Dérer Miklós: Világrend, nemzetközi rendszer, nemzetközi viszonyok

Dérer Miklós: Világrend, nemzetközi rendszer, nemzetközi viszonyok

Hány pólusú a világ? – teszi fel a kérdést eheti írásában Dérer Miklós külpolitikai szakértő. Izgalmas elemzésében arra világít rá, hogy miképpen jutottunk oda, ahol vagyunk jelenleg.

Világrend, nemzetközi rendszer, nemzetközi viszonyok

(Vitázó vélemények egy átmeneti korban)

 

Amióta az eszemet tudom, a nemzetközi politikaelméleti diskurzus a világrend változásának rémével vagy ígéretével küzd és vitázik. A világháború után az ENSZ vezette, a nagyhatalmi együttműködésen alapuló világrend ígérete volt napirenden, hogy aztán hamarosan átadja a helyet a két világrendszer küzdelmének, amelytől hamarosan elhatárolódott a harmadik világ. Így lett a kétpólusú helyett hárompólusú, vagyis már multipoláris a világ, amely a Szovjetunió összeomlásával unipolárissá változott: az Egyesült Államok bábáskodásával ismét a háború utáni világrend lett az egyeduralkodó. (Legalábbis az elemzésekben.) Kína felemelkedésével az elemzések újra a kétpólusú rend jövőjéről szóltak, majd hogy Oroszország újra jelentkezésével, és lokális és regionális hatalmak felbukkanásával és megerősödésével újfent multipoláris legyen a nemzetközi rendszer jövője. (Újfent, és megint az elemzésekben.)

Világrend, világrendszer, nemzetközi rend, nemzetközi rendszer, nemzetközi viszonyok. A fogalmak bőségével és zavarával van dolgunk. Nem véletlenül. Ugyanis a politológusok és elemzők véleménye gyanakvásra ad lehetőséget: lehetséges, hogy a globális rend – íme egy újabb fogalom! – öt-tíz évente változik? Nem igazán! Világunkban az egyetlen és első rend ez idáig az 1945-től alakuló és a következő években globálissá terebélyesedett, a „globális kormányzat” igényével fellépő és az ENSZ-re és szakosított szervezeteire épülő rendszer. Amely alapvetően az 1648-os vesztfáliai békében kialakított és aztán megszilárdított nemzetállamok, és különösen a nagyhatalmak viszonyainak összefüggéseire alapozott. Az ezen a vesztfáliainak nevezett rendszeren belüli változások, a főbb szereplők cserélődései, az államiak mellett nem állami szereplők felbukkanása és megerősödése, diktatúrák és nemzetek előtérbe kerülése mind a világrenden belüli, a nemzetközi kapcsolatokat és viszonyokat érintő változások.

Legújabban a nyugati világ legtekintélyesebb „think tank”-jei közül három fogott össze, hogy a nemzetközi rendszerben zajló változások lehetséges és/vagy kívánatos irányairól gondolatokat tegyen közkinccsé: a Georgetown Egyetemhez kötődő School of Foreign Service, a londoni Chatham House és az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa,  (Council on Foreign Relations). Áprilisi kötetük (Anchoring the World: International Order in the Twenty-first Century) eligazítást adhat az atlanti térégben terjedő véleményekről és szakmai gondolkodásról.

Abból indulnak ki, hogy a globális hatalmi viszonyoknak az első világháború utáni zavarokhoz hasonlatos változása egy „új rendépítő pillanatot”(new order-building moment) eredményezett. A kialakuló új helyzetre szükséges lenne az akkori elhúzódó, és csupán az újabb világháború lezárásának eredményeként megoldást hozó válasznál gyorsabban és hatékonyabban megoldást találni. A hidegháború lezárásaként kialakult unipoláris (amerikai) rendszert minden bizonnyal egy multipoláris szisztéma váltja fel, amelyben a liberális demokráciák komoly illiberális, populista és nativista kihívással is szembesülnek a hatalmi-gazdasági ellenpólusok mellett és azokon túl. Kérdés, hogy a hagyományos demokráciák, amelyek a világháború után felépítették, és győzelemre vezették a liberális nemzetközi rendet, hosszú távon képesek, illetve hajlandóak-e ennek a rendnek a védelmére. Ez annál is inkább kérdéses, mivel a nemzetközi viszonyokba a szokásos régi tematikákon túl olyan új kérdések robbantak be, amelyeknek a megoldása a hagyományos politikák kereteit szétfeszíti. Ilyenek a globális közegészségüggyel, klímaváltozással, kiberbiztonsággal, az új technológiákkal és hordozóikkal - mesterséges intelligencia és egyebek - és a világháló lehetőségeit is kihasználó dezinformációs törekvésekkel kapcsolatos kérdések.

Milyen alternatív megközelítések lehetségesek egyfajta rend kialakítására ebben a gyorsan változó világban?

