Dérer Miklós: Folyamatosság változásokkal

Új kormány Németországban. Mit jelent ez hazánk és Európa számára? Dérer Miklós gyorselemzése a várható változásokról.

Folyamatosság változásokkal

Az új német kormányzat (kül)politikai prioritásai európai kontextusban

Meglepően rövid idő alatt, mindössze két hónap megfeszített szakértői és politikai bizottsági tárgyalások után megszületett az igencsak részletes, százvalahány oldalas új német balközép koalíciós kormányzati megállapodás. A nehéznek prognosztizált megállapodás gyorsasága annál is meglepőbb, mivel az egyébként a múltban többször és jól bejáratott nagykoalíciós – CDU/CSU-SPD – egyezmény négy éve jó féléves huzavona után állt csak össze, sokáig nem várt bizonytalanságban tartva Németországot és Európát. Itt viszont sok szempontból különböző értékrendeket és politikai elképzeléseket képviselő pártokról – szociáldemokrata, liberális és zöld – volt szó, amelyeknek nem voltak tapasztalatai az kormányzati érdekegyeztetésről, a közös kormányzásról.

Guy Verhofstadt európai parlamenti képviselő, az Európai Parlamentben a Liberálisok és Demokraták Európáért Szövetségének volt elnöke, egykori belga miniszterelnök már-már eufórikus hangulatban üdvözölte az eseményt a Politico november 29-számában. A cikknek már a címe is önmagáért beszél: „Németországnak végre olyan kormánya van, amely kész vezetni Európát – ’A „Merkel-fék”, amely feltartóztatta a jogállami kérdésekben a haladást, végre megszűnt’. A politikus úgy véli, lehetséges, hogy vége lett annak az időszaknak, amikor Európának olyan vezetői voltak, akik nem tudták, vagy nem akarták vezetni az Uniót, akik megelégedtek a régi klisékkel és megoldásokkal egy változó világban.  Franciaországban egy „szokatlanul európai elnök” (an unusually „European” president) van hatalmon, aki fontos választás előtt áll és aki az Európai Tanács soros elnöki tisztét fogja betölteni januártól. Olaszországban Mario Draghi személyében igazán európai figura stabilan kormányoz, tudatában a Covid-19 járvány okozta válsághelyzet és az európai gazdasági élénkítés elvégzendő feladatainak. Az európai fővárosok többségében is konstruktív vita folyik a kihívásokról az Unió jövőjéről. A németországi fejlemények szerinte ezt a tendenciát erősítik, és ez lehet az utolsó hiányzó láncszem az eddigi kedvezőtlen kontinentális folyamatok megfordításában. Ahogyan a Koalitionsvertrag, a koalíciós szerződés állítja: „Németország önképe abban a történelmi béke- és szabadság projektbe van beágyazódva, amit az Európai Unió jelent.” Ennek alapján véli úgy Verhofstadt, hogy változás van a láthatáron a Merkel-i felfogáshoz képest: már nem az az érvelés, hogy ami jó Németországnak, az jó az Európa Uniónak.

Az új koalíciós német kormányzat pártjainak vezetői

A sarkosan optimista megközelítés ellenében persze lehet fenntartásokat hangoztatni. (Egyébként Verhofstadt füleinek sem volt száz százalékig minden zene a koalíciós egyezményben.) Noha Németország hozzászokott a koalíciós politizáláshoz, a kompromisszumokhoz, és különösen az SPD tizenhat éves junior partnersége a kereszténydemokraták mellett ideológiai és politikai rugalmasságra szoktatta a párt politikusait, azért a „közlekedési lámpa koalíció” pártjainak eléggé konfliktusos agendái voltak (vannak?). Elég csak a zöldek „tiszta” ipart sürgető, ezért korlátozásokat preferáló álláspontjára, és a liberálisok regulációkat leépíteni szándékozó politikai elképzeléseire utalni. Említhetjük az adópolitikát is: a balközép - részint a zöldebb és fenntarthatóbb gazdaságra történő áttérés pénzügyi terheit figyelembe véve – adóemelésre, a liberálisok viszont adócsökkentésre vannak beállítva. Utóbbiak általánosságban is adósság-ellenesek, míg a másik két párt „költekezőbb” pénzügypolitikát folytatna. Úgy látszik azonban, hogy a közös érdekek, valamint a közös kormányzás szempontjai felülkerekedtek az eltérő elképzeléseken - egyelőre.

