Dérer Miklós: Végjáték Afganisztánban

Dérer Miklós: Végjáték Afganisztánban

Méltán keltett nagy visszhangot az Afganisztánból való amerikai csapatkivonás bejelentése, amelynek nyomán a többi nemzetközi erő is hamarosan távozik a közép-ázsiai országból. Józan döntésről van szó vagy az afgán kormány cserben hagyásáról? Lesz-e élet Afganisztánban a békefenntartók kivonulása után? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Dérer Miklós eheti írásában.

Végjáték Afganisztánban

Az Egyesült Államok húsz év és kétezer milliárd dollár elköltése után szövetségeseivel együtt kivonul Afganisztánból. Abból az országból, amelynek „pacifikálásába” már a briteknek és a szovjeteknek is beletörött a foga. A lépés, valamint a megnyerhetetlen intervenciós háború eredménytelen valóságának és a felesleges vér- és anyagi áldozat haszontalanságnak a felismerése akár valamennyiünket örömmel és megelégedéssel tölthetne el, ha a helyzet nem lenne ennél kicsit súlyosabb. Ha a kivonulás nem lenne egy akár az eddigieknél is súlyosabb bizonytalanság, felfordulás és vérontás lehetőségének a kiváltója.

A megkönnyebbülés mellett az ügy adott lezárása súlyos csapás Amerika presztízsére és hitelességére. Azonban az igazi csapást az afgán lakosságnak az intervenciós csapatokkal és politikával rokonszenvező tömegei szenvedhetik meg. A talibánok egyre szorosabb gyűrűt fonnak a városok köré – a vidék eleve az övék –, és valószínű győzelmük esetén visszatér a középkort idéző teokratikus iszlám rendszer, amelyik brutális büntetéseket fog kiszabni a „helytelen” ruhaviseletért, vagy a nem kívánatos zene hallgatásáért. Az elmúlt húsz év semmit nem oldott meg az afgán problémákból, és ez az igazán kijózanító veresége a vállalkozásnak.

Észak-Afganisztán, az egykori anti-fundamentalista erőd – még talán emlékszünk a talibán-ellenes Északi Szövetségre – gyakorlatilag elesett, a kormánycsapatok maradékai a szomszédos Tadzsikisztánba menekülnek. Az ország, Közép-Ázsia legszegényebbje, menekülttáborok felállítását tervezi a minden valószínűség szerint hamarosan meginduló menekültáradat fogadására és elhelyezésére. Kabul, a főváros elfoglalása és a jelenlegi rezsim leváltása még távolabbi célnak tűni, és ez is magyarázza, hogy a Talibán hajlandó béketárgyalásokba bocsátkozni, azonban nem világos, hogy az iszlám fundamentalista felkelők mit értenek békén és nemzeti megbékélésen. A tárgyalóasztal másik oldala eléggé szkeptikus ebben a vonatkozásban. Nem beszélve a vereségváró hangulatról kormánykörökben.

Az amerikaiak már kiürítették a hírekben az elmúlt években gyakran szereplő Bagram légitámaszpontot, és a felszerelés nagy részét átadták az afgán kormánycsapatoknak. A teljes kivonulás minden valószínűség szerint augusztusban befejeződik.

Az afgán biztonsági helyzet eleddig az amerikaiak felelőssége volt, ez a helyzet a kivonulás után gyökeresen megváltozik. Az ország egyre idegesebb szomszédainak át kell gondolniuk, esetenként ki kell alakítaniuk új afgán-politikájukat, a bizonytalan körülményekre és a biztonsági veszélyekre tekintettel. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter, aki az elmúlt években többször kifogásolta az amerikai katonai jelenlétet Afganisztánban, és sürgette a csapatkivonást, most, órákkal a bejelentés után, hogy a Bagram légibázist kiürítették az amerikaiak, nyugtalanságát fejezte ki, hogy a fellángoló terrorista támadások átcsaphatnak az északi határokon az Oroszországgal határos országok területére, és bírálta az elsietett csapatkivonást.

Csak emlékeztetőül: az amerikai külügyminisztérium évekig azért panaszkodott, hogy Oroszország a Talibán bizonyos elemeit támogatja, és ebben Iránnal is összefogva instabilitást visz az országba.

Mohamed Dzsavad Zarif iráni külügyminiszter, miközben üdvözölte az amerikai döntést, kifejezte nyugtalanságát az esetleges talibán győzelem regionális következményei miatt. „Egy iszlám emirátus Afganisztánban egzisztenciális fenyegetést jelent Pakisztánnak, és nemzetbiztonsági fenyegetést Iránnak és Indiának” - jelentette ki. Kína és a közép-ázsiai volt szovjetköztársaságok is feszülten figyelik a fejleményeket. A közép-ázsiaiaknak minden kellene, csak nem egy menekültválság, amely végtelenül megterhelné gazdaságukat és biztonsági kockázatot is jelentene az indirekt amerikai biztonsági háló megszűnése is. Erre hivatkozva igyekszik az Egyesült Államok pozíciókat szerezni ezekben az országokban, részint, hogy hírszerzési lehetőségeket kapjon Afganisztán felé, részint, hogy a többezres amerikai alkalmazásban állt tolmácstömeg ideiglenes menedéket kaphasson az amerikai letelepedési vízumok megérkezéséig.

