Dérer Miklós: Olimpiai bojkott, halasztás, törlés, egyebek

Dérer Miklós: Olimpiai bojkott, halasztás, törlés, egyebek

A közelgő tokiói olimpia okán eheti elemzésében Dérer Miklós az olimpiai játékok "politikai történetét" vizsgálja, különös tekintettel az olimpiai bojkottokra az ötvenes évektől napjainkig.

Kisebb csoda lenne, ha éppen az olimpiai mozgalom, az olimpiák megrendezése nélkülözné az izgalmakat, politikai és egyéb befolyásolási kísérleteket, rendezési zavarokat és halasztásra vagy törlésre irányuló próbálkozásokat. Ez a glóbuszunk talán legjelentősebb, az államok majd teljességére kiterjedő, a világ sportszerető közvéleményét az olimpiászok (a két olimpia közötti időszak) alatt is izgalomban tartó, rendszeres megmozdulása, a sport és a sportolók legnagyobb ünnepe. Legutóbb az idei, - hamarosan remélhetőleg megrendezésre kerülő -, 2020-ról elhalasztott tokiói olimpiával kapcsolatban mozdultak meg helyi erők az újabb halasztás, vagy törlés érdekében, a koronavírus járványra hivatkozással. Japánban nem igazán népszerű az olimpia játékok megrendezésének gondolata, sokan támadják az eseményt. Az már csak hab a tortán, hogy a japán orvosszövetség legutóbb hangsúlyosan az olimpiai tömegrendezvények egyészségügyi kockázataira hívta fel a figyelmet a hamarosan kezdődő tokiói olimpia esetében és implicite javasolta az esemény törlését. Ezt a helyi és a nemzetközi olimpiai hivatalosság egyaránt elutasította, és a japán hatóságok is szeretnének minél előbb – és minél kevesebb veszteséggel – túllenni az egész ügyön.

A Kínába tartandó 2022-es téli olimpia politikai bojkottjára viszont komolyan vehető vélemények bukkantak fel, az emberi jogok és a demokrácia ottani korlátozására hivatkozással. Az újkori olimpiai játékokkal és az olimpiai mozgalommal összefüggésben tehát nem csak esetenkénti, korrupciós és doppingbotrányok vetődnek fel, hanem politikai nehézségek, illetve most már egészségügyi megfontolások is. Problémákat okozott, és sportolói karrierek végét, illetve érmektől megfosztást eredményezett az amatőr és a professzionális státus közötti, sokáig eldöntetlen vita is. (Eredetileg csak makulátlan amatőr sportolók vehettek volna részt az olimpiákon, ami az ötvenes évektől például a csak névlegesen amatőr szocialista országokbeli sportolók esetében már eleve nehezen lehetett volna alkalmazható. Ám jobb volt az álkompromisszumos politikai békesség, még akkor is, hogy a keleti blokk országaiban dívó ál-amatőrség jelentős előnyöket biztosított a többnyire valóban amatőr más nemzetekbeli sportolókkal szemben.)

Maradjunk itt és most a politikánál. A Játékok törlésére ez idáig három alkalommal került sor, mindegyik esetben a világháborús események miatt: 1916-ban (Berlinbe tervezték), 1940-ben (Tokió, majd Helsinki számíthatott eredetileg a megrendezésre) és 1944-ben. Egyes országok kizárására is kizárólag a világháborúkat követően, a veszteseket sújtva került sor. Az 1920-ban eredetileg Budapestnek ítélt olimpiát Antwerpenben tartották meg, mivel a világháborúban a németekkel szövetséges Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Magyarországot büntette így a francia-túlsúlyos Nemzetközi Olimpiai Bizottság. (1924-ben viszont már csak Németországot törölték a meghívandók listájáról.)

Sokkal gyakoribb eset (volt?), hogy bizonyos országok bojkottálják az olimpiát.

1956-ban (Melbourne) hét ország bojkottálta a Játékokat: három arab ország a szuezi válság miatt, három pedig (Hollandia, Spanyolország és Svájc) az 1956-os magyar forradalom elnyomásában vétkes Szovjetunió meghívása miatt. Kína pedig a Formoza néven szereplő Tajvan (Kínai Köztársaság) részvétele elleni tiltakozásból.