A liberális és baloldali értékek és elgondolások erősen megjelennek a koalíciós szerződésben. Szó van az égető munkaerőhiány és az elöregedő társadalom miatt napirenden tartott bevándorlás egyszerűsítéséről, egyúttal az állampolgárság megszerzésének bizonyos liberalizálásáról; a társadalmi kisebbségek jogainak érvényesítéséről, a választói korhatár 16 évre szállításáról, a kannabisz rekreációs-orvosi célokra történő engedélyezéséről, a minimálbér emeléséről. A zöldülő gazdaság célkitűzését többek között a széntől mint energiahordozótól történő megszabadulás és a megújuló energia részarányának 2030-ig 80 százalékra való emelése szolgálja. A „zöld” gazdasági és „zöld” külügyminiszterek kormányba emelése mindenesetre arra mutathat, hogy a klíma- és környezeti célokat komolyan is gondolják.

Minden valamire való államban vannak alapvető konszenzusok, és létezik a politikában kontinuitás. A kontinuitás természetesen a bemutatott és elemzett dokumentumban is tetten érhető. (A kancellár, Olaf Scholz személye és Merkel- i habitusa, centrista alapállása is ezt ígéri). Persze, az új közlekedési lámpa koalícióba azért bele vannak építve esetleges jövőbeli, munka közbeni konfliktusok. A fiskális konzervatív liberális pénzügyminiszter, Christian Lindner feltehetőleg fékezni igyekszik majd a költséges átalakítási ambíciókat. A zöldítési program és a jelenlegi német gazdasági szerkezet fenntartásában érdekelt erők összeütközése sem kizárható.

A kontinuitás minden hangsúlyeltolódás ellenére talán a külpolitikában ragadható meg leginkább. Ami persze nem csoda, lévén, hogy a leköszönt Merkel-kormányban egy szociáldemokrata, Heiko Maas volt a külügyminiszter, (akinek befolyása az irány vitelében a kancellár domináns szerepe mellett is jelentős volt). A német külügyminisztérium honlapján egyébként régtől fogva olvashatók a német külpolitika alapelvei, első helyen, mint sarokkő az európai politika:

„Az európai integráció és az Európai Unió a német külpolitika sarokkövei és meghatározzák annak folyamatát. Az EU kohéziójának és a szoros kooperációnak az erősítése valamennyi EU tagállammal ezért a külpolitikai cselekvés középpontjában áll. A globális erőegyensúly változásainak fényében Németország kizárólag egy erős EU-n keresztül, és európai partnereivel együtt dolgozva marad cselekvőképes. A német kormány ezért elkötelezett a szorosabb európai együttműködés iránt, különösen, ami az EU közös kül- és biztonságpolitikáját illeti, valamint aziránt, hogy közös erőfeszítéseket tegyünk Európa külső határainak védelmére. A belbiztonság elősegítésére és a gazdaságpolitika megerősítésére. A Németország és Franciaország közötti szoros kooperáció olyan erő, amely az európai integráció ezirányú haladását szolgálja.”

