Poloskás nagykövetség (és folytonosság a változások közepette)

1991 decemberében a moszkvai amerikai nagykövet, Robert Strauss udvariassági látogatást tett Vagyim Bakatyinnál, a KGB főnökénél, akivel egyébként az új időknek megfelelően kifejezetten szívélyes viszonyt ápolt. Az informális találkozás egycsapásra a diplomata életének egyik legnagyobb meglepetését produkálta, ugyanis Bakatyin egy testes dossziét és egy elektronikus eszközökkel teli bőröndöt nyújtott át a nagykövetnek, mondván, a dosszié azokat a tervrajzokat tartalmazza, amelyek a nagykövetség épületét behálózó lehallgató eszközök elrendezését mutatják, a táskában pedig az eszközök mintapéldányai találhatóak. A KGB főnök mind ehhez hozzátette, az eszközöket már lekapcsolták, nem működnek.

Az amerikai nagykövetség 2000 májusában átadott új épülettömbje Moszkvában

Évtizedes tagadás és cáfolatok után a szovjet hírszerzés végre elismerte, hogy az az új amerikai nagykövetség 1979-től épülő és 1985-ben a befejezés előtt a gyanakvó végfelhasználók által leállított komplexuma annyira tele volt rakva lehallgató szerkezetekkel („poloskákkal”), hogy egyszerűen nem volt alkalmas a mindennapi diplomáciai munkára. A szovjet építőmunkások az épület betonstruktúrájába a poloskák mellett megtévesztésül mindenféle diódákat, vezetékeket, fémhulladékokat is elhelyeztek, hogy megtévesszék az egyébként a „turpisságot” viszonylag hamar érzékelő amerikai elhárítást. Hogy a dolog még bizarrabb legyen, a lehallgatásokat végző technikusok és más szakemberek egy használaton kívüli, közeli imaházban rendezkedtek be. (Az épületben folyó szokatlan tevékenység is viszonylag hamar felkeltette az amerikaiak gyanakvását.) Az építőmunkások viccesnek szánt trükkje már csupán adalék volt: az épületet borító téglák némelyikének sötétebb tónusa a figyelmes megfigyelőnek együttesen a CCCP betűszót láttatta…

Az épülő nagykövetség

Az amerikaiak azóta önkritikusan belátták, hogy elképesztő és gyerekes hibákat vétettek az ügyben, és megelőzőleg is. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az elbizakodott fölényesség, a bizalom saját technikai felsőbbrendűségükben ütött vissza. Nem ez egyszer, hanem már a múltban is, folyamatosan.

A két ország diplomáciai kapcsolatainak 1933-as felvétele óta a diplomaták hozzászokhattak az állandó megfigyelésekhez, zaklatásokhoz, korlátozásokhoz, a bizalmas iratok eltűnéséhez, zsarolásokhoz és megkörnyékezési kísérletekhez, az NKVD (a KGB elődszervezete) hölgy ’alkalmazottainak’ próbálkozásaihoz. Eleinte jóformán még természetesnek is vették, és alig tettek ellene lépéseket. Sőt, a harmincas évek második felében Moszkvában szolgáló és a szovjetekkel rokonszenvező, a nagy koncepciós pereket is valóságosaknak őszintén hívő Joseph E. Davies nagykövetnek az volt a véleménye, hogy nyugodtan hagyják dolgozni a szovjet kémeket, hiszen a szerzett információk meg fogják győzni a Kreml urait arról, hogy „barátok vagyunk, nem ellenségek”.

1960-ig körülbelül száz lehallgatókészüléket találtak a Szovjetunióban és a szatellit országokban működő amerikai diplomáciai képviseletek épületeiben. A legnevezetesebb ezek közül az volt, amelyet Henry Cabot Lodge amerikai ENSZ-nagykövet mutatott be a Biztonsági Tanács egyik adok-kapok vitájában a kubai rakétaválság idején. A poloska az amerikai nagykövet rezidenciájának fogadótermében, egy nagyméretű amerikai címerben volt elrejtve. A díszes falitárgyat eredetileg még 1946-ban ajándékozták szovjet úttörők a háborús szövetségesnek tiszteletük és megbecsülésük bizonyítékaként.

Henry Cabot Lodge nagykövet bemutatója az ENSZ BT ülésén

A múlhatatlanul szükséges új nagykövetségi komplexum építéséről végül egy kölcsönöségi egyezmény (reciprocal agreement) keretében történt döntés 1969-ben.

Az amerikaiak ekkor egy újabb és szinte amatőr hibát követtek el, amit az enyhülés időszakának fellélegző, bizalomépítő és gesztusokat tevő hangulata mellett leginkább megint az elbizakodottság okozhatott: a munkálatokat ugyanis szovjet kivitelezővel, szovjet munkaerővel, helyszínen öntött betonelemekből végeztették. Ugyan a többi moszkvai nagykövetségi épületet is szovjet kivitelezésben hozták tető alá, ez nem lehetett kifogás és magyarázat egy alapvetően ellenfél szuperhatalom esetében. Különösen, hogy a washingtoni hasonló építkezésüket a szovjetek szigorúan csak hazai - szovjet – munkásokkal végezték, és betartottak minden biztonsági intézkedést, a tervezésbe is csupán általánosságban engedtek betekintést.