Az 1964-es játékok (Tokió) Indonézia és Észak-Korea távolmaradása mellett arról is emlékezetesek, hogy itt függesztették fel a dél-afrikai apartheid rezsim tagságát az olimpiai mozgalomban. (A felfüggesztés egyébként 1992-ig, a rezsim bukásáig tartott.)

Az 1968-as Mexikóvárosi olimpia az egyéni politikai kiállásokról maradt emlékezetes. Két fekete amerikai atléta, a győztes Tommie Smith és a harmadik helyezett John Carlos az amerikai himnusz alatt lehajtott fővel és felemelt ököllel a Fekete Hatalom jelét mutatta, míg Vera Caslavska, a briliáns csehszlovák tornász a szovjetbarát bírói elfogultságok és a Prágai Tavasz szovjet elfojtása elleni tiltakozásul „tiszteletlenül” fogadta a szovjet himnuszt és zászlót az eredményhirdetéskor.

Tommie Smith és John Carlos emblematikus demonstrációja Mexikóban

Az olimpiai játékokhoz csak lazábban kapcsolódó tragikus esemény volt, hogy diákok Mexikóvárosban – a nemzetközi figyelmet kihasználva – a játékok kezdte előtti napokban kormányellenes tüntetésekbe kezdtek, amelyeket a kormányzat brutális kegyetlenséggel torolt meg – mintegy kétezer halott hevert az utcákon a rendőri akciók nyomán. Világszerte tiltakoztak ezek után a játékok ottani megrendezése ellen.

Az 1972-es müncheni játékok a rhodesiai (ma Zimbabwe) telepes rendszer részvétele miatti eredményes afrikai bojkottfenyegetésről lett volna emlékezetes, ha nem történik meg a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet izraeli sportolók elleni sikertelen túszszedési kísérlete, amelynek tizenegy atléta és edző esett áldozatául. Az akció következményeként az olimpia felfüggesztése is szóba került.

Az 1976-os montreáli nyári játékokról a távolság és a különböző bojkottok következtében rekordszámú ország maradt távol. Míg Münchenben 121-nemzet sportolói versengtek, a kanadai nagyvárosban mindössze 92 ország jelent meg. Ilyen kevesen a római olimpia óta nem vettek részt a játékokon.

A máig legemlékezetesebb nagy bojkottokra az 1980-as -moszkvai és az 1984-es Los Angeles-i olimpiák esetében került sor.

Jimmy Carter amerikai elnök a szovjetek afganisztáni intervenciója miatt a moszkvai játékokra bojkottot hirdetett, amelyhez végül 66 ország csatlakozott. Így összesen mindössze 80 vett részt a játékokon, amelyeken még „apróbb” dopping problémák, és politikai összezördülések is „színesítették” a sporteseményeket. Ilyen volt, amikor a rúdugrás győztese, a lengyel Kozakiewicz karjának behajlításával nemzetközileg is ismert jelet mutatott az őt a lengyelországi antikommunista megmozdulások miatt lehurrogó és pfujoló szovjet közönségnek. Ami pedig a doppingügyeket illeti, az itteni tapasztalatok indították a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot arra, hogy sokkal komolyabban vegye a problémát, és korszerűsítse az ellenőrzést.

A Szovjetunió persze nem felejtett, és bosszúból, mondvacsinált ügyekre hivatkozással a következő, az Egyesült Államokban rendezett olimpiát bojkottálta. Meggyőzte (?) tizennégy szövetségesét is, hogy cselekedjék ugyanezt. (A függetlenségére kényes Románia nem parírozott.) Így az egyéb, Amerika-ellenes okokból bojkottáló Iránnal és Líbiával együtt nyilvánvalóan politikai megfontolásokból tizenheten nem vettek rész a játékokon.

A kimaradó szocialista országok mintegy a sportolók vigasztalására és  az olimpia gyenge pótlására Moszkvában megrendezték a Barátság Játékokat.

Az olimpiát bojkottáló országok 1976 -1984

Az 1988-as (Szöul) játékokat heten hagyták ki, köztük „természetesen” Észak Korea, amely néhány szövetségesével (Kuba, Albánia, Etiópia) egyetemben bojkottálta a sporteseményt.

