia elsősorban és eredetileg földrajzi fogalom, felöleli Ázsiát „nyúlványaival” együtt (Közel-Kelet, Indiai szubkontinens, Indokína, a kelet- és délkelet-ázsiai szigetvilág Ausztráliáig), valamint természetesen Európát, amely végül is Ázsia nyúlványának, parányi félszigetének is tekinthető, amelyet az Ural és a Kaszpi-tenger választ el a „magkontinenstől”.

Eurázsia név alatt tehát az Európa és Ázsia által alkotott szuperkontinenst értjük, amely, mint utaltam rá - geológiai értelemben egy kontinensnek minősül. Az emberiség több mint 70 százaléka él a régióban, amely a Föld szárazföldi területének 36,2 százalékát borítja. A jelentős politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális különbségek miatt két kontinensként kezelt terület nominális GDP-je a Nemzetközi Valutaalap szerint megközelíti a 64 ezer milliárd dollárt.

(Ebből mintegy 15 ezer milliárd Európa, és 4,5 ezer milliárd Japán, valamint 4 ezer milliárd körüli az Ázsiától sokszor külön kezelt Közel-Kelet részesedése. Kína az összesből 19,6 ezer milliárddal, Oroszország pedig 2,1 ezer milliárd dollárral részesedik. A globális GDP egyébként 104 476 ezer milliárd dollár. (Mindegyik adat 2023-as becslés – D.M.)

Eurázsia ugyanakkor a 19. század végétől egyre inkább geopolitikai fogalomnak, a gondolkozók, álmodozók és hatalmasok két világháborút és egy hidegháborút nyakunkra zúdító elméletei és politikái elsődleges terepének is számított. Nem véletlen, hogy a megelőző századfordulón az akkori négy nagyhatalom, Nagy Britannia, az Egyesült Államok, Németország és Franciaország területén jelentek meg az első geopolitikai koncepciók, amelyek mind a vonatkozó ország külpolitikai törekvéseivel voltak összhangba hozhatóak, illetve azokat kívánták tudományos-elmélet síkon is alátámasztani.

Az egyes „nemzeti” iskolák között az angolszász elképzeléseknek volt a leginkább kurrenciája, és eredményei is azoknak láthatóak leginkább. Ezeknek a lényege (leegyszerűsítve) a tengeri és a szárazföldi hatalom megkülönböztetése (az előbbi előnyére, nem véletlenül), és a világsziget-magterület-peremország felosztás. A tengeri hatalomnak nem érdeke, hogy a peremterületek egyetlen hatalom fennhatósága alá kerüljenek, mert az az ő gazdaság-kereskedelmi ellehetetlenülését eredményezné.  Ezért kellett katonailag megakadályozni az első és második világháborúkban Németország győzelmét, és ezért kellett feltartóztatni és feladásra kényszeríteni a Szovjetuniót. Ez a felfogás magyarázza mindhárom esetben a „tengeri hatalom” Egyesült Államok beavatkozását, és általában is globális politikai és katonai szereplővé válását. (Globális gazdasági szereplővé válása már előbb elkezdődött.) A geopolitika, mint elmélet a gyakorlatban így vált-válik geostratégiává, egy állam nagy stratégiájának az alapjává.

Legújabban pedig – Oroszország ukrajnai agresszív háborús lépéseivel és Kína pedig Övezet és Út programjával – a szakmai és politikai érdeklődés előterébe kerültek az orosz és kínai geopolitikai koncepciók is. Az orosz a „kidolgozottabb”, a kínai egyelőre még a kialakítás stádiumában leledzik, bár agresszív körvonalai annak is egyre inkább érzékelhetőek. És itt jutottunk el az eurázsianizmushoz.

