Dérer Miklós: Idegenek, bevándorlók, muszlimok, franciák

Dérer Miklós: Idegenek, bevándorlók, muszlimok, franciák

Eheti elemzésében Dérer Miklós a muszlim lakosság franciaországi integrációját veszi górcső alá. Hogyan lettek a vendégmunkásokból bevándorlók? Tudta, hogy a népesség 8 százaléka követi az iszlámot, és csupán 54 százalékuk gyakorolja aktívan a vallását?

Idegenek, bevándorlók, muszlimok, franciák

(Az integráció problémái)

A bevándorlók integrációja viszonylag új politikai cél a Nyugaton, és Franciaországban különösen. A Dicsőséges Harminc Év (Les Trente Glorieuses) idején, 1945-1974 között, a gazdasági fellendülés évtizedeiben az országban jelenlévő külföldiek – leginkább egyedülálló férfiak – ideiglenes munkaerőként, akkori néven vendégmunkásként voltak számontartva, és nem törekedtek állandó letelepedésre. Meghatározott időre szerződtek a hazatérés szándékával. Ám 1974 után ez a helyzet megváltozott. Akik akarták, azoknak lehetőségük nyílt családegyesítés címén rokonaikat is maguk után hozni; egyszerű munkaerőből helyi lakosokká váltak, és jogosultak lettek ezáltal szociális szolgáltatásokra és lakhatásra, állandó letelepedésre. Ez a politika a baloldal 1981-es kormányra jutásával kodifikáltatott: erősödött a törekvés a bevándorló közösségeknek a francia társadalomba történő beillesztésére, polgári és szociális jogaik elismerésére. Már-már parttalan optimizmus uralkodott az interkulturális kapcsolatok, az oktatás beilleszkedést megoldó szerepe, a multikulturalizmus, az emberi jogok, és a franciává válás, valamint az „egyenlőség és testvériség” érvényesülése vonatkozásában.

Az utóbbi időben, és különösen a legutóbbi évtizedben, azonban a helyzet gyökeresen megváltozott: nehezen leküzdhető problémák jelentkeztek garmadával. A problémák egyik összetevője, hogy a bevándoroltak túlnyomó többsége muszlim, vagy muszlim országból származó, és sokan közülük perifériára szorítottnak, marginalizáltnak érzik magukat a mai francia társadalomban.

Az okok szerte ágazók.

A valamivel több mint 67 millió francia mintegy 8 százaléka, 5,4 millió iszlám vallású. (A közvélemény – tévesen - nagyon felül becsüli a számukat, ez is a problémák egyik járulékos összetevője.) 94 százalékuk vallja magát hívőnek, de csak 54 százalékuk gyakorolja aktívan a vallását (vagyis ötször imádkozik naponta, kizárólag halal húst eszik, a Ramadan hónapi böjtöt betartja, és elzarándokol(ni készül) Mekkába.)

Az ún. hívők 60 százaléka nem rendszeres látogatója péntekente a mecseteknek. Fátylat rendszeresen csupán a nők 19 százaléka visel.

Annak ellenére, hogy a muszlimok évtizedek óta jelen vannak a francia társadalomban, a közvélemény jelentős része nem igazán befogadó irányukban, és nem tekinti a muszlimokat a francia társadalom teljesen integrált részének, miközben azok 83 százaléka erősen kötődik Franciaországhoz, 90 százalékuk szereti és hazájának tekinti, és 82 százalékuk büszke franciának vallja magát.

Az ellentmondások hátterében bonyolult okok húzódnak meg.

1.

Fontos megemlíteni a francia gyarmatosítás és dekolonizáció máig tartó hatásait. A muszlimok jelentősebb része Észak-Afrikából – Algériából, Marokkóból, Tuniszból – valamint a levantei Libanonból származik. A britnél mindenképpen „szigorúbb” francia gyarmati uralom, a másodrangúaknak tekintett helyi, bennszülött lakosság kezelése, a függetlenség kivívását eredményező események, a gyarmati háborúk, különösen a véres, többszázezer áldozatot követelő algériai háború (1954-1962) nehezen kitörölhető nyomokat hagyott mindkét félben. A történelmi emlékezet nehezen változik, a tüskék mai napig emlékeztetnek a fájdalmas múltra. A republikánus és egyenlőségi hagyományaira büszke francia politika csak az utóbbi évtizedekben kezdi elismerni a gyarmati uralom negatív hatásait, és követi meg a volt gyarmatok és függő területek helyben élő és francia földre bevándorolt polgárait.

2.

