Dérer Miklós: Végjáték Afganisztánban

Dérer Miklós: Végjáték Afganisztánban

Lezárul végre egy hosszú évtizedek óta tartó történet? Vagy olyan káosz veszi kezdetét Afganisztánban, ami megbolygatja az egész Közép-Keletet? Dérer Miklós ezúttal az „afgán kérdés" nyomába ered, és megkísérli felfejteni ennek a megoldhatatlannak tűnő problémának az összetevőit.

Végjáték Afganisztánban

A vég kezdete, avagy a kezdet vége?

 

George W. Bush elnök kongresszusi felhatalmazással, kétpárti támogatással mintegy húsz évvel ezelőtt, röviddel a New-York-i ikertornyok elleni, szeptember 11-i terrorista merényletek után, még október elején, katonai intervenciót kezdett Afganisztánban. Hét évvel később Barack Obama elnök úgy látta, hogy a lassan „Örökké Tartó Háború -ban” elérkezett a kivonulás ideje, azonban nem sikerült elképzelését végig vinni. Utódja, Donald Trump hasonlóképpen fogadkozott, hiába. A lassan már nem is olyan új elnök, Joe Biden április elején határozott elkötelezést jelentett be egy huszadik évfordulóig bezárólag levezényelt kivonulásról (a határidőt aztán a kritikák hatására decemberre tolta ki). Meglátjuk.

Nem érdektelen vállalkozás viszont az eltelt húsz év eseményeit röviden áttekinteni.

A múlt század kilencvenes éveiben felerősödtek a radikális iszlám mozgalmak. Ezek egyikének, az Al-Kaidának volt alapítója és vezetője Oszama bin Laden, aki menedéket talált Afganisztánban, ahol a szovjetek 1989-es kivonulása után a radikális iszlám talibánok („tanítványok”) uralták a terepet. A vallásos népi mozgalomként indult, a szovjetek ellen harcoló és a kommunista rendszert megdöntő mudzsahedinek (szent háborút vívók) családjába tartozó, gyorsan kibontakozó mozgalom Omar mullah vezetésével gyorsan radikalizálódott és szoros kapcsolatokat épített ki bin Laden mozgalmával. 1996 és 2001 között voltaképpen uralta Afganisztánt, és az amerikai beavatkozás idején az államhatalmat is ők gyakorolták – kemény iszlám törvényekkel és szokásokkal.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1999-ben elfogadott 1268. számú határozatában mind a Talibánt, mind az al-Kaidát terrorista szervezetnek minősítette és pénzügyi, utazási és fegyverszállítási szankciókat rótt ki rájuk. Ezek a szervezetek ekkor már nem csupán Afganisztánban, hanem Pakisztánban, Szudánban és másutt is terrorista merényleteket követtek el. Az afganisztáni amerikai beavatkozás okául az szolgált, hogy az ikertornyok lerombolásáért a felelősséget büszkén vállaló Oszama bin Ladennek és szervezetének a talibánok nyújtottak menedéket, sőt engedték, hogy kiképző támaszpontot működtessenek. Miután Bush elnök felszólítására nem voltak hajlandók a terrorista vezért és társait kiadni az Egyesült Államoknak, az amerikai légierő – a britek támogatásával - megindította csapásait. A katonai akcióhoz más NATO államok és Ausztrália is csatlakozott. Kevesebb mint két hét után a szárazföldi hadműveletek is megindultak, helyi afgán erők támogatásával. November közepére úgy látszott, hogy a talibán ellenállás összeomlott, és a Biztonsági Tanács (BT) az ENSZ tagállamok felelősségévé nyilvánította az átmeneti kormányzat megalakítását és békefenntartók küldését az országba. A Irán aktív segítségével is létrehozott Hamid Karzai vezette adminisztráció támogatására az ENSZ BT december 20-i határozata létrehozta a nemzetközi biztonsági erőket, az ISAF-ot.

Az al-Kaida vezetőket, a beavatkozás kiváltóit, mindazonáltal nem sikerült elfogni. Egyébként is Bush elnök figyelme, és a „terror elleni háború” súlypontja kezdett Irakra és Szaddam Husszeinre áttevődni, ami azzal is járt, hogy az Irak elleni újabb intervenció tervezésekor az amerikaiak a katonai és hírszerzési erőforrásokat abba az irányba csoportosították át. Afganisztánban a feladatokat a NATO koordinálta helyi rekonstrukciókra és a humanitárius segítségnyújtásra, valamint egy demokratikus rezsim kialakítására igyekeztek összpontosítani, ám a megfelelő anyagi és szellemi erőforrásokat nem igazán rendeltek a feladatokhoz. 2003 májusára viszont látszólag, a felületen olyan helyzet alakult ki, hogy Rumsfeld amerikai védelmi miniszter a jelentősebb harci cselekmények befejeződéséről nyilatkozott, Bush elnök pedig – elhamarkodottan – kijelentette, hogy „a feladatot teljesítettük” (mission accomplished). Miközben a változatlanul zajló katonai műveletek hatékonyságát az egyes koalíciós országok egyéni megfontolásai és óvatossága meglehetősen korlátozták.