Az eurázsianizmus egy, az előző századforduló után kikristályosodott, alapvetően orosz ideológiai-geopolitikai irányzat, amelynek lényege, hogy Oroszország se nem Európához, se nem Ázsiához tartozik, hanem különleges, önálló (orosz) civilizáció, sajátos (orosz) világ, és ennek alapján globális hatalmi küldetése van. Az elmélet hívei ezen az alapon utasították el az európai indíttatású és irányultságú pánszlávizmust, és álltak a szintén globális küldetésű szovjet politika mögé is. Annál is inkább, mivel az szintén elvetette a nyugati modern kapitalizmust, a politikai pluralizmust és a liberalizmust, a liberális demokráciát, és a szabályokon alapuló nemzetközi rendet. És ne feledjük el a marxizmusnak az orosz(szovjet) államra, mint a „nemzetközi proletariátus nagy hazájára” szabott értelmezésének máig tovagyűrűző hatásait sem. Mindez pedig rárakódott a  tradicionális orosz messianizmus ideológiájára, ami az orosz államiság „harmadik Róma” felfogását, küldetésességét, valamint azt is jelentette, hogy Oroszországot azonosították a „gonosz” erőivel szembeni az általános „jó” megtestesítőjével.

Az orosz (szovjet) állam területi gyarapodása 1300 és 0945 között

Az eurázsianizmus gondolata a Szovjetunió bukását követően, akkor, amikor az ortodoxia is a hivatalos ideológia része lett, jelentős részleteiben szintén az orosz állam küldetéses alapelveinek döntő alkotóelemévé vált. Egészen addig, hogy kiterjesztett és „modernizált” változata kvázi hivatalos megerősítést nyert Oroszország 2023-as külpolitikai koncepciójában, amely Oroszországot „egyedülálló civilizációnak, és hatalmas eurázsiai és euró-csendes óceáni hatalomnak” nyilvánította, amely Kínával, az iszlám világgal és a Globális Déllel karöltve a „kollektív Nyugat” hegemónájának megtörésére és felváltására törekedve új világrendet hoz létre.

Idáig azonban jó két évtizedes út vezetett a putyini korszakban.

A Szovjetunió megszűnése utáni rövid kegyelmi korszakot követően lassan, de egyre gyorsuló iramban újra megindult Oroszország leválása a Nyugatról, az „új világrend”-hez és a liberalizmus végső győzelméhez fűzött illúziók kezdtek eloszlani[1]. A kezdeti felhőtlennek tűnő kapcsolatokat Kozirjev külügyminiszter leváltása után bonyolultabb és vitákkal terheltebb időszak követte. A Nyugat térnyerését Moszkvában az újra előtérbe kerülő régebbi gárda és gondolkodásmód fenyegetőnek érzékelte, ami „védelmi lépéseket” váltott ki. Ezeket a védelmi lépéseket a történelmi tapasztalatok téves aktualizálása miatt területi alapon hajtották végre: a „közel-külföldnek” tekintett egyes volt orosz és szovjet területeken (Transznisztria, Dél-Oszétia, Abházia lecsatolása a szomszédoktól, majd Belorusz sikeres integrálása és Közép-Ázsia gazdasági-katonai összekapcsolása Oroszországgal.)

A nagy falat Ukrajna lévén, egyre inkább az „ukrán kérdés megoldása” került a Kreml és az 1999 óta egyre erősebb személyi hatalmat kiépítő és egyre inkább radikalizálódó Vlagyimir Putyin figyelmének központjába. Az imaginárius ellenséggel szembeni területi-védelmi szempontból, a „stratégiai mélység” biztosítása érdekében, valamint nosztalgikus történelmi megfontolásokból is szálka volt a Kreml szemében az önálló es egyre inkább a Nyugathoz felzárkózni kívánó független kijevi állam. Az orosz kisebbség védelme a radikális nemzetépítő programot bevezető Kijev ellenében alkalmat nyújtott a beavatkozásra.