Végül a kémelhárítás figyelmeztetései és a kongresszusi vizsgálatok eredményei után az amerikaiak 1985-ben felfüggesztették az építkezést és levonultatták a szovjet kivitelezőt a 65 százalékban már kész helyszínről. Sokan nem gondolták volna ezek után, hogy valaha is az eredeti céljának megfelelően használni lehet majd még az épületeket.

A költségek számbavétele és a biztonsági megfontolások - no meg a State Department és a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) presztizsharcai - közepette végül George Schultz, a Reagan adminisztráció külügyminisztere felkérte James Schlesinger egykori védelmi minisztert a helyzet vizsgálatára és javaslatok kidolgozására. Schlesinger arra a következtetésre jutott - és ezt sajtóértekezletek ki is fejtette -, hogy a gondokért ”a fő felelősség nem a szovjeteket, hanem minket terhel. Mi voltunk azok, akik túl sok olyan alkalmat, túl sok olyan kísértést nyújtottunk nekik, amelynek nem tudtak ellenállni.” Azt sem hallgatta el, hogy az 1972-es egyezményben volt az alapvető hiba: nem lett volna szabad szovjet munkaerővel elvégeztetni a munkákat. Schlesinger azt javasolta, hogy a nyolcemeletes épület felső három elmeletét rombolják le és építsék újjá, a többit tisztítsák meg, és közösségi térként, valamint „alacsony biztonságú” minősítésű épületrészként hasznosítsák.

A megoldást az hozta el, hogy pár héttel a Strauss-Bakatyin találkozó után a Szovjetunió összeomlott, majd feloszlott, a KGB megszűnt(?), és 1992 nyarán Oroszország beleegyezett, hogy az építkezést amerikai munkaerővel folytassák, amerikai tervek és amerikai anyagok felhasználásával.

Az új nagykövetséget mindezek után 2000 májusában, több, mint két évtized csúszás és több, mint 370 millió dollár elköltése után adták át rendeltetésének. (Az eredeti költségvetés még 23 millióval számolt, igaz, hetvenes évekbeli dollárral.) Az átadáskor mondott ünnepi beszédében James Collins nagykövet úgy fogalmazott, hogy az épület „az egyik legnagyobb kihívást jelentő projekt volt a State Department történetében, kínos váratlanságokkal telített feladat.”

Diplomatáról van szó, diplomatikusan fogalmazott.

UTÓIRAT

A KGB megszűnt? Csak átalakult, és átalakulásában meg is erősödött, amit bizonyít az is, hogy egyik egykori kelet-németországi rezidense ma az elnök Oroszországban. Az orosz és szovjet történelmen átívelő biztonsági és kémszolgálatok – a cári Ohrana, a szovjet Cseka, OGPU, NKVD, majd KGB – közös jellemzője rettegett és gyilkos tevékenységük volt. Az FSZB, a putyini Oroszország titkosszolgálata szerves folytatása a rettegett elődszervezeteknek mind intézményileg-személyileg, mind pedig módszereiben, és ezt a folytonosságot tudatosan vállalja is. Legfőbb jellemzője az orosz és nemzetközi jognak, az emberi életnek a semmibe vétele. A célzott gyilkosságok, az árulók, ellenfelek és ellenzékiek életének kioltása államon belül és államhatárokon túl is rendszeres.

Azonban említsünk meg most csak egyetlen, nem teljesen bebizonyított, de valószínűnek tartott és szintén diplomáciai épületekkel összefüggő akciósorozatot, az úgynevezett Havana-szindróma-ügyet.

2016-ban a havannai (Kuba) amerikai és kanadai nagykövetségek alaklmazottai hasogató fejfájásról, szédülésről, orrvérzésről, memória vesztésről, elviselhetetlen fülcsengésről kezdtek panaszkodni, és kognitív képességeik csökkenését is regisztrálták. Majd szerte a világban több, mint ezer hasonló eset fordult elő, majd minden esetben amerikai diplomáciai személyzetet érintve. Az esetek előtt tanácstalanul álltak a szakértők, különböző természetes magyarázatokkal is előálltak, bár már nagyon korán felvetődött annak a lehetősége, hogy egy akusztikus fegyver hatásairól lehet szó. Legújabban a The Insider, a 60 Minutes és a Der Spiegel közös nyomozása úgy találta, hogy valóban egy orosz, nem halálos akusztikus fegyverről lehet szó, amelyet Putyin elnök különleges utasítására fejlesztettek és használtak próbaképpen.

A Kreml természetesen cáfolta a sajtóorgánumok kutakodásának eredményeit, és az amerikaiak is - hivatalosan -  is kétségeiket fejezték ki velük kapcsolatban. De a gyanú ott maradt a levegőben. Greg Edgreen, a Pentagon volt szakértője és az esetek vizsgálója azt állította pár hete a CBS televízió 60 Minutes adásában, hogy meggyőződése szerint az orosz kapcsolat a közös az egymástól látszólag független eseményekben. „Moszkva nem ismer határt cselekedeteiben és abban, hogy kit fog megtámadni. Amennyiben nem nézünk határozottan szembe ezzel, a probléma csak rosszabbodni fog.”

Az amerikai kormányzat változatlanul – az újabb problémás ügyek felvetését kerülendő a két állam amúgy is feszült és romló viszonyában – hivatalosan változatlanul nem ismeri el az orosz szálat.

Hogy is szokták mondani? Nem zörög a haraszt…

Dérer Miklós