Dérer Miklós: A Korea-probléma keletkezése

Dérer Miklós: A Korea-probléma keletkezése

Eheti írásában házi szerzőnk a hidegháború miatt kettészakadt Koreai-félszigetre kalauzolja el olvasóinkat. Dérer Miklós elemzi és értelmezi az észak-koreai atomprogramot is, amely évtizedek óta kihívást jelent a nemzetközi közösség számára. 

A Korea-probléma keletkezése és a kialakult helyzet tanulságai

1945 augusztus 9-én, röviddel éjfél után, az addig a Távol-Keleten nem hadviselő Szovjetunió hadba lépett japán ellen. Az offenzíva Mandzsúriában három fronton indult meg, egyúttal Koreában a japán kikötők ellen és Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek is a támadás célpontjai voltak.

A hadüzenetre a potsdami konferencián a szövetségeseknek tett ígéret értelmében került sor, véletlenségből éppen a nagaszaki atomtámadás napján, és negyven évvel az orosz flottának az 1905-ös orosz-japán háborúban elszenvedett katasztrofális csuzimai veresége után.

Japán és a Szovjetunió – a kétfrontos háborút elkerülendő – a világháborúban egészen addig fenntartották a semlegességet, és a japánok nagyon bíztak ennek az állapotnak a fennmaradásában. Augustus 9-én azonban megindult a csendes-óceáni háborút az ázsiai szárazföldön is lezárni segítő szovjet gőzhenger a Mandzsúriában állomásozó, valamikor félelmetes, de a japán anyaország védelmi igényei miatt is legyengített Kvantung hadsereg ellen. Ez az erő akkorra már csupán árnyéka volt egykori önmagának, így a hatalmas eszköz és emberanyag fölényben lévő szovjetek tizenegy nap alatt elsöpörték és pozdorjává zúzták. Augusztus 20-ra be is fejeződtek a hadműveletek.

Egyébként nem is a katonai győzelem volt az igazán elismerésre méltó a történetben - a súlyozott erőviszonyok nagyjából egy a tízhez arányúak voltak -, hanem az a logisztikai teljesítmény, amellyel a transzszibériai vasúton három hónap alatt a hatalmas méretű haditechnikát, és a hétszázötven ezer embert átdobták (Nyugat) Európából a Távol-Keletre.

A könnyű győzelemhez képest viszont a nyereség jelentős volt. Nem csupán a felszabadított Mandzsúriában - Kína legiparosodottabb, legfejlettebb területén – szerelték le és szállították el vasúti szerelvények százaival a meglehetős szabadossággal japánnak minősített gyárakat háborús jóvátétel címén, valamint internálták az olcsó munkaerőnek bizonyult japán hadifoglyok százezreit a Szovjetunióba, hanem jelentős területi és egyéb gazdasági előnyöket is biztosítottak a győzelemmel. Elcsatolták Szahalin déli részét és a Kuril-szigetláncot, különleges bérleti jogokat kaptak a szövetséges (és „hálás”) kínai nemzeti kormánytól (Csang Kai-sek kormányától) Dairen kereskedelmi és Port Artúr haditengerészeti bázisain, valamint közös igazgatás alá helyezték a bázisok ellátásában is fontos mandzsúriai vasútat.

