ZEITENWENDE (NÉMET KÜLPOLITIKA VONAKODÓ VÁLTOZÁSA)

ZEITENWENDE (NÉMET KÜLPOLITIKA VONAKODÓ VÁLTOZÁSA)

Merre tart a német külpolitika?

ZEITENWENDE

(NÉMET KÜLPOLITIKA VONAKODÓ VÁLTOZÁSA)

 

Tulajdonképpen végig az utóbbi évtizedekben kurrens téma volt az európai és a transzatlanti politikában a német külpolitika lehetőségeinek – főleg hiányosságainak – vitatása.  Az alapkérdés a vitában az volt, hogy Európa legnagyobb és legerősebb gazdasága vállaljon, és miért nem vállal vezető szerepet a földrész kül-, biztonság-, és katonapolitikájában.

Az utóbbi években ez a vita – bel-német és nemzetközi – csak erősödött, hangsúlyosabbá vált, talán nem teljesen függetlenül a sokáig kormányfő Angela Merkel politikusi teljesítményének értékelésétől. A „vaskancellár asszony” politikusi szerepfelfogása, tudatosan vállalt kül-és biztonságpolitikai visszafogottsága már-már az Unió külpolitikai működőképességét is érintette, mivel az egyébként szükséges és természetes kompromisszumok ad absurdum lassan döntésképtelenséghez is vezettek – vezethettek volna. A NATO igényei – különösen a Brexit után - , a Szövetségen belüli teljesítmény, a német-francia tandemben játszott szerep, a német gazdasági teljesítményhez és a világkereskedelemben elfoglalt helyéhez képest jóval haloványabb nemzetközi szerepvállalás a partnerek szerint is mára időszerűtlenné vált. Az Unió és a NATO is azt igényelte, hogy a Szövetségi Köztársaság foglalja el végre megérdemelt vezető, illetve hangadó (leadership) pozícióját. Ami egyúttal az Európai Uniót is segítené – segíthetné -, hogy egyenjogú (ha még nem is rögtön egyenrangú) szereplője lehessen a nagyhatalmi politizálást újra kultiváló globális térben.

Egyszóval a nyomás a német politikán egyre csak nőtt. A változó nemzetközi erőviszonyok, a multilaterális intézmények befolyásának gyengülése, a globális problémák felerősödése tovább erősítette a változtatás iránti igényt. Meg is kezdődött – vonakodva és nehézkesen – a képességek és lehetőségek-korlátok számbavétele.

A befolyás növelését nem adják ingyen. A német külpolitika ugyanis a gyorsan változó globális térben erős versenynek van kitéve, és ez a verseny a különböző elvek és normák, illetve ezek interpretációja között is folyik. Ilyen körülmények között legelőször is olyan konszenzust szükséges kialakítani, amely túllép az ad hoc döntések egyediségén, és elkerüli az eddig leginkább szimplán reagáló hozzáállást. Ugyanakkor megbízható és konzekvens partnernek mutatkozik, és vállalja a dialógust és a felelősségmegoszlást a különböző politikai területeken. Valamint képes a konfliktusos érdekek és célok között a prioritások meghatározására, és a szükséges nehéz döntések meghozatalára.

A bizonytalankodás és a húzódozás a kiemelt európai szerepvállalástól sokféle indokkal magyarázható. A két világháború tragikus tapasztalatai, a történelmi vereség kialakította és megszilárdította azt a német szemléletet, hogy Európát nem uralni kell, hanem integrálódni az egységessé váló kontinensbe. Ezt az integrációt szükséges a német politika legfőbb külpolitikai céljának tekinteni, hiszen csakis így lehet megszüntetni a gyanakvást a németek szándékaival szemben. (Ez a gyanakvás egyébként nem tűnt el, az európai politikában időnként nagyon is érezhetővé válik.)

Vannak más korlátozó tényezők is. Németországban egyaránt megtalálhatóak az Amerikával szembeni, mélyen gyökerező előítéletek, a német szociáldemokrácia – egyébként némi vonakodás után a kereszténydemokratáktól is elfogadott – Ostpolitik-jának (keleti politikájának) beágyazottsága, valamint ehhez is kapcsolódóan a hitleri Németország összeomlása óta kialakult pacifizmus hatásai. Mindez keveredik az Oroszországgal szembeni megfigyelhető – és felmérésekben is kimutatható - bűntudattal, valamint az NDK egykori létének különösen a keleti tartományokban érzékelhető hatásaival. Ezek is okozhatják például azt, hogy jelenleg a németek mindössze 54 százaléka támogatja a német páncélosok szállítását Ukrajnának.