Természetesen a többi alapelv, a történelmileg bevált transzatlanti partnerségnek az azonos értékeken alapuló és a vitás kérdések megvitatásától sem tartózkodó fenntartása, a demokrácia-jogállamiság-emberi jogok hármasság világméretű erősítésének előmozdítása, és a multilaterális nemzetközi rend elkötelezett támogatása - a német gazdasági érdekek előmozdítása és a kulturális kapcsolatok erősítése mint alappillérek mellett – a továbbiakban is változatlanul a külpolitikai cselekvés része marad. Ez a külpolitika folyamatosságából adódik. A változás abban rejlik, hogy egyes, tulajdonképpen a külpolitikában eddig is tetten érhető törekvéseket az elődnél karakteresebben és ambiciózusabban, hangsúlyeltolódásokkal kívánja az új német kormány képviselni.

Az Európai Unió továbbfejlesztésével kapcsolatban a koalíciós dokumentum támogatja, hogy az Unió jövőjéről folyó konferencia-sorozat valódi továbblépést jelentsen, és végül – ha kell – szerződésmódosítást, sőt, alkotmányozást eredményezzen. A cél a föderatív Európa. Javasolják továbbá a közvetlen, nemzetek feletti pártlistákra szavazó európai parlamenti választásokat, az Európai Parlament törvénykezdeményezési jogának és a Tanácsban a többségi elvnek a bevezetését (az egyhangúság helyett), különösen a külpolitikában, valamint a jogállami kritériumok határozott és konzekvens érvényesítését a támogatások kifizetésében. Határozottabb Kína- és Oroszország politikát terveznek, ami érinti az Északi Áramlat 2-t és a Kínával kötött beruházási egyezménynek a dokumentum szerint jelenleg nem időszerű ratifikálását. Nem támogatja a 2 százalékos védelmi költségvetési automatizmust – az európai védelmet egyébként is inkább a NATO-ba illeszkedve képzeli el -, és ügyes kompromisszummal a közös európai haderőt - ha egyáltalán - a „hajlandók” részvételével kívánja felállítani.

A számunkra itt felsoroltak közül – mindenre nem tudtam kitérni – a legizgalmasabb kérdések az uniós alapvitában (hagyományos nemzetállami szuverenitás vagy föderáció) körvonalazódó karakteresebb német álláspont, a menekültkérdés és a migráció, valamint a jogállamisági számonkérés lehetőségének keményebb érvényesítését szorgalmazó újabb német igény.

Ami az uniós alapvitát illeti, a fokozatos európai föderáció felé haladás (ever closer union) nemcsak 27 ország által elfogadott uniós alapdokumentumok határozott igénye, hanem az alapító atyák – kivétel nélkül konzervatív, kereszténydemokrata politikusok – eredeti ideális elképzelése is volt. Adenauer, Churchill – igen ő is!! -, de Gasperi, Hallstein, Jean Monnet, Robert Schuman, Paul-Henri Spaak megkérdőjelezhetetlen jobboldalikként az akkori baloldal heves ellenzése, a szovjetek ellenakciói közepette indították be azt a folyamatot, amely  - a szociáldemokraták csatlakozása után - a mai Európai Unióhoz vezetett. Természetesen gyakorlati politikusok lévén, tisztában voltak azzal, hogy az európaiságot az egyes nemzeteknek és államoknak kell létrehozni, a fokozatosságot és a fogadókészséget figyelembe véve. Egyikük sem szándékozta a nemzeteket eltörölni, és a közös érdekeket igyekeztek tudatosítani a nemzeti sajátosságok és partikuláris értékek megőrzésével. Ez a folyamat a sorozatos válságok és a nemzetközi viszonyok változásai miatt megrekedt. Az eredeti elképzeléseket kritizáló, sőt, blokkoló szuverenista erők – amelyek egyébként szintén legitim politikai programokat igyekeznek megvalósítani – olyan, mindig is létező uniós elképzelésekkel léptek fel, amelyek alapjában nem mennek túl a közös piac és a négy szabadság Európai Unióján. Az új német kormány az eredeti elképzelések hangsúlyozásával a kialakult patthelyzetből szándékozik kitörni. Nem kell különösebb előrelátás, hogy mindez nem csekély vitákat és ellenérzést fog generálni bizonyos politikai körökben és országokban.