Szovjet győzelem a Távol-Keleten

Mandzsúria felszabadítása és a kínai maoista partizánoknak nyújtott vonakodó sztálini támogatás mellett a szovjet háborús szerepnek és a kínai szárazföldön aratott győzelemnek igazán mai napig tartó hatása a Koreai- félsziget további fejlődése szempontjából volt. Mao Ce-tung kínai kommunista forradalma valószínűleg az eseti szovjet támogatások nélkül is győzedelmeskedett volna 1949-re, tekintve a Csang Kai-sek uralta hivatalos nemzeti kormányzat hibáit, korrupcióját, a vidéki lakosság problémáinak negligálását, valamint az elégtelen amerikai támogatást. Koreában viszont valódi geopolitikai változásokat eredményezett a szovjet háborús győzelem. A huszadik század elejétől Japán gyarmataként leigázott országban, az amerikai-szovjet megállapodás értelmében, az országot nagyjából középen átszelő 38. szélességi foktól északra a szovjet, attól délre az amerikai csapatok szerelték le a japán csapatokat a kapitulációjukat követően. Miután az ország egységes kezelését a két irányú megszállás ellenére is elfogadta az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), a világszervezet össz-koreai választások kiírását rendelte el. Mivel azonban Északon 1945 és 48 között a Vörös Hadsereg tisztjeként hazájába visszatért Kim Ir-szen vezetésével, a kommunista párt irányítása alatt „népi demokratikus” rendszer alakult – egyébként a születő hidegháborús viszonyok, a világháborús szövetségesek versengő-ellenséges szembeállása következtében a szovjetek egyre hathatósabb támogatásával –, az északi rész vezetői visszautasították a választásokon való részvételt. Ebből kifolyólag azokat csak Délen tartották meg, így a 38. szélességi fok két oldalán két kormányzat és hamarosan két állam alakult, amelyek egyaránt fenntartották igényüket a félsziget egésze felett szuverenitás jogára. (A megszálló szovjet és amerikai csapatok kölcsönös kivonása a hagyományosan - akkor még – fejlettebb és iparosodottabb Északnak kedvezett.)

A két országrész között homlokegyenest ellenkező irányú fejlődés indult meg. Északon kőkemény, és egyre befelé fordulóbb örökletes dinasztikus diktatúra, egyszemélyi döntéses kormányzás jött létre. Délen pedig a az 1960-ig tartó autokratikus Li Szin-man rezsim, majd a katonai diktatúra, és utána egy kirobbanó gazdasági fejlődéssel karöltve mintaszerű demokratikus rendszer, Ázsia egyik abszolút sikertörténete.

Addig azonban történt egy s más.

Északon a kommunista Kim Ir-szen a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság védernyője alatt úgy érezte 1950-re, hogy képes egyoldalúan, katonai erővel megoldani a félsziget egyesítését. Ahhoz, hogy a tervből akció lett, hozzájárultak azok az amerikai nyilatkozatok is, amelyek Dél-Koreát védhetetlennek és az amerikai védelmi övezethatáron (defence perimeter) kívülinek minősítették. Sztálin az akcióhoz beleegyezését adta abban az esetben, ha Kína is támogatja. Ezek birtokában 1950 június végén Észak megtámadta Délt.

A háború 1953 júliusáig változó sikerekkel folyt; a kezdeti északi sikerek kiváltották végül az ENSZ BT határozata alapján az amerikai beavatkozást, az amerikai sikerek pedig a kínai önvédelmi és az ütközőállam Északot védő kínai beavatkozást. A különösen véres harcok (két és fél milliót meghaladó emberveszteséggel) végül alapvetően a status quo ante visszaállítását, és a 38. szélességi fok mentén húzódó demarkációs vonalat, mint a két ország közötti államhatárt eredményezték.

Békét azóta sem kötöttek, pillanatnyilag is a 1953-s panmindzsoni tűzszüneti megállapodás van érvényben. A történelmileg egységes ország megosztottsága állandósult, a demarkációs vonal mentén - és attól távolabbra is - fegyveres és más összeütközésekkel. Az állandó biztonsági fenyegetettség mindkét országban mély és maradandó nyomokat hagyott.

A koreai háború menete négy térképen

Észak-Korea az 1950-es-60-as évek fordulóján kezdte el a nukleáris ismeretek összegyűjtését, majd a következő évtizedekben az atomfegyverprogramot. Miután sem a Szovjetunió, sem Kína nem adta át a legmodernebb nukleáris technológiát, a krónikus biztonsághiányban szenvedő, az állandó amerikai támadástól rettegő Kim-rezsim biztonsági garanciákat kívánt kicsikarni az Egyesült Államoktól, hiába. Így miután az 1970-ben hatályba lépett atomsorompó egyezményhez csatlakozott, kilépett abból, hogy szabad kezet kapjon. Egyúttal felpörgette a nukleáris programját, amiről a 2000-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a nukleáris fegyver előállítását célozza. Az 1990-es években az erős nemzetközi ellenzés, tiltakozás és közvetlen bizonyítékokat eredményező megfigyelés ellenére sem hagyták abba a nukleáris fegyverek előállítására irányuló kísérleteket. 2002-ben kitört az észak-koreai atomfegyver-válság, amely változó intenzitással a mai napig tart. Közben pedig a Kim-dinasztia irányítása alatt Észak-Korea kifejlesztette atomfegyvereit. 2006-ban felrobbantotta első nukleáris szerkezetét, 2016-Ban hidrogénbombával kísérleteztek, és 20126-7ben ballisztikus rakétával célba juttatható fegyvert készítettek. Tavaly szeptemberben pedig bejelentették a program sikeres elvégzését.