Az egyik vélemény abból indul ki, hogy a liberális nemzetközi viszonyok érdemesek a megújítva megőrzésre, és a megújítást a demokrácia és a liberális értékek újraélesztésével kell kezdeni. Más, a létező rend fennmaradásában úgyszintén bizakodók arról értekeznek, hogy nagy lehetőség a nem-kormányzati (magán, civil, oktatási, tudományos és más) szervezetekkel és hálózatokkal kialakított kapcsolatok mélyítése és erősítése, integrálása a kormányzati struktúrákba. Szintén a létező rendszerben gondolkodik az a megközelítés, amelyik a „globális kormányzás” (global governance), nevezetesen az ENSZ megerősítését tartja célravezetőnek, mondván, hogy ez a legalkalmasabb a kooperatív és liberális világ hánykolódó hajójának a lehorgonyzására; még akkor is, ha a világszervezet mai állapotában és a nagyhatalmak indukálta presztizsében talán nem minden vonatkozásba felel meg a kívánalmaknak.

Egy másik megközelítés sokkal pesszimistábban ítéli meg a jelenlegi nemzetközi rendszer tovább élésének lehetőségeit. Hívei abból indulnak ki, hogy az illiberális megoldások már eléggé – és folyamatosan -terjednek, nem csupán a klasszikus demokratikus liberalizmuson kívüli régiókban, hanem magukban a törzsállamokban is. Ha nem is prognosztizálják a liberális világ végét, de az a véleményük, hogy a világpolitika fontos mutációkat, „vegyes” rezsimek térhódítását mutatja, olyanokét, amelyek a nemzetközi rendszerben favorizálják az illiberális és autokrata alternatívákat. Véleményük szerint ezeket a folyamatokat nem lehet meg nem történté tenni, eredményeik velünk maradnak hosszú távon. A demokráciáknak saját megoldásaik közös védelmére kell fókuszálniuk, miközben együtt élnek a más típusú rendszerekkel.

Egy harmadik véleménycsoport a bekövetkező elhúzódó instabilitást látja a nemzetközi viszonyokban, alapvetően az amerikai-kínai rivalizálásnak köszönhetően. Történelmi példákkal bizonyítják, hogy a hanyatló, status quo hatalom és a feltörekvő, a régi rend hatalomelosztását megkérdőjelező új hatalom szembenállása legritkább esetben oldódik meg teljesen békés úton. Amerikának nem lenne szabad visszakézből rosszindulatú szándékokat feltételeznie Kína adott felzárkózásában. Ehelyett felelősségteljes, felemelkedő partnerként kellene tekintenie a „Középső Birodalom”-ra. Konszenzusos kooperációra alapozott békés versengésük lehetne az alapja az új nemzetközi rendszernek.

Persze, van, aki mélyebb összeférhetetlenséget lát Peking és Washington viszonyában, és egyértelműen Kínát teszi felelőssé a békés rivalizálás ellehetetlenüléséért. Kína politikai modellje – az ázsiai (globális?) vezető szerep igénye, a párt -és államközpontú autokrata gazdasági és politikai rendszer, valamint a hivatalos kínai nacionalizmus felsőbbség-igénye – ellehetetleníti a megoldást. Nem igazán várható ezekben a kérdésekben a kínai önmegtartóztatás.

Végül két amerikai vezető politikatudós és diplomata, Richard Haass és Charles Kupchan javaslata a nagyhatalmak, a vezető hatalmak (major powers) globális megegyezése (global concert), mintegy az 1815-i Bécsi Kongresszus mintájára. Ez a megegyezés, Metternich és Talleyrand műve a 19. század első felében biztosította az alapvetően békés (európai) viszonyokat. Persze, a Koncert 21. századi variációja az új helyzetnek megfelelő alapokból indulna ki. Az egyes résztvevők rendszerének különbségeit, azok legitimitását elismerve, lényege a politikai inkluzivitás (befogadás) lenne, amely megszelídítené (legalábbis Haass és Kupchan szerint) a résztvevők ideológiai és geopolitikai rivalizálását. A Koncert egyfajta konzultatív testületként működhetne, és feladata nem a kötelező érvényű határozatok meghozatala, hanem a konszenzusépítés lenne, állandóan fenntartva a stratégiai kérdésekben a dialógust. Folyamatosan menedzselné a természetesen kialakuló válságokat, biztosítaná a stabilitást, és hozzáidomítaná a nemzetközi normákat és intézményeket a változó világ realitásaihoz,

(Ez az ideális, és félek, utópisztikus megoldás valószínűleg új embertípust, és új világszemléletet igényelne…dehát, a vágyak is alakítják, alakíthatják a minket körülvevő viszonyokat.)

Mindezek után menjünk át profánba, és nézzük meg, legutóbb is mik történtek a világpolitikában, a hozzánk közelebb álló régióban, a transzatlanti térségben milyen folyamatok milyen kérdésekre kerestek megoldásokat.