A menekültkérdés és migráció ügyében az uralkodó nyugat-európai álláspontot a humanitárius megközelítések és a demográfiai hullámvölgyből való kitörés, a tömeges új munkaerő igénye határozza meg. Az illegális beáramlásnak jobban és közvetlenebbül kitett, egyes dél- és közép-európai országokban a problémát elsősorban (kizárólag?) biztonsági és kultúra-szuverenitási kérdésként kezelik, és a nemzeti társadalom kialakult szövetének a bomlásától tartanak. Ez a két alapjaiban ellentétes álláspont kompromisszuma, és a vita nyugvópontra jutása az egyik legnehezebben megoldható politikai ügy az Unióban, különösen, hogy a megközelítéseknek komoly belpolitikai hozadékai is vannak egyes kormányok választási kommunikációjában.

A leegyszerűsítve „jogállamisági számonkérés-nek nevezett vita talán a legerősebben kormányzatokhoz és ideológiai-politikai oldalakhoz kötött. Lezárása csak abban a pillanatnyilag kevéssé valószínű esetben lehetséges, ha a jogállamiságot illető liberális és illiberális törekvések és álláspontok valamelyike végleg felülkerekedik az Unió országaiban. Enélkül a napjainkban az Unióban uralkodó és történelmileg többségi liberalizmus az Unió komoly válságát kockáztatja, ha túllép a vitán. Az illiberális álláspont eredendő kompromisszum-ellenessége ugyancsak ezt reszkírozza. Pedig a jelenlegi felállásban a kompromisszum, mint első lépés, elengedhetetlen. Aztán döntsenek a választópolgárok.

Ami a fentiekben elmondottakkal kapcsolatos német kormányzati álláspontot illeti, úgy gondolom, hogy a retorika sokat fog változni-keményedni az elkövetkező időszakban. Azonban a német befektetések és gazdasági kapcsolatok érdekei többnyire (általában?) várhatóan felülírják a jogállamisági követelményeket és az Unió továbbfejlődésének érdekeit.

A német kormánykoalíció alapdokumentumában megfogalmazott közös elképzeléseket a „haladás és továbblépés” szavakkal jellemezte az elemzők jelentős része. Az már más kérdés, hogy ezt a váltást rokonszenvvel vagy ellenérzésekkel fogadják a különböző politikai erők. Az tagadhatatlan, hogy a koalíció „munkaterve” beleillik a jelenlegi európai fősodorba, és közelebb áll a jelenlegi többségi politikai véleményekhez, sőt annak határait feszegeti. Túlzásnak tűnik az az értelmezés, hogy Németország „elesett” (Varga Judit), vagy hogy a baloldali-liberális koalíció kormányra kerülése, értékrendek különbségei alapján, élesen megosztaná Európát egy „egységes”, imaginárius Közép-Európa és egy hasonlóan egységes Nyugat-Európa között. Az igazsághoz közelebb állhat az a vélemény, hogy „balos változatban folytatódik a Merkel-i irányvonal” (Prőhle Gergely). A hisztérikus reakciók, amiket esetenként olvashatunk és hallhatunk, nem adnak eligazítást és nem segítik a kiegyensúlyozott politikai megközelítések kialakulását. Berlinben a parlamentáris, plurális, pártok versengésén alapuló demokráciákban szokásos normális kormányváltás történt. Ilyenkor természetesen változások is bekövetkeznek. Ezeknek pedig ebben a konkrét esetben az a céljuk, hogy kimozdítsák az európai politikát a jelenlegi kvázi patthelyzetek okozta bénultságából – a kormányra került politikai erők által képviselt irányban. Németországnak, a legjelentősebb európai demokráciának a szerepe ebben az irányt mutató törekvésben meghatározó lehet. De a vita szabad. És négy év múlva újra lesznek választások. Tessék választani!

Dérer Miklós