Az ezután következő játékokon – és a téli olimpiákon egyébként is – nem voltak politikai indíttatású bojkottok. Az idén viszont komolyan felvetődött a 2022-es pekingi téli olimpia bojkottja a kínai belpolitika egyre erőteljesebb korlátozó és elnyomó jellege miatt. A Hong Kong-i erőszakos és demokráciát korlátozó intézkedések már egy-két éve kiverik a biztosítékot a nemzetközi közvélemény erre érzékenyebb részében. Ehhez adódnak nemcsak a civil szervezetek elleni akciók, bezárásaik, lerombolt tibeti kolostorok, keresztény templomok és muszlim mecsetek képei és hírei, hanem az ország legnyugatibb, elvben autonóm tartományában, Hszincsiangban elkövetett nagyszabású és központilag vezérelt atrocitások. Az etnikai kisebbségek felmorzsolását célzó régebbi keltezésű kínai politika itt mutatkozik meg teljes valójában. Hiteles bizonyítékok szólnak a többmilliós muszlim lakosság elleni, kulturális népirtásnak nevezhető lépésekről – átnevelő és koncentrációs táborokról, tömeges sterilizálásokról, a lakosság elkínaisításáról. Mindezt pedig a terrorizmus elleni harc ürügyén. Politikusok a világ számos részén utalnak arra, hogy ezek a kínai atrocitások teljesen elfogadhatatlanok és ellentétesek az olimpiai charta elveivel.

Peking ideges, érzi a veszélyt, és ellentámadásba lendült. A pekingi külügyi szóvivő a vádakat visszautasítva pontosan nem körvonalazott kínai ellenlépéseket helyezett kilátásba. „A sport átpolitizálása sérti az Olimpiai Charta szellemét, és a valamennyi ország sportolóinak az érdekeit” - jelentette ki. Utalt arra, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága sem támogatja a bojkottot. Sőt, tehetjük hozzá, a hivatalos amerikai álláspont az, hogy a bojkott jelenleg nem megfontolás tárgya.

Valóban, nagyon sok érdeket sértene az olimpia bojkottja. Elsősorban azok a fejlett európai és amerikai országok látnák kárát – anyagi és sportszempontból egyaránt -, amelyek a téli játékok főszereplői. Tehát elég nagy politikai bátorság szükségeltetne egy ilyen lépéshez. Másrész láttuk a moszkvai bojkott következményeit, a bosszút, amelyre számítani kell egy autoriter uralom esetén, hiszen ezeknek az országoknak elsődleges szempontjai közé tartoznak a jól kommunikálható sportsikerek. A globális hatalommá emelkedő, és nemzetközi sikerekre és elismerésre vágyó Kína is úgy érezné, hogy presztízsét és nemzeti büszkeségét súlyos inzultus érte. Kérdés, hogy a mostani, romló nemzetközi nagyhatalmi viszonyrendszerben ésszerű dolog-e a kapcsolatok további rontása egy ilyen egyébként hatásos figyelemfelkeltő üzenettel.

A bojkott-ötlet pikantériája egyébként az, hogy a pekingi politikát leghevesebben bíráló demokratikus országok azok, amelyek a téli olimpia említett főszereplői, és amelyeknek leginkább érdeke fűződik a megrendezéshez – már a Kínai Népköztársaságon kívül.

Reménykedjünk, hogy a mértéktartás fog győzedelmeskedni ebben az esetben. Persze, nagy kérdés, hogy el lehet-e választani a politikát a sporttól, hiszen láthattuk, összefüggenek.

Dérer Miklós

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

1 Kommentek

  1. Gerelyes István
    június 11, 2021 at 13:08
    Reply

    Zseniális összeállítás Miklós!
    Azért említsük meg, hogy a 2014-es, Szocsiban megrendezett téli olimpia körül is egy- és más kérdésben fellángolt a vita.
    Egyértelmű, az olimpiák a politika eszköztárába tartoznak, most lehet a Kínában sorra kerülő téli játékokra fegyverkezni.
    A bojkottra készülő országok vajon miért nem fontolgatják, hogy az árucsereforgalmat bojkottálják? Hja, mert abból hasznuk van…
    Köszönettel a jó cikkért
    Üdv: G.I.

Üzenjen nekünk

Close