Az amerikai vezető szerep igényének legitimációja az utóbbi évtizedekben -a nyolcvanas-kilencvenes évek rövid kegyelmi időszakától eltekintve – folyamatos eróziónak volt kitéve. A vietnami háború tévedése, a közel-keleti (iraki és afganisztáni) katonai intervenciók politikai kudarcai és az eredeti helyzet romlását okozó „eredményei”, a 2008-as pénzügyi válság katasztrófája, az egyéni politikusi tévedések nem csupán az amerikai soft power politikai vonalát ingatta meg alaposan, hanem az Unión belül is elmélyítette a mindig is meglévő, és a hatvanas évektől erősödő belső megosztottságot. A Trump-elnökség időszaka pedig eltávolította a szövetségesek jó részét is, akik egyre inkább alternatív megoldások felkutatásába kezdtek. Mindez alaposan hozzájárul a világban zajló átrendeződések és kiegyenlítődések olyan felfogásához, miszerint a Nyugat hanyatlik, a jövő nem a demokratikus világé, hanem az ázsiai típusú autokráciák fogják uralni a 21. századot.

A Biden-adminisztráció alapvető politikája, hogy ezt a lecsúszást megállítsa, sőt: „AMERICA IS BACK!” Arra tudnak hivatkozni, hogy a covid-járvány után a gazdaság hasít, a dollár visszanyerte erejét, az energiatermelés az egekben, a nagy technológiai cégek (tech giants) uralják a világot (a világhálót), az amerikai katonai erő megkérdőjelezhetetlen. Washington szerint jogos az igény a vezető szerepre. Ha ezt az igényt a kihívókkal és versenytársakkal nem is lehet elfogadtatni, az amerikai politika meggyőződése, hogy az elbizonytalanodott szövetségeseket és a vonakodó partnereket meg lehet győzni a törekvés legitimitásáról. Legutóbb a Biden adminisztráció úgy döntött, hogy 500 millió adag Pfizer koronavírus vakcinát vásárol, és adományoz a világ szükséget szenvedő országainak. Mi ez, ha nem „leadership” (vezető szerep) – halljuk büszkén emlegetni. Legújabban pedig, a G7-eknek, a világ vezető demokratikus gazdasági hatalmainak nagy britanniai (Cornwall) éves értekezletén ajánlottak fel ezzel együtt több, mint egymilliárd adag vakcinát, megerősítve a Nyugat felelősség vállalását a világban, és ilyen formán is ellensúlyozni igyekezve Kína agresszív vakcina-diplomáciáját. (Az ügylet finanszírozása persze még megoldandó feladat.)

Az angliai találkozó előkészületei során vetődött fel az elképzelés, hogy a szervezetet ki kellene egészíteni a szélesebb értelemben vett Nyugat más államaival (India, Ausztrália, Dél-Korea, és később mások is). Közös, nemcsak gazdasági, hanem politikai, ideológiai és végső soron erőt felmutató demokratikus csoportosulást kell létrehozni, amely ellent tud állni a fenyegető antidemokratikus, a liberális nemzetközi rendet fenyegető törekvéseknek – nem csupán Kínának -, és amelynek segítségével a multilateralizmust újra felkaroló Egyesült Államokkal a Nyugat visszanyerheti a kezdeményezést, kezelheti a kihívásokat, és elháríthatja a veszélyeket.

Az erősödő konfrontációtól tartó kedélyek további megnyugtatását is szolgálhatta, hogy Biden elnök a G7-ek találkozója előtt és után is kijelentette, hogy nem törekszik konfrontációra sem Oroszországgal, sem pedig Kínával. Valóban, a feltartóztatási politika újabb alkalmazása minden valószínűség szerint a szovjet-amerikai hidegháborús szembenálláshoz nagyon is rokonítható viszonyokhoz vezethetne. Ez senkinek sem lehet az érdeke, tekintve Kína mély integrálódására a világgazdaságba, és Oroszország nukleáris katonai-kapacitására. Közös játékszabályok elfogadására – pontosabban a kialakult és továbbra is alakuló nemzetközi rend szabályaihoz történő alkalmazkodásra - viszont szükség van.

Meglátjuk. Ember tervez…

Dérer Miklós

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

1 Kommentek

  1. Gerelyes István
    június 21, 2021 at 19:55
    Reply

    Jó elemzés arról, hogy a jelzett 3 nyugati “think tank” mit gondol a jövőről.
    Nem ártana tudni, hogy a Kínai Népköztársaság ( a szárazföldi erőknél hadrendben álló 4100 tankkal) mindehhez mit szól.
    Ha rákérdeznénk, a kínai pártvezetés/diplomácia valószínűleg a szokásos választ adná, hogy ők békés kapcsolatépítésre törekednek a világgal. Hja…

Üzenjen nekünk

Close