Ilyen körülmények között a helyi iszlamista ellenállás újult erőre kapott.

2003-2006 között a NATO átvette az ISAF irányítását – a szövetség  első műveleti tevékenysége volt ez Európán kívül - , és az intenzívebbé váló harcok miatt a nemzetközi katonai kontingens is a kezdeti ötezer főről hatvanöt ezerre nőtt. Ezt a létszámot negyvenkét ország biztosította. A harcok közben próbálkozások történtek a politikai kibontakozás érdekében (alkotmányozás, lépések a demokratizálódás irányában - bármi lett légyen is az - , határozottnak tűnő amerikai elköteleződés „a biztonság, a demokrácia és a prosperitás” irányaiban).

A nehézségek halmozódása, a veszteségek, a biztonsági helyzet romlása mindeközben töréseket eredményezett a koalícióban. A NATO főtitkára ugyan 2008-ra azt a célt tűzte ki, hogy a szövetségesek átadhatják végre a biztonsági ellenőrzést az afgán nemzeti hadseregnek, de nyilvánvalóvá vált hamarosan, hogy az erők nem elégségesek a feladatra, sőt, egyes szövetségesek egyre kevésbé látszottak hajlandónak – elsősorban hazai belpolitikai okok miatt – nagyobb kockázatokat vállalni, erőforrásokat átirányítani, a kötelezettségeket teljesíteni. Ebben a helyzetben 2009-ben az új amerikai elnök, Barack Obama kénytelen volt újabb csapatokat küldeni Afganisztánba (harmincezer fő), egyúttal a terror ellenes háború (war on terror) súlypontját is Irakból ide helyezni. Egyúttal az új amerikai adminisztráció csökkentette az elérendő célok ambíciószintjét, és a terrorista menedékek (safe havens) kialakulásának megakadályozását, vagy legalább is korlátozását tekintette fő céljának mind Afganisztánban, mind pedig a szomszédos Pakisztánban, az ottani biztonsági erőkkel karöltve. A hatvan-hetvenezer főre duzzasztott amerikai kontingens az afgán helyi biztonsági erők felkészítésében is szerepet vállalt, és a szövetséges erőkkel helyi újjáépítési csoportok rekonstrukciós munkáját is vezette. Mi több, Obama 2011 júliusát a kivonulás (drawdown) kezdeti dátumaként is kitűzte. A lisszaboni NATO csúcs ezt azzal fejelte meg, hogy 2014 végét nevezte meg az ország feletti teljes biztonsági felelősségnek az afgán nemzeti erők számára történő átadás időpontjaként.

Mindkét utólag elhamarkodottnak és túlzottan ambiciózusnak bizonyult célkitűzést erős kritika kísérte. A halmozódó problémákat részben és rövid időre elfedte a siker, hogy amerikai különleges erők megölték pakisztáni rejtekhelyén Oszama bin Ladent, a szeptember 11-i merényletek fő felelősét. Az esemény azt is bizonyította, hogy Pakisztán nélkül nem sikerülhet a terrorista menedékhelyek felszámolása. Sőt, afgán politikusok a biztonsági műveletek Pakisztánra történő kiterjesztését is felvetették.

A tízéves háború – 1800 fős amerikai veszteséglistájával és 444 milliárd dolláros addigi költségeivel - otthon, az Egyesült Államokban egyre népszerűtlenebbé vált, és ez nagyban korlátozta az elnök mozgásterét. Miközben megkezdte a beigért csapatkivonást, a Talibánnal is tárgyalásokat kezdeményezett. A bizonytalan, sőt romló biztonsági helyzet, a megfelelő pénzügyi támogatások elmaradása és a külföldi katonai jelenléttel kapcsolatos libikóka (kivonulás-maradás, időpontok gyakori változtatása) és az afgán kormányzat „kifelejtése” az USA -Talibán tárgyalásokból, stb.) együttes hatása Afganisztánban is kikezdte a főleg a városokban meglévő támogatását a koalíciós intervenciónak.

A koalíciós erők mandátuma is lejárt, így a továbbiakban amerikai-afgán kétoldalú megállapodások alapjára helyezték a segítségnyújtást, illetve a csökkentett amerikai katonai jelenlétet. Az afgánok átvették a felelősséget.