Az észak-koreai nukleáris program eredményességének - minden homályossága és hullámzása mellett - komoly tanulságai vannak, hiszen miért sikerült az elszigetelődő „remete” diktatúrának a nemzetközi közösség tiltakozása, szankciói, egyszóval évtizedes erőfeszítései ellenére végig vinnie és végrehajtania elképzeléseit? Először is bebizonyosodott – és ez eléggé elriasztó lecke -, hogy ha egy kormányzatnak rendelkezésére áll az alapvető tudományos know-how és a megfelelő gyártási kapacitás, a határozott szándék mellett csupán idő kérdése a siker, mivel a megfelelő információk és nyersanyagok elérhetőek hagyományos, nem titkosszolgálati eszközökkel is a feketepiacon.

Az is nyilvánvaló – mint az az esetek többségében folyamatosan igazolást nyer -, hogy a gazdasági és egyéb szankciók ilyen esetekben is meglehetősen korlátozott hatásúak. Nyilván megnövelik a szankcionált országban a költségeket, gazdasági nehézségeket okoznak, ám a kormányzatok hajlandóak ezeket vállalni, még más, fontosabb hazai szükségletek rovására is. Egyébként is a szankciók elvesztik relevanciájukat, mihelyst a környezet – és ez a helyzet mindig bekövetkezik – legalább hallgatólagosan elfogadja a szóban forgó ország nukleáris státusát.

Sőt, amennyiben veszük Kínát, nyilvánvaló, hogy a „Középső Birodalom” általános proliferáció-ellenességét felülírja az a konkrét nemzeti érdeke, amely a Koreai-félsziget megosztottságának fenntartásához, és Észak-Korea stabil ütköző állam szerepéhez fűződik. Így a nukleáris fegyverek és hordozóeszközök kifejlesztésének verbális kínai ellenzése Észak-Korea gyakorlati és tényleges gazdasági támogatásával egészül ki.

Az is kiderült, hogy a nukleáris fegyverek birtoklásának a presztízs szempontokon túl nagyon is megvan a biztonsági értéke. Izrael létének egyik szavatolója (volt) az atomfegyver arab szomszédai fenyegetésével szemben. Ukrajna, Irak és Líbia lemondtak a birtoklásáról, illetve fejlesztési programjaikról, és lám, Oroszország kikanyarított egy jókora szeletet gyengébb szomszédjából, a szaddami Irakot és a khadafi Líbiát pedig rövid úton lerohanták. Észak-Korea, a Kim-ek borzasztó örökletes monarchiája viszont még mindig létezik.

Egyébként is a nukleáris fegyverek terjedését megakadályozni igyekvő nemzetközi szerződés, az Atomsorompó Egyezmény (Non-Proliferation Treaty) elég gyenge lábakon áll. Nem kötelező, önkéntes a csatlakozás hozzá, és minden jogi következmény nélkül ki lehet lépni belőle. A beépített ellenőrzési rendszer pedig az ellenőrzött ország diszkrecionális jogának fogadja el, hogy az ellenőrök csak azt vizsgálhatják, amit az illető kormányzat lehetővé tesz.

Azt pedig végső soron és kénytelen-kelletlen az Atomsorompó Egyezmény szerint „legális” öt nukleáris hatalom is elfogadja, hogy a katonai kényszerítés és megelőzés ebben az esetben sem alkalmazandó és alkalmazható – egyszerűen nem lehet a fegyveres beavatkozás érdekében konszenzust teremteni a nagyhatalmak között és a nemzetközi szervezetekben.

Végül nem szabad azt sem elfelejtenünk – és ezt a világ a történelem során újra és újra keserűen tapasztalta -, hogy vannak olyan problémák is a nemzetközi viszonyokban, amelyeket megoldani nem, csak kezelni lehet. Az észak-koreai nukleáris kérdés esetében egyelőre valószínűleg ez a legtöbb, amit remélhetünk.