Könnyű tehát belátni, hogy az Egyesült Államoknak és geopolitikai versenytársainak, Oroszországnak, Kínának és Iránnak az érdekei ebben az esetben bizonyos mértékig egybeesnek. Mindannyian egy stabil, kiszámítható, szomszédaival jó viszonyt ápoló Afganisztánban érdekeltek. Oroszország még elfogadna egy visszafogott amerikai stabilizációs jelenlétet, még ha ez érintené a közép-ázsiai köztársaságokat is, viszont akadályozna egy menekültáradatot, és a radikális iszlám eszmék átcsapását a határokon. Kínának érdeke egy elhúzódó afgán belső konfliktus megakadályozása, amely negatívan érintené pakisztáni szövetségesét, és lehetővé tenné az ujgur szeparatisták működését afgán területen. Még Pakisztán is elfogadná az amerikai hírszerzési és drón tevékenységet, amennyiben az nem érintené területét, de segítené biztonságosabb tenni az eléggé „lukacsos” afgán-pakisztáni határt.

Biden elnök felgyorsított és egyeztetés nélküli csapatkivonását - amit egyébként az előző két elnök, Obama és Trump is belengetett, illetve megígért – nemcsak a külföldi érintett kormányok részéről, hanem amerikai részről is erőteljes kritika érte. A bagrami kivonulást követően az elnök televíziós üzenetében egyrészt megnevezte az augusztus 31-i céldátumot az amerikai kivonulás végpontjaként, másrész optimistán úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok katonai jelenlétének vége nem jelenti feltétlenül egyúttal Kabul elestét. „Közel húsz év tapasztalatai azt mutatják, és a jelenlegi biztonsági helyzet is megerősíti ezt számunkra, hogy akár egyetlen további év harc Afganisztánban nem jelenti a megoldást, hanem ez a végeláthatatlan maradás biztos receptje” - magyarázta az elnök a döntését. Ha tovább maradunk, hangsúlyozta, az kiváltja a Talibán támadásait, ami meg további amerikai csapatoknak az országba küldését eredményezi. Utalt arra, hogy az amerikai nép nem hajlandó tovább fiait és leányait halálos veszélynek kitenni. Ismételten az afgán nép és a kabuli hatóságok felelősségének nevezte a további fejleményeket, és felhívta a figyelmet arra, hogy a béketárgyalásokon el kell érni a hatalommegosztást a talibánokkal. Az Egyesült Államok nem tud felelősséget vállalni a további civil áldozatokért. Az invázió elérte célját, a távozás már – ahogy mondta – „őszintén, régen esedékes” volt („quite frankly overdue”). „Nem nemzetépíteni mentünk Afganisztánba” tette hozzá, meglepetést keltve egyesekben.

Az elnök sajtótitkára korábban, a beszéd elhangzást megelőzően még konkrétabb volt: nem lesz „a küldetés befejezve” pillanat a kivonás végén. „Ez egy olyan húszéves háború, amely katonailag nem lett megnyerve.” („It’s a 20-year war that has not been won militarily”)

Mellékletek

A nemzetközi ISAF-erők elhelyezkedése a háború csúcspontján.
Az északi szektorban (NORD) a magyar zászló jelzi katonai kontingensünk állomáshelyét.

Dérer Miklós

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

1 Kommentek

  1. Gerelyes István
    július 16, 2021 at 11:33
    Reply

    Vég? Játék? Afganisztánban? (…és hol kezdődik újra?)
    Egyáltalán mit keresett az Egyesült Államok hadserege Afganisztánban 20 évig? Hány afgán volt a szörnyűséges szeptember 11-i terrortámadást elkövető elmebetegek között? Afganisztán valamelyik repterén kapták a repülőgép vezetési kiképzést az egyébként jórészt szaúdi elkövetők a Boeing 767-repülőgépekre? Lehet-e egy ÉASz V. cikke szerinti “fegyveres támadást” elkövetni egy polgári célokra készült eszközzel? Egy, vagy több terrorista bűnöző kiadatásának megtagadása casus belli? Egy ország központi vezetésének bukása után a külföldi megszállókkal szemben fegyveresen fellépő helyi lakosok terroristák? A ” franc tireurs” kérdés és a Martens elv kellőképpen ismert?
    Ha a szovjet invázió egy polgárháborús/törzsi háborús helyzetben vallott kudarcot a ( kommunista) társadalomépítő szándékok megvalósításában, akkor a hasonló belső körülmények (Északi Szövetség vs. Tálib Központi Kormányzat) között megjelenő, amerikai vezetésű beavatkozás hasonló kudarcán miért kell csodálkoznunk? Miért kellene az USA-nak a világ csendőre szerepét játszania? A BT állandó tagjai a rájuk ruházott felelősség mértékének arányában járnak el az évtizedekig húzódó konfliktusok feloldásában?
    Vállalkozik valaki ezen kérdések megválaszolására?

Üzenjen nekünk

Close