A csapatkivonás ugyanis megindult, ami azt eredményezte, hogy Donald Trump elnökségének kezdetére már csupán kilencezer amerikai katona maradt az országban, főleg kiképző és különleges erők. Miközben az évtizedben a Közel-Keleten felbukkant és hatalmas befolyást nyert Iszlám Állam is megjelent Afganisztánban, ahol a Talibán is újult erőre kapott. Trump elnök így eredeti kampányelképzeléseit felülírva nem további kivonulásban, hanem egy nyíltvégű katonai elköteleződésben kezdett el gondolkodni, a terrorista megerősödést ellensúlyozandó. Obamával ellentétben a kivonulást a helyzettől tette függővé, és elutasította a „mesterséges határidőket”. Pakisztánt is elítélte a felkelőknek nyújtott menedékért, és felfüggesztette az országnak folyósított többmilliárd dolláros katonai segély folyósítását. Felújította a légicsapásokat, és újra engedélyezte a harci cselekményekben az amerikai részvételt.

Mindeközben a tárgyalások a Talibánnal rövid megszakítás után folytatódtak, aminek eredményeképpen 2020 február végén megegyezés született, majd ezt követően az afgán kormányzat és a Talibán is összeült (húsz év után először), miután Kabul teljesítette utóbbi feltételét ötezer elfogott felkelő szabadon engedéséről. Trump ezek után – hogy utódját kész helyzet elé állítsa, és kampányígéretét is betartsa – egy kétezer ötszázas kontingensen kívül az utolsó pillanatban bejelentette a csapatkivonást.

A harcok ezalatt is folytatódtak, a kabuli kormányzat tűzszüneti felhívásaival és a Talibán iszlám rendszert bevezetni kívánó fogadkozásaival körítve.

És itt térünk vissza kiinduló pontunkhoz, Biden elnök bejelentéséhez a tervezett huszadik évfordulós teljes kivonuláshoz. „Ideje befejezni Amerika leghosszabb háborúját” – jelentette ki az elnök, függetlenül attól, hogy a közvetlen afgán-afgán tárgyalások milyen eredményt hoznak, illetve hoznak-e eredményt egyáltalán.

A NKE SVKI elemzése szerint Biden elnök döntését a következő tényezők és józan felismerések motiválták: az amerikai politika belátta, hogy az afganisztáni helyzetet nem lehet katonai erővel megoldani; egyébként is a Közel-Kelet és az iszlám világ helyett az ázsiai és csendes óceáni (más szóval Indo-Pacific) térségre kíván fókuszálni; az amerikai közvélemény afgán háború ellenessége; valamint az előző elnökök törekvéseinek folytatása, illetve Biden személyes meggyőződése a beavatkozás értelmetlenségéről. Hozzátehetjük: az afgán problémák „megoldásába” eddig minden hatalomnak beletörött a bicskája: a tizenkilencedik században a briteknek, a huszadikban a szovjeteknek. A huszonegyedikben pedig – eddig! – az amerikaiaknak.

Az amerikai beavatkozás prolongálta, a kivonulás pedig félő, hogy súlyosbítja a problémákat. Ahogyan erre elemzők és a szövetségesek is felhívták a figyelmet, feltehetően romlani fog a biztonsági helyzet az országban, a törzsek, hadurak és politikai-vallási frakciók és erők egymásnak feszülése új dimenziókat kaphat. Az ország káoszba és radikális iszlám uralomba süllyedhet. A modernizáció eddigi felemás lépései is elveszhetnek.

Az amerikai kivonulással keletkezett geopolitikai vákuumba talán nem más nagyhatalmak, inkább a környezet új hatalmai nyomulhatnak be.

Minden esetre, ez már nem a mi, a Nyugat gondja lesz. Vagy mégis, még inkább.

Dérer Miklós

 

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

1 Kommentek

  1. Gerelyes István
    május 11, 2021 at 13:10
    Reply

    Vég? Játék? Afganisztánban..
    Dérer Miklós remek összefoglalóval élénkíti fel azokat a gondolatokat, amelyeket az elmúlt 19 és fél évben ez a tragikus és mélyen ellentmondásos művelet ébresztett sokunkban.
    A pár nappal ezelőtt, egy kabuli leányiskola ellen, autóba rejtett robbanószerkezettel végrehajtott, 85 életet követelő merénylet megadja a választ Miklós kérdésére: nem, bombázással, katonai műveletekkel nem lehet egy évezredes elmaradással küzdő törzsi társadalomban demokráciát építeni, a most már fél évszázada tartó polgárháború nem fog véget érni, csak újabb fordulatot vesz.

    Nagyon sok kérdést vet fel a művelet, reméljük Dérer Miklós barátunk még a 9/11 huszadik évfordulója előtt ismét ihletet kap a téma további kidolgozására.
    Köszönöm a remek írást Miklós!
    Üdv: G.I.

Üzenjen nekünk

Close