A német külpolitika változása mindazonáltal folyamatos és feltartóztathatatlan. 2014, a Krím erőszakos orosz elcsatolása, majd az azt követő egyre konfrontatívabb orosz politika volt az első igazán kijózanító lépés. 2021 végén a Stiftung Wissenschaft und Politik (SWP), a Nemzetközi Politika és Biztonság Német Intézete 124 oldalas nagy tanulmányt jelentetett meg Változóban a német külpolitika: Instabil állapotok – új impulzusok címmel. A szakértők által összeállított munka javaslatokat fogalmazott meg egy lehetséges és kívánatos német külpolitika számára.[1]

A dokumentum abból indul ki, hogy az orosz politika az elmúlt két évtizedben egyre autokratikusabbá vált, és a nyugati értékek, a liberális demokrácia elutasítása egyúttal a fennálló világrend, a jelenlegi status quo megkérdőjelezését is jelenti. Oroszország magát „nemzetközi szuperhatalomnak” tekinti, amely jogosult a regionális rend (a „közel külföld” és a Közel-Kelet) alakítására, és ebben a szerepben fogja fel a többpólusú világ elképzelését, amelyben egyenrangú más nagyhatalmakkal, az Egyesült Államokkal és sok vonatkozásban hasonló célokat követő Kínával. A jelentkező gyengeségeiket kihasználva kívánja kikezdeni a nyugati demokráciák stabilitását. A belső autokratizáció, a geopolitikai konfrontáció és a Nyugat ideológiai kihívása a rendszernek meglehetős belső stabilitást kölcsönöz, Oroszország demokratikus átalakulása valószínűtlen. A nemzetközi környezet (Kína növekvő befolyása, a demokráciák belső nehézségei) kedveznek az orosz politika folytatásához. Mindez globálisan rendszerek közötti versengéshez vezet.

A tanulmány erős kritikát fogalmaz meg az eddigi német oroszpolitikával szemben: Németország midezidáig részben nem vette figyelembe a realitásokat. Az a hagyományos német elképzelés, hogy az orosz belső fejlődést és Moszkva nemzetközi viselkedését a normális kereskedelmi kapcsolatokkal befolyásolni lehet, nem működik. Az erősödő konfrontáció átértékelésre kell, hogy késztesse Berlint, mivel nemcsak a keleti szomszédságban, hanem egész Európában növekednek a biztonsági kockázatok. „Németország még ez idáig nem foglalt el világos álláspontot a növekvő fenyegetés észlelése és kereskedelmi és gazdasági érdekei között.” A megbékélés és a dialógus politikája, hasonlóan Oroszország gazdasági integrációjának erőltetéséhez, nem működik. Egyrészt az orosz politika további radikalizálásához vezet, másrészt olyan német gazdasági unilateralizmushoz az orosz kapcsolatban, ami ellentétes az európai partnerek politikájával, sőt, velük, valamint Washingtonnal is, konfliktusokat gerjeszt. A tanulmány összeállítói ezért javasolják, hogy Németország szakítson a realitásokat nélkülöző oroszpolitikájával, és egyértelműen olyan, a nyugati partnerekkel egyeztetett, multilaterális kül- és biztonságpolitikát folytasson, amely a demokráciák ellenállóképességét növeli.

Az utolsó csepp a pohárban 2022 február 24-e volt. Oroszország agressziójával a fiatal hárompárti közlekedési lámpa koalíció nemcsak a tizenhat éves Merkel-korszakot tette talonba, hanem szakított a megbékéltetés és befogadás kudarcos politikájával is. Egyúttal mindez azt is jelentette, hogy a szociáldemokratáknak fel kellett adniuk Oroszország-illúzióikat, a zöldeknek pedig – időlegesen - energiapolitikájukat. „Ami szükséges az európai béke biztosításához, azt megtesszük”- jelentette ki Olaf Scholz kancellár, és bedobta a köztudatba a fordulópont – Zeitenwende - fogalmát, mint az új, gyökeresen megváltozott német kül- és biztonságpolitika lényegét kifejező fogalmat.