Dérer Miklós

 

 

Dérer Miklós egész életpályája a külpolitikai szervezetekhez és kutatáshoz kapcsolódik.
A Magyar Atlanti Tanács főtitkáraként tevékenykedett 1997-2001 között, majd a Manfred Wörner Alapítványt vezette 2006-2013 között. Volt Fulbright-ösztöndíjas kutató az Egyesült Államok, a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának ügyvezető igazgatója, és az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa. Mindeközben hosszú évekig a Külügyminisztérium külső szakértője.
Számos külpolitikai tárgyú publikáció szerzője, szerkesztője, többek között, Hungary: A Country to Take and Integrate into the Euro-Atlantic Structures, Le Monde Atlantique (Brussels) No. 62, September, 1996; Hungary's Security at the Turn of the Century, European Review (Budapest) Vol. 7, No.1, 1996 Spring; NATO's Birth. Rubicon, 1997/5-6; From Soviet to Europe Policy, in: Miklós Dérer (ed), East Central Europe at the Turn of the Century Budapest, 1999 MAT pp. 71-89.

1 Kommentek

  1. Gerelyes István
    június 1, 2021 at 20:46
    Reply

    Miklós összefoglalója ragyogó, mégis felmerülhet, hogy az Észak-Korea fennmaradását valóban a “nukleáris elrettentő” képessége eredményezi-e?
    Van ugyanis néhány ország, amelynek érdeke fűződik a félsziget megosztottságához:
    1/ Észak Korea. A két ország egyesülése esetén a kiváltságos helyzetben élő párbürokrácia és a hadsereg tisztjeinek milliói válnának munkanélkülivé, bár vélhetően jelentős tőkeberuházások jönnének délről és a volt megszálló hatalomtól.
    2/ Koreai Köztársaság. Riportok szerint a fiatalabb dél-koreaiak már nem tekintenek szimpátiával az észak “unokatestvérek” felé, joggal úgy vélik, hogy a két ország egyesítése, az északi országrész “szintre hozása” jelentős életszínvonal csökkenéssel járna.
    3/ Kínai Népköztársaság. Az egyesített Korea vélhetően polgári demokratikus rendszert alkalmaz, jelentős amerikai orientációval, azaz fenntartják a jelenlegi “déli” politikai attitűdöt. Egy 75 milliós amerika-barát egyesített Korea komoly tényező lehet egy elmérgesedő Kína-USA viszony alakulásában.
    4/ Japán. Nem túlzást azt állítani, hogy a több évtizedes japán megszállás, kegyetlenkedések, milliók kényszermunkára hurcolása nyomán a japán-koreai viszony mindmáig nem felhőtlen. Az egyesített Korea komoly katonai kihívást jelenthet Japánnak, nem beszélve a technológiai/gazdasági verseny felerősödéséről. A kommunista Koreától való félelem okafogyottá válásával az USA békéltető műveleteire sem lesz szükség, az egyesült Korea nyíltan szembefordulhat Japánnal – hacsak a japánok feladva makacsságukat, bocsánatot nem kérnek és elégtételt sem adnak a háborús borzalmakért.
    5/ Amerikai Egyesült Államok. Amíg északon egy háborodott diktátor atomfegyverekkel fenyeget, még mindig lehet jelentős létszámú katonát állomásoztatni a térségben, nem beszélve a fegyvereladásokról.
    6/ Oroszország hanyatlása egyre nyilvánvalóbb, az elnéptelenedő orosz távol-kelet megtartása az ország vezetésének egyik alig leplezett aggodalma. Az 1945-ben kialakított status quo megtartásához jól jön egy évtizedes konfliktus fenntartása.
    Oroszország kapcsán nem árt megjegyezni, hogy a Szahalin déli részének és a Kurili szigetek négy tagjának “elcsatolása” nem biztos, hogy adekvát kifejezés. Oroszország és Japán folyton marakodtak ezekért a területekért – kölcsönösen figyelmen kívűl hagyva az államalapításra nem érett őshonos lakosság, pl. az ainuk érdekeit. 1945-ben a Szovjetúnió volt az “erősebb kutya”.

    Mégegyszer köszönöm a jó felvetésekkel teli cikket.
    Gerelyes István

Üzenjen nekünk

Close