Közben a Nyugattól történő elhatárolódás folyamata is zajlott. Ennek első erőteljesebb megnyilvánulása az 1999-es szerbiai-koszovói válság esetében volt észlelhető, amikor a NATO akcióval szembeni orosz bírálat és lépések a hagyományos szerb rokonszenven túl a balkáni térség iránti moszkvai geopolitikai érdeklődést is jelezték. A geopolitikai szemlélet aztán 2005-ben nyilvánvaló bizonyítékát nyújtotta abban a Putyin-nyilatkozatban, amely a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának a Szovjetunió megszűnését – vagyis egy monopolhelyzetben lévő Nyugattal szembeni kívánatos ellensúly eltűnését – tartotta. A szakítás a kővetkező évben, 2006-ban az emlékezetes müncheni biztonságpolitikai konferencián elhangzott Putyin-beszédben lett nyilvánvaló (bár a hivatalos Nyugat igyekezett ezt még elbagatellizálni), amely élesen bírálta a NATO-bővítési folyamatot és az Egyesült Államok hegemóniáján alapuló nemzetközi rendet.

2014 és 2022 voltak a következő dátumok az orosz imperialista-eurázsiai-geopolitikai terjeszkedés („vissza-terjeszkedés”). A kijevi határozottan Nyugat-barát fordulatra a putyini válasz a Krím elcsatolása és a kelet-ukrajnai polgárháború kirobbantása és az elszakadást pártoló erők erőteljes támogatása volt. Egyúttal felerősödött az agressziót támogató és a további lépéseknek megágyazó ideológiai offenzíva: az önálló ukrán nemzeti lét és államiság tagadása, a történelem sajátos, Moszkva-centrikus átírása, az állítólagos orosz élethalálharc és az orosz állam egzisztenciális fenyegetettségének a mítosza, amely megelőző lépéseket tehet (tesz!) szükségessé. Ami a 2022. február 24-i orosz agresszióval és az azóta is tartó területrabló és a független európai Ukrajnát megszüntetni célzó imperialista háborúba torkollott.

Egy bővebb megjegyzés még ide kívánkozik.

Sok szó esik napjainkban Ázsia felemelkedéséről, arról, hogy Eurázsián belül Ázsia lesz a 21. század fejlődési motorja, hozzá lesz szükséges igazodni. Az orosz politika láthatóan felismerte, hogy Kína felemelkedésével a világtermelés alig két százalékát produkáló Oroszország – katonai-nukleáris képességei ellenére - sem lehet az ikerkontinens vezető hatalma. Vagyis az Eurázsia-koncepciót, amelyben Moszkva töltötte volna be a domináns szerepet, „korszerűsíteni” kell, vagyis regionalizálni, vissza fogni szükséges az ambíciókat, és a globális törekvések elérése érdekében akár a junior partner szerepét is vállalni kell Kína mögött.

Egyébként is, a feltörekvő és domináns Ázsia önmagában és bizonyos értelemben fikció: nem az egész kontinens, hanem csupán néhány ország emelkedik ki(egyelőre?), mások inkább stagnálnak.  Ami a következő évtizedekben a világ központjává emelkedhet, az az indiai-csendes-óceáni térség (Indo-Pacific), amely magába foglalja Amerika nyugati területeit, Ausztráliát, az indiai szubkontinens, sőt, Afrika keleti partjait is. Az Egyesült Államokat (és Kanadát, Mexikót), amely még jó ideig globális gazdasági és katonai szereplő marad, és politikája, informális és soft power befolyása sem lesz igazán megkerülhető, nem szabad, nem lehet kihagyni ebből az alakuló tömbből.

Miközben a 19.-20. században domináns atlanti térség, a szűkebb értelemben vett Nyugat is megmarad a világgazdaság és politika fontos szereplőjének, a többiek felemelkedése mellett. Hanyatlása látszólagos, „visszaszorulása” nem saját teljesítménye csökkenésének, hanem a többiek felzárkózásának tulajdonítható.

Ami persze kiegyenlítődést jelent és jó dolog.

Dérer Miklós

 

 

 

 

 

[1] Az okok teljes, mindkét oldali bemutatása túlmegy ennek az írásnak a céljain, amely ebben a részben vázlatosan az orosz leválás fokozataira kíván emlékeztetni. Az események alakulásában a Nyugat „sara” szintén bőségesen felfedezhető. Ez azonban nem változtat azon, hogy a felelősség a kapcsolatok eldurvulásában elsősorban Oroszországé.

Üzenjen nekünk

Close