Mit is jelent konkrétan, miben áll Berlin szerint a Zeitenwende?

A német kormány két prioritást határozott meg. Egyrészt döntöttek, hogy teljes mértékben teljesítik nemzetközi (NATO) kötelezettség vállalásaikat. Drasztikusan megnövelik védelmi kiadásaikat és túlteljesítik a Szövetség 2 százalékos nemzeti jövedelem arányos védelmi költségvetés elvárását. Drasztikus és ambiciózus határozattal, 100 milliárd eurós különleges alapot hoznak létre (Sondervermögen) személyi és anyagi kiadásokra, a kiképzésre. Elősegítik az interoperabilitást és a hatékony együttműködést a szövetségesekkel. 35 darab F35A repülőgépet vesznek az Egyesült Államoktól. (Ezzel egyébként frusztrálták az európai szövetségeseket, akik egy újgenerációs vadászgép kifejlesztésében számítottak a német partnerségre.)

Másrészt Németország elfogadja különleges felelősségét, mint Európa gazdasági és politikai „nehézsúlyúja”, és vállalja a vezetést. (Ezen „vezetést partnerségben” ért a német kormányzat.) Egy dandárt ajánl fel a NATO keleti szárnyának védelmére, amelyet Litvániában fognak állomásoztatni. Ukrajnát súlyának megfelelő anyagi, kiképzési és humanitárius segítségben részesíti, beleértve nehézfegyverzetek – légvédelmi eszközök, többcsöves rakétavetők és howitzerek (önjáró lövegek) – szállítását is. Mindent, amit Ukrajna kíván, egyeztetve a szövetségesekkel abból a célból, hogy megfordítsák a háború menetét.

A németek a Zeitenwendé-t hatalmas változásként élik meg, fogják fel. A külvilág inkább a geopolitikai realitásokhoz való kései – talán nem elkésett – és vonakodó alkalmazkodásnak tartja. Az az igazság, hogy ez a vonakodás, késlekedés és bizonytalanság nem tűnt el teljesen a német kommunikációban és a retorikában erősen hangsúlyozott Zeitenwendé-ből. Az idei év védelmi kiadásai nem teljesítik az elvárt és megígért 2 százalékot: a 60 milliárdot éppen meghaladó büdzsé emelése az idén 8,4 milliárd euró környékén lesz, amivel a védelmi kiadások nem érik el a GDP másfél százalékát. A gazdasági nehézségekre lehet hivatkozni, bár háborús helyzetben a biztonságnak prioritást kell élveznie. „Ez a parlamentnek, és mindenekelőtt a Bundeswehr-nek tett ígéret alapvető megszegése” – bírálta a költségvetést az ellenzéki CDU frakció vezetője, Friedrich Merz. A kormányzat alkotmányos nehézségekre is hivatkozik. Legutóbb pedig a Leopard2-es nehézharckocsik Ukrajnának történő szállítása körüli bizonytalanság verte ki a biztosítékot a szövetségesek egy részénél, bár megfontolandó volt az a német óvatosság, ami ezeknek a fegyvereknek szállítását a konfliktus jelentős eszkalációjának tekintette, ám végül hivatalosan is megígérték a tankokat Kjívnek.

Hal Brands, a Johns Hopkins University School of Advanced International Studies (SAIS) neves professzora szerint hiba lenne Németországot negatív szereplőnek beállítani (to make Germany a villain) vonakodása miatt. „Minden hiányossága ellenére a német Ukrajna-politika figyelemre méltó. Ki gondolta volna akár egy evvel ezelőtt is, hogy Németország az invázióra azzal válaszol, hogy hogy megszünteti függőségét az orosz energiától? Hogy ugyan ellentmondásosan, de howitzereket, légvédelmi eszközöket és páncélosokat küld Kjívnek?”

Dérer Miklós

 

[1] A tekintélyes és szerteágazó kérdéseket vitató és irányokat kijelölő elemzésből itt és most csupán a legaktuálisabb részre, az Oroszországgal kapcsolatos kívánatos német politika taglalására szorítkozom.

Üzenjen nekünk

Close