Az észak-afrikaiak fent említett beáramlása annak az időszaknak a vége felé történt, amikor az extenzív fejlődés még igényelte a képzetlen, illetve alacsonyan képzett munkaerőt. Ez az időszak azonban viszonylag hamar átment a posztindusztriális társadalom korszakába a hetvenes-nyolcvanas évektől, amikor is drasztikusan csökkent a kereslet az ipari segéd- és betanított munkákra. Az alacsonyan képzett munkaerő és a megfelelő végzettségek hiánya, az oktatás és az átképzés hiánya a szolgáltatásokra alapozott, magasabb képzettséget igénylő gazdaságban marginalizálta az észak-afrikaiak jelentős részét.

3.

A második világháború utáni extenzív városfejlesztés negatív hatásai is megtették a magukét. Az urbanizáció igényeit gyorsan kielégítendő a hagyományos városokon kívül szociális lakótelepek épültek, alvóvárosok, semmi vagy minimális városi infrastruktúrával. Ezekből a negyedekből (cités) a növekvő jólét hatására később megkezdődött az eredetileg ott lakó francia népesség kellemesebb körülmények közé költözése, és ezek a városszéli telepek viszonylag gyorsan a bevándorlók lepusztult gettóivá degradálódtak. A francia szociális háló lehetővé teszi ezeknek a gettóknak a vegetációs szintű túlélését, de egyúttal gazdaságilag és szociálisan is a periférián tartja őket és lakosaikat. A többség lakóhelyeitől izolált, klausztrofóbiát okozó, unalmas lakókörnyezetek ezek, ahol különösen a képzetlen fiatal munkanélküliek céltalan lézengése nyitott utat a bandabűnözés, az erőszak, a drogok világának, a radikális ideológiák hatásának, a hatóságokkal és az erőszakszervezetekkel folytatott permanens összetűzéseknek. A szakszervezetek visszaszorulásával és a képzettebb „fehér” munkásosztály jó részének újabb keletű középosztályosodásával az ötvenes-hatvanas években még működő munkásszolidaritás is elenyészett. Az arab név és a helyrajzi szám pedig egyúttal a kiemelkedés – a munkahelyszerzés – akadályává is vált. Mivel pedig a munkaerőpiaci szabad és akadálytalan mozgás lehetősége az integráció legkönnyebbnek tekintett útja, a kör kezdett bezárulni.

4.

A francia republikánus hagyománynak fontos jellegzetessége a laicitás, az egyház és állam radikális szétválasztása, valamint a vallási közömbösség. Sokkal inkább, mint más nyugati országban. Ez eredetileg a befolyásos és monarchista katolikus egyház, a klerikalizmus visszaszorítását szolgálta, és jelenti mind a vallásszabadság elfogadását, mind pedig a vallási obskurantizmus, az egész életet átfogó vallásosság elutasítását. Mivel az iszlám nem egyszerűen vallás, hanem életmód és életszemlélet is, nehezen fér össze a laicitással, és ezt a problémát „idegensége” is erősíti. Ez a laicitás politikai kultúrája tehát tovább nehezíti az iszlám elfogadását és beépülését a francia társadalomba. És viszont: a mélyen hívő muszlimok sem képesek elfogadni a francia laicité-t, ezáltal is nehezítve saját integrációjukat a többségi társadalomba, alkalmazkodásukat a többségi értékekhez. Különösen, hogy a globális folyamatok és a lokális nehézségek hatására beinduló re-iszlamizáció az észak-afrikai származású elesettek és perifériára sodortak menedéke lett, és ez komoly és ellenérzéseket kiváltó kihívás a francia többségi gondolkodás számára. A mecsetek és a nyilvános, esetenként tömeges imádkozások szokatlan, a múltban elképzelhetetlen szaporodása nemcsak a szekuláris és liberális gondolkodásúaknak, hanem a keresztény hívőknek is nehezen feldolgozható látvány.

5.

A reiszlamizáció jelensége pedig elvezet az iszlám világban az utóbbi négy-öt évtizedben bekövetkezett fejlődés és változás hatásához. Nevezetesen a fundamentalista felfogás erősödéséhez, valamint az iszlamista radikalizmus és extrém jelenségek, köztük első sorban a terrorizmus megjelenéséhez. Ez utóbbiak először is a francia határokon kívül bukkanta fel – gondoljunk az iráni forradalomra, a Rushdie-ügyre, a New-York-i ikertornyok lerombolására -, majd később Európában, és különösen Franciaországban – láthattuk a Charlie Hebdo szerkesztőségének lerohanását, a párizsi Bataclan Színházban elkövetett mészárlást, vagy a nizzai Promenade des Anglais-n végrehajtott teherautós merényletet.

A reiszlamizáció vadhajtásai, az Al Kaida, az Iszlám Állam, a véres polgárháborúk egyes arab országokban (ezekben megkerülhetetlen a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok felelőssége), a ”War on Terror” drámai fejleményei egyúttal nem csupán az iszlamofóbiát, a differenciálatlan iszlámellenességet és elutasítást eredményezték, hanem parttalan összeesküvéselméleteknek teremtettek termékeny táptalajt. (Mint például, hogy a muszlimok eleve nem asszimilálhatók és integrálhatók; csak egymás iránt lojálisak a hívek; gyűlölik és kiirtanák a „hitetleneket”, világuralomra törnek, és így tovább.)  Ez az iszlám összeesküvés-mítosz ugyanakkor abban különbözik az antiszemiták zsidó összeesküvés-mítoszaitól, hogy amíg annak leghírhedtebb „dokumentuma”, a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyve teljes egészében hamisítvány, addig az előbbiekről nem lehet ugyanezt elmondani. Az Al-Kaida, az Iszlám állam és más fanatikus és radikális imámok, hitszónokok, valamint csoportok valóban dédelgetnek globális vagy helyi álmokat (ld. a spanyol Andalúzia „visszafoglalásának” álma), ez a törekvés azonban messze nem általános a muszlimok között. Már a fundamentalizmus vallási irányzata sem jelent dszihadizmust, a hitetlenek elleni és a hitet terjesztő szent háborút. Az iszlám – ezt hangsúlyozni szükséges – mindig lokális, nincs átfogó szervezete, mint a katolikus egyháznak, irányzatok és hitek igazi kavalkádja. Arra is történtek nem is teljesen sikertelen kísérletek, hogy az iszlámnak egy szintén helyi, francia változatát hozzák létre.

∞ ∞ ∞

Franciaország minden látszat szerint az iszlám közösségeken belül folyó világméretű küzdelem egyik fontos színtere. Ez is eredményezi, hogy létezik a muszlim probléma az országban. Azonban ennek a problémának nem feltétlenül az ottani, francia muszlimok a kiváltó okai. A helyzet ugyancsak hasonlít az ún. zsidókérdéshez az európai tizenkilencedik és huszadik században, amikor is a zsidók nem a mások által gerjesztett probléma okozói, hanem elszenvedői voltak.

A francia muszlimok helyzetét és lehetőségeit, az integráció esélyeit alapvetően meghatározza a történelem, a jóval több mint félévszázados történetük az országban: a gyarmatosítás, a gazdasági marginalizáció, a lakóhelyi szegregáció, a környezet iszlamofóbiája, valamint a nemzetközi iszlamizmus és a dzsihadizmus szerepe, és annak hatásai. Annak a módja, ahogyan sikerül nem csupán modus vivendi-t, hanem szintézist is találni a francia társadalommal, európai tanulságokkal szolgálhat.

 

Dérer Miklós

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

1 Kommentek

  1. Gerelyes István
    július 10, 2021 at 15:44
    Reply

    Jó cikk! Tovább is mehetett volna Miklós a kérdés tárgyalásában, a felsorakoztatott ragyogó elemekre építve.
    Valóban fokozott a muszlim(vagy csak arab?) ellenesség az erősebb népességfogyatkozással szembenéző, ugyanakkor szerényebb megélhetési lehetőségeket kínáló(kelet és dél-európai?) országokban?
    A szerző találóan választotta Franciaország példáját. Kötenyi irodalma van annak, hogy a maghreb országok szellemi elitje francia hatásra hogyan szintetizálta a két kultúrát. Ráadásul a maghreb országok népessége nem arab, hanem a VIII. századi moszlim/arab hódítások nyomán arabizált berber, rif-kabil és tuareg (stb.) törzsek/birodalmak leszármazottaiból áll. A gyarmati rendszer II. VH utáni szétesése magával rántotta Franciaország tengeren túli megyéinek ezt a részét, függetlenné váltak, és újabb rearabizálás indult meg, szerényebb gazdasági növekedéssel. Így érthető, hogy a “moszlim” lakosság a periferizálódó maghreb országokból az (egykori) centrum Franciaország felé tekint. Az hogy a bevándorlók megőrzik saját kultúrájukat, szellemi életüket, csupán azt jelenti, hogy a “munkaerő-importőr” ország már nem képes saját kulturális/szellemi fölényét az új lakossággal elfogadtatni.

Üzenjen nekünk

Close